Megkérdeztük Bálint Tamást
Nemrég Székelyudvarhelyen, teltházas közönség előtt mutattad be legújabb (harmadik) könyvedet, a Lávsztorit, amelyet talán leginkább verses regényként lehetne definiálni – és Puskin Anyegin-történetére való rájátszásként, erősen huszonegyedik századi stílusban. Miért jelentett számodra ilyen hangsúlyos kihívást ez a klasszikus?
Az alapötlet, az alkotói munka katalizátora valóban az Anyegin volt, főleg az nem hagyott nyugodni, hogy mennyire nagyszerű alkotásként tettem le a könyvet a néhány évvel ezelőtti újraolvasáskor, és ehhez képest mennyire tűnt „unalmas és érthetetlen klasszikusnak” korábban, a középiskolai próbálkozásomkor. Az valószínűbb persze, hogy velem volt a baj annak idején, s noha nem akartam általánosítani, de mégis egyre inkább azt láttam, hogy az ismerősi körömbe tartozó mai tinédzserek vagy huszonévesek már nemhogy Puskint, de még Rejtőt se nagyon olvassák, és nem tudtam, hogyan vehetném rá őket arra, hogy az iskolai kötelezőknek érettebb fejjel is nekifussanak és ráébredjenek az értékeikre, esetleg egyebeket is kézbe vegyenek. Tisztelet a kivételnek, de sajnos sokan eleve nem kezdenek neki semminek, ami egy SMS-nél hosszabb, már a Facebookon is átgörgetik a szöveges bejegyzéseket, egyből a képekre ugorva, és főként rájuk gondolva szerettem volna egy, az Anyeginhoz hasonló, de mai történetet írni, valami olyant, amit talán az is kézbe vesz, aki nem csak ajtótámasznak használ könyveket (felhívás: a Lávsztori annyira rövidke, hogy átfér a legtöbb ajtó alatt, ezért e célból nem túl jó befektetés). Idővel persze elszakadtam az alapötlettől, csak nagyon erős utalások szintjén maradt meg a párhuzam, és önmagában is értelmezhető vers lett belőle, ami reményeim szerint a szigorú kritikusok szívét is meglágyítja, és néhány elégedett olvasót is szerez magának. Majdnem annyira elégedettet, mint amilyen én voltam Puskin könyve után, ugyanis számomra az Anyegin örök toplistás könyv marad, amely nem csak megírásakor, hanem mindmáig frissnek ható mondanivalót csomagolt rendkívüli formába.
Nem tabudöntögetésről van itt szó, hiszen Puskin Anyeginje már megjelenésekor, a tizenkilencedik század első felében is polgárpukkasztónak számított árnyalt társadalomkritikájával. A formához többé-kevésbé tartottad magad, viszont a történet és a „körítés” jóval egyszerűbb lett. Milyen motívumokhoz ragaszkodtál? Vázold röviden a cselekményt – sorsszerű a dolgok ilyetén alakulása?
Egyszerűbb és az edzetlen gyomornak emészthetőbb lett a fentebb vázoltak miatt, meg eleve nem vagyok túl bőbeszédű és bőtollú, azonban az alapfelállást igyekeztem megtartani. Tatjánám Anyeginnel nem egy orosz birtokon, hanem az interneten ismerkedik meg, beleszeret az őt eleinte túl felszínesen kezelő fiúba, aki nem ismeri fel az orra előtt heverő kincset. Egy nagyon rövid boldogabb időszak után (ami a könyv közepére esik) menetrendszerűen elromlanak a dolgok, s amire a fiú összeszedi magát, arra már túl késő és Tatjána továbbáll. További csemegékből is van néhány (a felszarvazással gyanúsított barát vagy Tatjána levele, amely ezúttal egy chatszobában írt panasz-összefoglaló), de ezeket nem lőném le, maradjon meglepetés. Azt viszont tényleg úgy érzem, hogy a mai, válásokkal és egyre felszínesebb kapcsolatokkal operáló világban sajnos egyre sorsszerűbbnek tűnik.
