Megkérdeztük Bende Tamást
2011-ben jelent meg első, egy csendélet kellékei című versesköteted. Hogyan gondolsz vissza a kötetre, hogyan értékeled ennyi idő távlatából, meglátásod szerint miben tér el az új könyv a korábbitól?
Az egy csendélet kellékei e-bookként jelent meg, és mint ilyen, rendkívül kevés figyelmet kapott. Győrben és Budapesten volt egy-egy bemutató, ám valójában visszhangtalan maradt a megjelenés. Persze ezen nem is lehet csodálkozni, itthon akkoriban még éppen csak bejött a köztudatba az elektronikus könyv. Arra a kiadványra egy kísérletként gondolok, és szerencsésnek érzem magam, hogy huszonegy évesen összeállíthattam egy könyvet. Néhány verset át is menekítettem abból az anyagból a Horzsolásba, alakítottam rajtuk, lenyestem róluk a vadhajtásokat. Tehát valójában a most megjelent könyvet tudnám jó szívvel igazi első kötetnek nevezni.
A költészet napjára jelent meg Horzsolás című versesköteted a Parnasszus Könyvek Új vizeken sorozatában. Sérült test, sérült egzisztencia, sérült üveg és fog, szakadó bőr, és hát a születés is felfogható egyfajta horzsolásként, szakadásként, sérülésként, a létezésről már nem is beszélve. „Minduntalan megsebeznek az ébredések.” Ahogy a Nyílik a szem című versedben olvasható. Többféle asszociációra alkalmasak ezek a versek, mondhatni, a horzsolás metaforarendszere kimeríthetetlen. Miért pont ezt a címet választottad kötetcímül, mennyire foglalja magába a könyv verseit ez a rövid szócska?
Sokat gondolkodtam azon, hogy mi legyen a könyv címe, valahogy nem találtam az igazit. Nádasdy Ádám költészetét nagyon szeretem, régebben szinte félévente újraolvastam a verseskönyveit, bizonyos sorai, versrészletei folyamatosan bennem motoszkálnak. Néhány nappal a kézirat leadása előtt szembejött velem a facebookon Nádasdy Maradni, maradni című verse, amelynek utolsó két sorát („Átzuhanni: az fáj. A változás /
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.”) megtettem a kötet mottójának, mert ahogy elolvastam ezt az általam egyébként jól ismert és kedvelt verset, nyilvánvalóvá vált, megtaláltam a címet. Tudtam, ez a szó képes arra, hogy felvillantsa a kötet világát. Úgy érzem, a verseim olyan léthelyzetekről szólnak, amelyek apró horzsolások. Találkozás, elválás, gyerekkor, távollét, felejtés, társadalmi változások, és valóban, már maga a kezdet, a születés is az.
Összességében a vershelyszíneid, szobáid, tárgyaid nagyon nyomasztóak. Az érvényes beszédmódhoz érezted szükségesnek ezeket a vershely-tárgyakat?
Azt kell, hogy mondjam – bár biztosan jobban hangzana az ellenkezője –, a vershelyszínek és a tárgyak megválasztásában nem volt semmi tudatosság. Azt hiszem, ezt nem tudom teljes egészében befolyásolni. Az alkotási folyamat bizonyos elemei nálam nagyon is intuitívek és öntörvényűek. Az biztos azonban, hogy ezek a versek tele vannak nyomasztó helyzetekkel, hiszen nem kis százalékban nyugtalanító érzésekből táplálkoznak.
„Sosem volt még ennyire nyilvánvaló, / hogy az érintés hiánya a legnagyobb hiány.” Írod az Érintés című versedben. A könyv tele van érintkezésekkel, de ezek mintha rosszul sikerülnének, csődöt mondana az érintés, érintkezés szerepe, funkciója.
