Megkérdeztük Závada Pált
Új regényed, az Egy piaci nap a kunmadarasi 1946-os antiszemita pogrom szörnyűségeit állítja középpontba, de kitér a miskolci eseményekre is. Miért kezdett foglalkoztatni a téma, s hogyan fogalmazódott meg benned, hogy ebből regény születhet?
Legalább huszonöt éve ismerem ezt a szomorú históriát, újra és újra visszatértem hozzá, ha éppen olvastam róla valamit, és nem hagyott nyugodni. Sokat spekuláltam rajta, hogyan tudnám megragadni – legutóbb 3-4 éve, amikor a Természetes fény című regényemnek a háborút követő fejezetén dolgoztam. De kiderült, hogy jobb, ha ezt mégis inkább attól az összetett regényhistóriától függetlenül írom meg. Közben színdarabírásra is megbízást kaptam, s végül úgy alakult, hogy darabot és regényt egyszerre (illetve felváltva) kezdtem írni arról a pogromról, amely 1946 május 21-én ment végbe Kunmadarason – a falut nálam Kunvadasnak hívják.
Feltehetően komoly kutatómunkát végeztél, sok forrást áttanulmányoztál a regény megírásához. Bár a szóban forgó eseményekről viszonylag keveset tudunk, azt tapasztaltam, hogy a történészek alapos feltárást végeztek. Hogyan épültek be munkádba a dokumentumok? Miképpen viszonyulnak egymáshoz nálad a fiktív és a valós mozzanatok?
Eredeti források nyomába nem eredtem, és saját kutatómunkát sem végeztem, ezt ráhagytam a történészek szakértelmére, akik megítélésem szerint tényleg kitűnően tárták föl, dokumentálták és publikálták, amit lehetett. És persze ott voltak a korabeli sajtóhírek, tudósítások meg az esetről azóta közzétett egyéb közlemények. Mindezt igyekeztem elolvasni, hogy írás közben nagyon is támaszkodhassak a pogrom tényleges végbemenetelének, valamint a felelősségrevonás aktusainak a részleteire. E tekintetben a regényben megpróbáltam hű maradni a „tényekhez” – és magának a helynek a szellemével is igyekeztem megismerkedni, bejártam azt a környéket és magát Kunmadarast is, beszélgettem helybéliekkel. Viszont az én könyvemnek az objektív helytörténeti, illetve a lincseléssorozatot föltáró eseménytörténeti rétege mögötti, szubjektív világa teljesen fiktív. Magyarán szólva kiválasztottam a történet szereplői közül olyan alakokat, akikre egészen közelre ráfókuszáltam, és megszemélyesítettem őket – így aztán fiktív (és fiktív nevű) alakokká váltak. Magánéletük lett, merőben szubjektív előéletük, személyes lelki- és intim világuk, kapcsolódtak egymáshoz – magyarán igyekeztem elevenné tenni őket.
A perbe fogott tanító felesége, Hadnagyné Csóka Mária feljegyzéseit olvassuk, az ő tudatán keresztül ismerjük meg mindazt, ami az ominózus napon s azt követően történt. Miért választottad ezt a megoldást? Hogyan alakítottad ki a narrációt, az asszony hangját, nyelvét?
Ez tartott a legtovább, mert őszintén szólva nem rögtön sikerült rátalálnom az elbeszélőmre. Sokat próbálgattam, míg rájöttem, hogy nekem éppen Hadnagyné Csóka Máriára van szükségem, aki a pogromnak nem tettese, nem is áldozata, kívül is van rajta, de a férjével szembeni per miatt nagyon is érintve van, a szereplők közül neki van a legszélesebb látóköre, és el is lehet róla hinni, hogy mindezt elmeséli. A helyzetével, észjárásával, értékrendjével pedig részint lehet is azonosulni, részint viszont nagyon is nem – na, emiatt volt számomra a legizgalmasabb az ő nézőszöge. Úgy kellett beszéltetnem – részint eleven megszólalásai révén, részint viszont a történetmondó narrációjának nyelve által –, hogy hihető is legyen, de föl is táruljanak és le is lepleződjenek a belé rögzült fixációi, görcsei, testi-lelki komplexusai, észjárásbeli és mentális beidegződései.
