Megkérdeztük Vitray Tamást
Idén indul útjára a Libri irodalmi díj és a Libri irodalmi közönségdíj. A tavaly megjelent szép- és tényirodalmi művekből 46 kiadó 176 szerzőjének 182 könyve került a listára, a termésből egy szakértő testület választotta ki azt a tizet, amelyből a május 25-i díjkiosztón kettő elnyeri a fenti két díjat.* A zsűri moderátora: Vitray Tamás, Kossuth-díjas újságíró, kiváló művész – vele beszélgettünk.
*
Nagyon tetszett egy megfogalmazás, amit Önről olvastam: „Vitray Tamás a magyar televíziózás egyszemélyes mitológiája, akinek munkássága történelmi távlatban szinte úgy tűnik, hogy valaha megállt a pesti Szabadság téren egy fiatalember, és köré építették a Magyar Televíziót.” Ez humorosnak tűnik, ámde így is van! Nekünk, akik a 60-as, 70-es években nőttünk föl, példaértékű az Ön munkássága.
A valóság sokkal egyszerűbb és kevésbé hangzatos. Véletlenül megtalált az egyetlen dolog, amihez valamiféle adottságom is volt. Szerencse nélkül semmit a világon nem lehet megvalósítani, szabad pályán meg különösen nem.
Érdekes ez a titulus, a zsűri moderátoraként mi lesz a feladata?
Lesz egy találkozó, ott fogják a zsűritagok eldönteni, hogy végül is, a tíz kiválasztott közül, melyikre voksolnak. Ezenkívül, ezekre a beküldött szavazatok alapján lesz egy közönségdíj is, átadásuk pedig egy díjkiosztó keretében zajlik le. Arra kértek fel, hogy a két díj odaítélésének lebonyolításában mint tanácsadó, magán az átadási ünnepségen mint moderátor vegyek részt.
Milyen kapcsolata van az irodalommal, a kortárs irodalommal?
Olvasói kapcsolatom van. Bevallom, jobbára az úgynevezett tényirodalmat olvasom. Elsősorban olyasmiket, mint például Ungváry Krisztián Magyar megszálló csapatok című, 420 oldalas könyve, ami ugyancsak szerepel a tízes listán. Talán egyfajta szakmai ártalom is, hogy elsősorban a „non-fiction” érdekel. Ez nem jelenti azt, hogy más nem kerül a kezembe, de ha nem tart izgalomban, nem köt le a szépirodalom, akkor bizony abba tudom hagyni.
Riporteri munkájának alapja a megkülönböztetett figyelem, az empátia, az alaposság, ami egy írónál is fontos lehet. Ezen kívül mi az, ami még fontos? Olvasóként mi fogja meg, mi tartja ébren a figyelmét?
Több ok miatt sem tudok erre válaszolni. Egyrészt, mert soha nem gondolkodtam ezen, másrészt meggyőződésem, hogy az író sem arra gondol elsősorban írás közben, hogy mit szól majd művéhez az olvasó. Az olvasónak utólag lehet igazolnia az író tehetségét, esetleg zsenialitását. Nem vitás, hogy az emberekhez szól, de nem elvárásaik, vagy szempontjaik nyomán. Közlendője van a világgal, és hogy a világ hogyan reagál rá, az megszabhatja művének népszerűségét, sikerét, de valós értékét nem feltétlenül. Ahhoz még az utókor is hozzászólhat. Legalábbis így gondolom. Jómagam olvasó, befogadó vagyok, csak kaphatok, feltételeket előzetesen nem szabhatok. Kész vagyok érdeklődést, kíváncsiságot hitelezni, élményt remélni, azután mindez beigazolódik, vagy sem.
Említene legfrissebb olvasói élményei közül néhányat?
Belekezdtem a tízes lista számomra még ismeretlenjeibe. Ha még ifjonti erőmmel dolgoznék, mindenképpen megkeresném azokat, akik a kiválogató szakértő testületben voltak, és megkérdezném, hogyan került ki 182-ből a végső tíz? Hogyan lehetett összehasonlítani mondjuk Rakovszky Zsuzsa verseskötetét egy nagy történelmi munkával? Melyek voltak a szempontjaik?
Mit szeret az interjúkészítésben?