A versregény egyes részeit bevezető mottók az öntetszelgő rajzfilmfigura, Johnny Bravo mondatai. Például: „Ez egy csodaszép nap, bár nem annyira csodaszép, mint én.” Ironikus gesztus, erősen pozícionáló jellegű – de kit is, mit is határol be? A szereplőkre, a korra vagy valami általánosabbra vonatkoztatnád?
A főszereplőre utal elsősorban, illetve egy erősen görbített tükörként funkcionál. Arra szerintem a könyvminden olvasója rá fog jönni, hogy nagyon vastagon húzva, karikírozva ábrázoltam a szereplőket, erre egyfajta önreflexió Johnny Bravo, mert azért elég hihetetlen, hogy a való életben ekkora nagy arccal ténylegesen boldogulni lehessen (pedig most kapásból több celeb neve is beugrik róla). Inkább egy elrettentő, nem pedig követendő példa arról, hogy mindennek van határa, aki mellesleg szórakoztatja is környezetét. Szerintem vicces figura és vicceseket is mond, ráadásul a szövegei rendkívül találóak és egyszerűségükben is elgondolkodtatóak, így akár a mai udvarlási szokásokra és páváskodó plázakandúrokra is vonatkoztathatjuk egész nyugodtan.
Simó László munkája, melyet
a könyv ihletett,
a Szentes Zágon tervezte borítóval
Marosvásárhely és Kolozsvár után hogyan élted meg az új kötet megjelenését régi-új városodban, Székelyudvarhelyen? És – közgazdászként keresve kenyeredet – mennyire van időd részt venni az irodalmi életben? Létezik centrum-periféria szerinted most Erdélyben?
Rendkívül jó érzés, mivel keveset tartózkodtam korábban itthon, így eleve ritkán szerepeltem itt az előző könyvekkel. Olyan ismerősök is rámcsodálkoztak, akik eddig nem is tudtak erről az oldalamról, de az első könyvbemutatónak – belülről legalábbis úgy tűnt – nagy sikere volt, és ez igazán jól esett. Az irodalmi életben igyekszem azért részt venni a napi munka mellett is, igyekszem rendszeresebben publikálni, eljárni irodalmi táborokba, tudósítani irodalmi rendezvényekről. Ami igazán hiányzik, az idő, hogy Magyarországon is többet lehessek, mert a közelmúltban erre egyre ritkábban volt alkalmam. Erdély szintjén a legérdekesebb irodalmi dolgok egyértelműen Kolozsváron történnek, de azért a Székelyföldön is bőven van élet.
Még nem igazán vehettél levegőt a Lávsztori után, mégis kérdem: csengenek-e újabb versdallamok a füledben? Milyen irányba látsz csapásokat, merre indulsz tovább?
Igen, a következő ötlet/ötletek fejben már megszülettek, de erről még korai beszélni. Az viszont biztosnak tűnik, hogy újra egy nagyobb lélegzetvételű, „egy vers egy könyv”-szerű dologgal fogok bíbelődni.
A könyvek terjesztése az egész magyar nyelvterületen sem tekinthető zökkenőmentesnek, de erdélyi könyvekhez hozzájutni sokszor valódi ünnepnek számít. A Lávsztorihoz hol és hogyan férhet hozzá az olvasó?
Sajnos a magyarországi könyvesboltokban tényleg csak elvétve lehet erdélyi kiadású könyveket találni, viszont a FISZ segítségével azért néhol van erre lehetőség. A közeljövőben, az ígéretek szerint, a legnagyobb netes könyvesboltban is megjelenik, ott pedig, remélem, jóval többen megtalálják. (Nem tudom, szabad-e reklámozni: Írók Boltja, Bookline stb.)
(Farkas Wellmann Éva)
