Megkérdeztük Győrffy Ákost
Négy verseskötet után tértél át a prózára, s most jelent meg második prózakönyved, A hegyi füzet címmel. Műfajok közötti váltásról beszélhetünk, vagy más formában folytatod tovább, amit verseidben elkezdtél?
Szerintem nincs műfaji váltás, csak valahogy elapadtak a versek az évek során. Egy ideig nem értettem, mi az elapadás oka, aztán rájöttem, hogy a közben egyre intenzívebbé vált zenélés szippantotta be azokat az „érzékenységi faktorokat”, amelyek addig a versekben bukkantak elő. Persze ezekben a próza-szerű szövegekben is benne van mindaz, ami korábban a versekben is megvolt. Olyan nagyon mást nem tudok csinálni, erre vagyok kalibrálva, úgy tűnik. Tehát most a versek helyett inkább a zene van, de hogy az írásból is maradjon valami, jöttek ezek az esszé és a próza határán mozgó szövegek.
Hogyan találtál rá erre a megszólalásmódra Haza című köteted megszületésekor?
A Haza című kötet nem könyvként vagy könyvnek íródott, hanem az évek során itt-ott megjelent írásokból állt össze. Illetve szerkesztődött össze, mert Hafner Zoltán – aki egyébként ennek az új könyvnek is szerkesztője – rakta össze a szövegeket úgy, hogy azok kiadjanak valamiféle ívet, hogy tartson valahová az egész. Ugyanígy történt most is, évek alatt születtek a könyv darabjai, amelyek főként a Vigiliában és a Magyar Nemzetben jelentek meg, néhány a Literán és az Új Forrásban. Engem régóta vonz az esszé mint forma, alkatilag viszont nem rám van szabva, nem úgy működik az agyam, gyűlölöm a lábjegyzetelést és lusta vagyok ahhoz, hogy alaposan utánamenjek dolgoknak. Vagy nem is lusta, inkább csak feleslegesnek érzem. Egy igazi esszé legyen olyan, mint amit mondjuk Földényi F. László ír. Amit én csinálok, abban a klasszikus esszé inkább vízjelként van jelen.
Miként gondolkodsz mégis A hegyi füzet műfajáról? Esszéről, naplóról, vagy egyszerűen kisprózák füzéréről beszélhetünk?
A legegyszerűbb, ha azt mondom, napló. Ebbe minden belefér. Noha nem igazi napló, csak imitálja a naplóformát. Naplót, rendes naplót képtelen lennék írni. Mintha olyan nagy jelentősége lenne annak, hogy mi történik az emberrel reggeltől estig. Kivel találkozik, mit csinál, mire gondol. Kit érdekel ez. Márai naplói például nem ilyenek, ezért jó olvasni őket. Nem szeretem tudni, az író mennyit ivott aznap, mit ebédelt vagy milyen volt a széklete. A hegyi füzet nyilván nem ilyen napló. Nem is az én naplóm. Nem tudom, kié. Tényleg nem, mert nem ismerem, csak homályos benyomásaim vannak róla.
Keretet adsz a könyvnek azzal, hogy elmeséled az elhagyatott erdei házban talált füzet történetét. Miért vált ez fontossá? Milyen értelmet kap szövegeidben az a bizonyos ház, ahová mindig visszatérhetsz?
Már nem térhetek vissza. Gyönyörű pillanat volt, amikor – éppen azon a napon, amikor a kézirat végleges változatát leadtam – felsétáltam a házhoz és azt láttam, hogy az ajtóra felszereltek egy lakatot. Valaki elfoglalta időközben vagy a tulajdonosnak jutott eszébe évek után a ház, nem tudom. Tényleg gyönyörű pillanat volt, mert ennél konkrétabban semmi sem jelezhette volna a számomra, hogy a történet véget ért, a könyv megjelenésével le lehet zárni ezt az időszakot. Megjelent a könyv, felkerült a lakat az ajtóra. Mintha a sors, az istenek vagy maga a Jóisten (ki-ki válasszon tetszése szerint) így adta volna tudtomra, hogy nekem itt már semmi keresnivalóm nincs. Öt év volt körülbelül, amíg többé-kevésbé rendszeresen feljártam oda. Ez a ház nyilván inkább csak jelképként értelmezhető. Mert egyébként nem egy otthonos épület, sőt, kifejezetten sivár. Nem szeretnék egy ilyen házban élni. Miután rátaláltam, a képzeletem elkezdett foglalkozni vele, megdolgozta a sivár díszleteket. Van Hamvas Bélának egy szép írása arról, hogy egy sétája során felfedez egy helyet, ahol aztán a képzelete felépít egy házat könyvekkel, bútorokkal, virágokkal, asszonnyal együtt. Valahogy így voltam én is ezzel a házzal, sosem ott voltam igazán, hanem a képzeletem mélyén. A képzeletem és az emlékeim voltak ott helyettem. Mintha mindig aludtam volna ott. Vagy, hogy ismét Hamvasra utaljak, egyfajta „meditációs objektum” volt az a ház. Egy átjáró valahová, egy másik világba.
Az írások középpontjába a természet kerül, de nem ember nélküli táj jelenik meg, hiszen könyved alapélménye a tér intenzív átélése, a természet részeként való létezés. Mit jelent számodra mindez?