Gyerekkorom óta rendkívül kíváncsi vagyok. Ez minden, amit magammal hoztam. Ebbe belefért talán az is, hogy meghallgattam a másikat és nem feltétlen saját hangomra voltam kíváncsi. Hadd mondják el, amit akarnak! Hittem abban, hogy amit a hallottakra reagálhatok, jobban, hitelesebben kibontja a másik embert, mintha „saját gyártmányú” kérdéseimmel bombázom.
Tehát egyszerűen csak figyelemmel kíséri…
…és amit hallok, az visszhangot is kelt bennem. Persze könnyű ezt így elmesélni, mert mi van akkor, ha nincs mire reagálni? Hát Istenem, olyan is előfordul! Az bizony baj…
Tudja, volt réges-régen, idestova több mint negyven éve, egy sorozatom a tévében. Hosszú, egyórás beszélgetésekből állt. A műsor sikere – nem álszerényen mondom – engem is meglepett. Az intézmény akkori legfőbb vezetője – aki ugyan nem túlzottan kedvelt engem –, egyszer csak magához szólított és közölte, hogy ő a Parlamentben egy képviselő társának megígérte, hogy vele is készül egy ilyen beszélgetés. Tudtam, hogy bajban vagyok, hiszen nekem ahhoz az emberhez a világon semmi affinitásom nincs, magyarul: egyáltalán nem érdekel. Úgy véltem, hírneve hazugságokon, csalásokon épült. Lehet, hogy szégyellnem kéne, de nem voltam elég bátor, hogy nemet mondjak. Elkészült a beszélgetés, viszont én nem folytattam tovább a sorozatot. Nota bene, a sors némileg rám pirított, mert az interjú nagyon érdekes lett, partnerem tőle addig nem hallott őszinteséggel tisztelt meg.
A zenével való kapcsolata köztudott. Vannak írók, akik zenére írnak, mert az beviszi őket egy alkalmas állapotba, például Térey János, akinek műve szintén benne van a tízben, egyszer azt nyilatkozta, operákat hallgat bizonyos művei írása közben. Mi szól ehhez?
Nem tudom. Könnyen el tudom képzelni, hogy valakinek szüksége is van rá, hogy írás közben valami számára kedves zene szóljon. Ám én nem vagyok író, ha írnom kell, egyszerűen csak „szenvedek”. Ilyenkor úgy érzem, nekem ez nem dolgom, és félek. Volt szerencsém írhatni néhány könyvet, de általában ezek ugye ténykönyvek, életrajzi formátumok. Egyáltalán nem képzelem magam írónak, annál sokkal jobban nyomaszt a felelősség. Ennek nyoma marad, az én mesterségem viszont kérészéletű, tán nem kéne magam ebbe beleártanom – mondogatom.
Azért elég sok könyve megjelent.
Hát igen, de ezeket részben valaminek az emlékezetére, vagy élményekről írtam, melyekkel szakmám megtisztelt. Talán még a legutolsót, a Kiképzés címűt érzem legközelebb ahhoz, amit mint olvasó elvárok egy irodalmi műtől.
Szóval nem gondolkozik rajta, hogy további önéletrajzi jellegű könyveket írjon?
Nem. Korábban szándékomban állt, hogy a Kiképzés után megírom a folytatást Frontszolgálat címmel, a televíziós 50 évemről. De rájöttem, hogy a tévés éveim, összes viszontagságaikkal, örömeivel, kalandjaival, világutazással, sikerekkel, kudarcokkal, mindennel együtt, meg sem közelítik az első huszonöt drámai és tragikus eseményeit. Ezt nem tudom „fölülírni”, annak pedig semmi értelme, hogy a léc alatt szaladgáljak.
Értem. No és akkor most készül a díjátadó gálaestre.
Annyiban igen, hogy kíváncsian várom. A felkérés meg a feladat is nagyon megtisztelő! Az ember 84. életévében már attól is meghatódhat, hogy még megtalálják, hogy megmaradt az emberek emlékezetében.
(Kérdezett: Szepesi Dóra)
*Az olvasók a közönségdíjra még május 4-ig szavazhatnak. A Libri irodalmi díjról, a szavazásról az alábbi linken olvashatunk bővebben: http://www.barkaonline.hu/oesszes-hir/5233-irodalmi-dijat-alapit-a-libri