Érdekes, ebbe még így nem gondoltam bele, még nem távolodtam el annyira a könyvtől, hogy ezekre az összefüggésekre ténylegesen rálássak. De valóban van valami abban, amit mondasz. Lehet, azért ennyi a rosszul sikerült, vagy inkább felkavaró érintés, mert az egyedüllét mély alapélménye ennek a könyvnek. És ezt nem feltétlenül párkapcsolati viszonylatban értem. Inkább úgy, hogy az ember, mint szubjektum van egyedül. A nyelv, a kommunikáció korlátai közé vagyunk beszorítva, folyamatosan felmerül a kérdés, hogy képesek vagyunk-e valóban megérteni egymást, lehetséges-e egyáltalán bármit is igazán pontosan elmondani, megfogalmazni. Amikor ezeket a határokat már nem tudjuk tovább feszíteni, akkor az érintés útján igyekszünk kifejezésre juttatni mindazt, amit érzünk. De a kötet beszélője folyamatosan szembesül azzal is, hogy nem csak a mélypontok megélése és elfogadása okoz nehézséget, hanem ugyanannyira nehéz megküzdeni például azzal is, hogy szeretik az embert. Ez is egy erős érzelmi behatás, amivel kétségkívül ugyanúgy kezdeni kell valamit.
Egyenes labirintus néven van egy szerzői oldalad, az Ambroozia egyik szerkesztője vagy, illetve a költészetnapi könyvbemutató sem hagyományosra sikerült. Mindez elengedhetetlen az irodalmi jelenléthez, ahhoz, hogy felfigyeljenek a szerzőre, valamint hogy komolyan vegyék?
Nem tudom, hogy mennyire elengedhetetlen ez. Nem gondolkodom ezen. Az egyenes labirintus inkább azért jött létre, hogy össze tudjam gyűjteni egy helyen, hogy éppen milyen megjelenéseim voltak, milyen események várhatóak stb. A facebookon is indítottunk egy szerzői oldalt, annak is inkább az volt a magyarázata, hogy egyre többen jelöltek be ismerősnek olyanok, akikkel korábban nem találkoztam, és feltehetőleg az írásaim miatt szerettek volna kapcsolatba lépni velem. Célszerű volt tehát egy olyan felületet létrehozni, ami kifejezetten az irodalmi tevékenységemmel kapcsolatos információkra koncentrál.
A folyóirat szerkesztése pedig szívügy. Örömmel csinálom, nagyon jó társakkal dolgozom, és minden remek, közlésre elfogadott kézirat felvillanyoz. Mély aggódással figyelem, hogyan fogy el szép lassan a levegő a folyóiratok körül.
Igen, a könyvbemutatóra Fillér Máté médiaművész készített egy animációt, ami az est alatt a háttérben futott, illetve egy remixet az egyik versemből, majd egy dj-szettel zárta a programot. Valójában többet szerettem volna, mint egy klasszikus könyvbemutató, és az is benne volt ebben a döntésben, hogy mindig is érdekelt a különböző művészeti ágak közötti együttműködés, és persze Máté igazán sokszínű és tehetséges alkotó, akire tényleg érdemes odafigyelni.
Szerepeltél az R25 antológiában. Érzékelsz-e korszakhatárt, eltérő poétikát, hozzáállást a veled együtt indulók és a néhány évvel, akár tíz évvel ezelőtt pályáját kezdő generáció költői között?
Néhány kritika megjelent már az antológiáról, a kritikusok szinte kivétel nélkül megemlítik, hogy mintha ez a generáció markánsabban felvállalná verseiben a személyességet. Ezt el tudom fogadni. Másfelől azt is érzem, hogy a nemzedékem egyre inkább nyit a társadalmi kérdések, vagy éppen a közérzeti reflexiók irányába is. Sokszor persze az egyén a kiindulópont. Ez engem is nagyon foglalkoztat.
Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a matematikának mindenhez köze van, még a költészethez is. És a jognak? Úgy tudom, jogra jártál, nyertél-e belőle használhatót az irodalmi tevékenységedhez?
A jog és az irodalom csak látszólag állnak olyan távol egymástól. A Pázmányon van is olyan szabadon választható tantárgy, amely az irodalmi művekben (pl. A velencei kalmár, Toldi, Édes Anna, Bűn és bűnhődés) felmerülő jogesetek elemzésével foglalkozik. És valóban, a jognak is mindenhez köze van. Az életem e két része egyébként mostanra egészen jól kiegészíti egymást, mert a munkám során sok beadványt, levelet írok, amelyekhez szükséges bizonyos mértékű kreativitás, nyelvi felkészültség és kommunikációs készség. Igyekszem viszont ezt a két területet egymástól külön kezelni, a verseimben nem igazán van nyoma annak, hogy mi is a végzettségem.
(Ayhan Gökhan)
