Megkérdeztük Jász Attilát
Olvasóid, akik ismerik munkáidat, tudják jól, hogy szívesen teremtesz magadnak alteregót, akinek a bőrébe bújhatsz. Két újabb prózakönyvedben (Csendes Toll élete; Csendes Toll utazik) Csendes Toll alakja elevenedik meg. Hogyan találtál rá?
Igazából ő talált rám. Egy kicsit saját bőr Csendes Toll figurája, aki azért kellett, hogy valamelyest távolabb kerülhessek önmagamtól, hiszen többnyire a saját életemről ír. És így, ő-ként könnyebb beszélni és jobban meg is lehet írni a kis szürke mindennapjainkat. Van egy vicces oldala, írásban és életben is, nem mindig lehet tudni, éppen ki beszél. Inkognitós álnévre terveztem CsT-t, de megtöltődött élettel, és maradt, tovább is, mint terveztem. Először egy könyvnyi terjedelemre, mint prózaírói alteregóra, de más lett belőle. Már a lapot is együtt főszerkesztjük. (Olyannyira összenőttünk időközben, hogy mindkettőnk szülinapját közösen ünnepeljük nemsokára, mert éppen száz évesek vagyunk együtt.)
Korábbi elmélkedéseit ezúttal utazás közben folytatja CsT, élményeit folyamatosan rögzíti. Hogyan kapcsolódik össze ezekben a szövegekben a megélés és a megírás folyamata?
Tartok tőle, hogy ezek nem igazi prózák, egy költői szemlélet naplószerű lenyomatai valójában. Költői, ahogy a világot látja, nézi ez az alteregó, és ahogy szelektál, mi fontos, mi nem. Neki. Kizárólag megélt dolgok kötődnek a CsT-hasonmáshoz, így alakult.
Az új kötet – előzményéhez hasonlóan – szócikkekből épül fel. Miért inspirált ez a forma? Hogyan raktad össze a szócikkeket?
A második CsT-kötetnél nem akartam ugyanazt a formát használni, mint az elsőnél, már a részletek úgy születtek, hogy hívószavak mögé íródtak. Többször előfordult, hogy alternatívákat is fölírtam a címszó mellé, majd megtetszett ez a kettősség, és tudatosan kezdtem használni. Ezt a könyvet nem rakosgattam nagyon, eleve így íródott, csak az utazásokat párosítottam földrajzi irányoknak megfelelően. Nem a forma inspirált, hanem az alteregó, aki időnként, utazás közben, dacára annak, hogy az előző kötetben eltemettem, folyton írogatott, jegyzetelt.
Költészetedről is ejtsünk szót, hiszen legutóbbi verseskönyved (szárnyas csiga) az átiratok alcímet viseli. Nem először vállalkoztál korábbi verseid újragondolására, újraírására. Mi késztet erre?
A társművészetek adták az ötletet, a zene és a képzőművészet, hogy bizonyos témákat újra lehet gondolni, alkotni, hangszerelni, festeni, variálni. És saját korábbi verseimből csak néhányat tudtam aktualizálni, inkább a mitológiai témákra vonatkozott az átiratok alcím.
Hogyan gondoltad újra a mítoszokhoz való viszonyodat?
Már az első könyvem is mítoszokat használt, és ahhoz képest egészen más a viszonyom ezekhez az archetipikus történetekhez. Jelként használom őket, utalok az alapsztorira a címmel, de azt mesélem el, ami egyéni, ami más benne. A közös tudásra ráhúzok egy réteget, ami a sajátom, ami talán mégsem annyira egyedi, hogy érthetetlen lenne, de mégis az enyém. Így egészen fájdalmas dolgokat is el tudok mondani versben. Ki tudom írni. Ezt a módszert aztán tovább is fejlesztettem, megjelenés előtt áll egy új kötetem, ami kifejezetten erre irányul, még keményebben, őszintébben, már mítosz-utalások sincsenek.
A Belső árnyék három versciklusát Csontváry Kosztka Tivadar, Andrej Tarkovszkij és Kaposi Tamás művészete köré építed. Hogyan inspiráltak, miért láttad egymáshoz tartozóknak a nevezett alkotókat, és szemléletük miként kapcsolódik saját művészi, lírai gondolkodásodhoz?
Nem költészetet akartam csinálni a szó klasszikus értelmében, hanem gondolkozni szerettem volna írás közben ezeken az álló és mozgó képekben megjelenő magánuniverzumokon. Voltak mindhárom iránynak előtanulmányai. Csontváry mindig kedvencem volt, szicíliai próbálkozásairól már korábban hosszan értekeztem versben és esszében. Kaposi abszolút kortársam volt, többször nekifutottam korábban a képeinek, de nem ilyen koncepció mentén. Tarkovszkij hasonló dolgot művelt például Andrej Rubljovval, mint én ővele. Csak továbbvittem ezt a szálat. A Csontváry-rész külön kész volt már korábban, aztán a Tarkovszkij egy része, épp a rubljovos is megjelent egy kétnyelvű füzetecskében. Kaposival pedig teljes lett a triptichon, és akkor gondoltam rá, hogy egyben kéne megjelenniük egyfajta verses képeskönyvként.
2010 óta vagy főszerkesztője a tatabányai Új Forrás folyóiratnak. Milyen kihívást jelent számodra a szerkesztőségi munka, s hogyan hat alkotó tevékenységedre?
A főszerkesztőre úgy tekintek, mint alkotói alteregóra, és úgy gondolom, az Új Forrás része az életművemnek. Időnként, vagyis folyton, a nehézségek miatt legalább annyi kreativitást követel meg a szerkesztői munka, mint az alkotói. A létért való küzdelem sok időt elvesz mástól, az intenzívebb szellemi és közösségi munkától. Szerkeszteni nagyon szeretek és szeretném inkább csinálni, mint ügyvezetőként vagy titkárnőként adminisztrálni folyton. A folyóiratozásba is bevittem, bevittük az indiánosdit, a szerkesztőség egy törzs lett, fiatal harcosokkal, a kultúra pedig rezervátum, ahova igyekszünk becsalogatni az érdeklődőket, havi rendszerességgel (Nyitott Rezervátum). Mindez fárasztó, de szükségszerű feladat. Csak kihalással lehet abbahagyni. Bár félő, hogy ez a veszély még mindig inkább az indiánokat fenyegeti…
(Kérdezett: Ménesi Gábor)