Ha akarom, ha nem, a természet része vagyok. Nem lehetek nem a természet része. Azt viszont nem tudjuk – és a legújabb tudományos felfedezések is ezt támasztják alá –, hogy hol is húzódnak a természet határai. Egyáltalán vannak-e határai. Nekem az az érzésem, hogy el fogunk jutni arra a pontra, amikor be kell látnunk, hogy mindaz, amit olyannyira száműzni akartunk a gondolkodásunkból az elmúlt két-háromszáz évben, az bizony nagyon is élő entitás. Sokszor kérdezték tőlem ezt a tájköltészet-dolgot az utóbbi években, és minden alkalommal azt mondtam, hogy ez nem tájköltészet, nem tájleírások sorozata, hanem nagyon is az emberről szól. Vagy akarna szólni. A természet nincs külön az embertől, ahogy a természetfeletti sem. A természetfeletti talán a természet finomszerkezete, a túlvilág a természet mögött nyílik meg, erre jutottam, és nem én vagyok az első, aki erre jutott. Mentségemül csak azt hozhatom fel, hogy nem az olvasmányaim hatására gondolom így, hanem gyerekkoromtól fogva. Legelső élményeim meghatározó benyomása ez.
Állandó keresés hatja át a kötetet, szüntelenül kérdezel és hangot adsz kételyeidnek. Mire irányulnak elsősorban kérdéseid? Hogyan segít az írás abban, hogy válaszokat próbálj találni?
Hogy mire irányulnak ezek a kérdések, az roppant egyszerű, már-már közhelyszámba megy. A klasszikus honnan jövünk, kik vagyunk, hová megyünk kérdéskörről van szó. Nem hiszem, hogy lennének más lényeges kérdések ezen a világon. Ezeket a kérdéseket nem lehet megkerülni, vagyis lehet, csak nem érdemes, mert nem hagyják magukat megkerülni. Addig jönnek szembe velünk mindenféle formában, amíg rá nem kényszerítenek minket arra, hogy foglalkozzunk velük. Az írás folyamata természetesen nem segít a válaszok megadásában, legfeljebb a helyes kérdések felvetéséig vihet el. Nem tudom a tutit, nincsenek kész válaszaim semmire. Az írás érzékenyíti az embert. Egy szöveg, amit épp sikerültnek érzek, megnyithat olyan ajtókat, amelyeket addig észre sem vettem. Egy jól sikerült írásban mindig van valami, ami eredetileg nem volt benne. Ami valahogy belekerült. Ami nem látszik írás közben, csak utána. Több lesz önmagánál. Ebben rejlik talán az egész értelme, amikor meghaladod magad az írás segítségével. Ez a könyv is több, mint ami vagyok. Lehet, hogy ez is kevés, mégis több nálam.
Többször említed, hogy egy hajléktalanszállón dolgozol, s felidézel történeteket ehhez kapcsolódóan. Hogyan hatnak írásművészetedre az ott szerzett tapasztalatok?
Sokáig távol tartottam magam ettől a világtól „íróilag”. Nagyon képlékeny talaj. Könnyű az érzelmes, szándékoltan drámai túlzások felé elbillenteni. Üdítő kivétel ebben a témában Szilasi László A harmadik híd című regénye, ami kivételes arányérzékkel oldja meg ezt a problémát. Nem áll szándékomban egyébként bővebben írni a hajléktalanokról, nem érzem feladatomnak. Közben persze nagyon is meghatározó élmény. Ebben az új könyvben is vannak olyan szövegek, amelyek érintik a témát. Ott van mindjárt T. J., egy pszichiátriai beteg hajléktalan, akinek a lenyűgöző monológjait évek óta leírom. Óvatosnak kell lennem ezzel az egésszel, nem engedhetem, hogy egészen beszippantson. A szenvedés, a kiszolgáltatottság, a kilátástalanság árnyalatai végtelenül sokfélék, delejes erővel bírnak, könnyen magukkal ránthatják a gyanútlan megfigyelőt. Látni kell, hogy milyen ez a világ, kik a szereplői, honnan jönnek, és minden tőlünk telhetőt el kell követnünk azért, hogy enyhítsünk a fájdalmaikon. Azonban van egy határ, amit nem szabad átlépni, mert onnantól elvesztjük az irányítást. Ez is egyfajta érzékenyítés, mint az írás. Sok hajléktalant ismerek, sokat köszönhetek nekik, sok mindenre felnyitották a szemem a velük töltött évek.
Négy év telt el a Haza megjelenése után, amikor közreadtad A hegyi füzetet. Milyennek látod a folytatást? Várhatóan a továbbiakban is ez a forma marad elsődleges?
Egyelőre nem látom a folytatást, de sosem voltak még csak középtávú terveim sem az írással. Ami talán körvonalazódik, az egy évekkel ezelőtt elkezdett versciklus folytatása. De tényleg nem tudom, és jól is van ez így. Ez egy kaland, ha úgy tetszik, nem tudod, mi fog történni, hogy mi jön és mi hagy el épp. Most inkább a zene az, ami foglalkoztat. Céltalan hangtájképeket készíteni az elmúlásnak.
(Kérdezett: Ménesi Gábor)
