Megkérdeztük Térey Jánost
Most jöttél vissza Szentpétervárról, ahol az Asztalizenét olvasták fel az Alekszandrinszkij Színházban. Hogyan fogadták a művet?
Remekül. Értették és szerették. Sőt, utána mindenki étterembe akart menni, ami egy jó jel. A rendező szerint tökéletesen alkalmazható az orosz viszonyokra. Bár ott például egy bankár valóban dúsgazdag ember, és fényév-távolságban él egy átlagos értelmiségitől. Ő furcsállta is, hogy nemigen írnak polgári drámát a mai orosz szerzők, elvégre a közeg adott volna. Igaz, verses regényt sem írnak: az Anyegin hazájában! Pedig a kötött formában máig hisznek. Egy lány a közönség soraiból Bulgakov Turbinék napjai című darabjához hasonlította a drámámat (regényváltozata A fehér gárda címmel ismert). Kint káosz a társadalomban, bent látszólagos nyugalom. Annak idején féltek bemutatni, mivel a színház attól tartott, Sztálin habozás nélkül be fogja tiltani. A diktátor ezzel szemben többször is megnézte, belefeledkezve az abban ábrázolt régi, jó világba. Két hete Rodostóban egy gimnazista fiú Blake-hez hasonlította a verseimet; a török fordítóm pedig Ted Hughes-hoz. Nekem ennél jobb irodalmi társaság nem kell. És még valami Pétervárról. Rég láttam olyan helyet, ahol a költészetnek ekkora becsülete van. Az, hogy Puskin-fordító vagyok, kitárt előttem jó néhány ajtót, még ezzel a hajdaninak mondható orosztudásommal is.
Előző köteted, az Átkelés Budapesten verses formában íródott novellákat tartalmaz, most pedig monumentális verses regénnyel jelentkeztél, címmel. Mi teszi számodra évek óta izgalmassá a műfajt? Hogyan viszonyul egymáshoz a versforma és az epikus törekvés?
Remélem, jól. Nem foglalkozom elméleti formaproblémákkal. Amúgy pedig szeretek keményre kalapálni, csontig csiszolni egy szöveget, mert hitem szerint egy történet valódi kibontására is így alkalmas. Érdekes módon a kosztolányis lekerekítés mégsem az én módszerem, akkor már inkább Carver csupaszsága, Bolaño bővérűsége, Móricz nyersessége, érdessége vagy – egész más világ – Bernhard gyűlöletbeszédnek álcázott világjobbító mantrája vonz.
Mi volt a kiindulópontod az új mű esetében? Volt-e olyan kép vagy jelenet, amely elindította az írás folyamatát?
Izland látványa.
Az ottani vulkán kitörése katasztrófához vezet: a hó és a jég úrrá lesz egész Európán, így Magyarországon is. Nem először kap hangsúlyt írásaidban a pusztítás, a pusztulás víziója. Mi az, ami változatlanul érdekel a válsághelyzetekben, s a bennük megmutatkozó emberi sorsokban?
A katasztrófa éles fénytörésben mutatja föl egy emberi jellem gyarlóságát és nemességét. Tisztaságunkat vagy alávalóságunkat. Van, aki szerint most valamivel borzalmasabb dolgok történnek Magyarországon, mint a könyvem tartalma. Ezzel lehet vitatkozni, mindenesetre valóban nem az elképzelhető legrosszabb forgatókönyvet írtam meg. Például nálam létrejön a nagykoalíció a politikában, amire a jelenlegi helyzetben semmi esély nincsen. Nyilvánvalóan életpárti ez a könyv, amelyben – nemzeti minimumként – létrejön a megbékélés. Nem mellesleg az is kiderül, hogy 2019-re egyesült a két Korea. Ez jelenleg ugyanolyan nonszensz, mint hogy a formaságok határain túl kezet fogjon egy magát baloldalinak vagy jobboldalinak mondó politikus.
Jelenlegi közérzetünkre gondolva milyen szimbolikus értelmet kap a regényvilágodban megjelenő dermedtség?
Ez a szellem és a lélek jege is. A magyar társadalom lelki hőmérséklete rendkívül alacsony. A „ridegtartás” az emberi kapcsolatok egy részében is megmutatkozik. Manapság legföljebb iskolákban vagy templomokban, kolostorokban vagy akadémiákon beszélnek szépen magyarul. Ha értelmiségi társaságba megyek, akár írótársaim közé, ott is nagyon érdes a beszéd nyelve, hamar indulatok fűszerezik: rohadjon szét, dögöljön meg. Érzelmi háztartásunk meglehetősen fagyos, és ennek oka a társadalom ijesztő állapota.
A cselekményt a jövőbe helyezed, de csak néhány évet ugrasz előre az időben, s így az olvasó is közelebbinek, valóságosabbnak tarthatja mindazt, ami a kötet lapjain megvalósul. Mi ennek az oka?
Négy év alatt nem cserélődik le a teljes eszközparkunk, inkább csak finomodik. A jelenről akartam szólni, de nem a mostani berendezkedésről, ahhoz naturalistának vagy mazochistának kellene lennem. Hogy mi lesz száz vagy ötszáz év múlva, azt pedig a sci fi- és fantasy-szerzőkre hagyom. Jobban izgat a hazám sorsa egy, a mostanitól eltérő politikai berendezkedésben és egy merőben más klímában. Nálam három év múlva nagykoalíció alakul, német mintára.
Áthozod a Protokollból Mátrai Ágostont, és több, az Asztalizenében megismert szereplő is felbukkan az új regényben. Miért foglalkozol ismét a felső középosztály élethelyzetével, emberi viszonyaikkal?
Nem csupán a középosztállyal foglalkozom – ha már, ez a könyv elsősorban a felső tízezer világába kirándul –, hanem az emberrel. Vallom az örök tételt, amely szerint a csúcsbróker vagy a vállalatigazgató is nyomorult(ul érzi magát), amikor megtudja, hogy gégerákja van, vagy szanaszét csalja a felesége.
Könyved sokrétű, enciklopédikus igényű, nagy ismeretanyagot mozgat a meteorológiától a kulturális, művészeti adalékokig. Milyen felkészülésre volt szükséged mindehhez?
Nagy. Szerencsére semmiféle penzumról nem volt itt szó. Ragadt, ami ragadt; és igyekeztem mindennek, ami érintek, alaposan utánanézni. De hatszáz oldal óriási felület, amit időnként lehetetlen uralni. A második kiadásban pár apróságot javítottunk, és ez mindig is így lesz.
Hogyan dolgoztál az anyagon? Kialakult-e állandó munkaritmusod, -módszered?
Mind a két fiam a munka éveinek idején született, úgyhogy sejtheted... Írtam, amikor lehetett.
Költői létezésedre, versíró tevékenységedre miként hat ez a nagyszabású munka? Egyúttal azt is kérdezem, hogy a végére érve merre indulsz tovább?
Köszönöm, jól. Sőt, olyan fogadtatása van, hogy igazán éltetően. Ha megengedhetném magamnak, most legszívesebben hónapokig pihennék. Ezzel szemben két fordításra van megbízásom záros határidővel, és naponta jönnek levelek, hogy mutasd be ezt, nyisd meg azt, gyere el, nézd meg, írjál róla. Ami persze jó, mert elvileg a bizalom, netán a szeretet jele. „Pénzt hoz fájdalmas énekem” (JA). És nem jó, mert nem hagynak élni. Pedig terveim azok mindig vannak bőven, előbb az összegyűjtött versek kötete, jövőre; aztán meg elképzelhető egy színházi atelier-regény prózában.
(Kérdezett: Ménesi Gábor)