Férjét, Hadnagy Sándort és barátját, Kátai Gergely kisgazda titkárt mint felbujtókat állították bíróság elé. A tanítót előbb halálra ítélték, de a fellebbviteli bíróságon felmentették. Hogyan látod az ő szerepét és tevékenységét?
Hadnagy Sándor tanító – mindazok alapján, amiket a regényből megtudhatunk róla – közvetlenül ártatlan abban a lincselésre való fölbujtásban, amivel megvádolják. (És ilymódon egy korai koncepciós pernek esik kis híján áldozatul.) De persze nem ártatlan a közhangulatnak (konkrétan például a helyi antiszemita gyűlöletkeltésnek) a korábbi, még a háború éveiben való fölszításában – közvetve tehát kimutathatóak bizonyos vétkei. Még akkor is, ha az ő idegenellenessége abban az időben a maga köreiben sajnos egyáltalán nem számított kivételesnek.
Jellemző, ami az egyik tárgyaláson elhangzik a bíró és az egyik vádlott párbeszédében: „Maguk elhitték a gyerekhúsból kolbász meséjét? / Nem. De hagytuk magunkat rábeszélni.” Hogyan lehetett ennyire felheccelni a tömeget? Hogyan halmozódhatott fel ilyen mértékű gyűlölet a zsidókkal szemben nem sokkal a holokauszt után?
Sorolhatnám a bűntudatnak és a felelősség-áthárításnak, a hisztériakeltésnek, a mélységes tudatlanságnak és előítéletességnek, a középkori vérvádak újraéledésének, a háború utáni nélkülözésnek, az ellenség-kreálásnak és a bűnbakképzésnek az összes motívumait, a történelmi és társadalomlélektani okokat – de megmondom őszintén, ha mindent összerakok, akkor sem jön ki belőle ez a végeredmény. Valami mindig hiányzik, úgyhogy végül is magam sem értem, hogyan történhetett meg ilyesmi.
„Soha nem találkoztam még ekkora indulattal, nem láttam ennyire józan eszüket vesztett embereket, ilyen ijesztő erejű, primitív hordát, ahogy nekilódul…” Így kommentálja egy helyen Mária, amit lát. Olvasás közben rendkívüli módon felzaklatott az állatias erőszak, a brutalitás, ami a regény lapjain megjelenik. Rád hogyan hatott mindez írás közben?
Egyáltalán nem mondanám, hogy semmiféle szakmai gondom nem volt a regénybeli erőszak megjelenítésével. De az olvasnivaló az olvasóra kell hogy hasson – az teljesen mellékes, hogy az író munka közben mikor milyen hatások alatt áll éppen. Ha a mesterségét kitartóan gyakorolja egy szövegen, ha, mondjuk, hosszan piszmog egy bekezdéssel, akkor nem biztos, hogy közben mindvégig ugyanaz zaklatja fel őt, mint adott ponton majd az olvasót. De azt hiszem, ez így is van rendben.
Arra, amit könyvedben megmutatsz, nem lehet elégszer felhívni a figyelmet. Mennyire képes tanulni az emberiség az újra és újra elkövetett bűnökből, abból, amit a huszadik század folyamán átélt?
Nehéz kérdés, hogy képesek-e tanulni az emberi közösségek a múltban elkövetett bűneikből – a magamfajtának feltehetően hinnie kell az ilyesmiben, különben miért írná meg ezeket a történeteket. Remélem, hogy a regényben bemutatott katasztrofális események szó szerint így soha nem fognak nálunk megismétlődni. Ám ezek a fajta indulatok, rágalmak, tömeghisztériák, idegengyűlölő, rasszista megkülönböztetések és előítéletes vádaskodások nemhogy napjaink és közeljövőnk fenyegető lehetőségei, hanem máris jelen vannak – ha éppen nem is tömegesen, ha nem is a legsúlyosabb formában, ha nem is a közvetlen közelünkben, az orrunk előtt. És ha nem is pont mi vagyunk még a kárvallottjai, hanem még mások azok – mi pedig csak tanúi vagyunk. Pedig ha volna bátorságunk kinézni, ott üvölt ez a farkas már a kertek alatt.
(Kérdezett: Ménesi Gábor)
