A szerző fotóját Szentes Zágon készítette
Megkérdeztük Orbán János Dénest
Éppen egy bő évvel ezelőtt volt hangos az irodalmi sajtó a hírtől: „visszatértél” a literatúra berkeibe. Persze, már akkor is volt, aki tudta, hogy igazából sohasem is hallgattál el. Számos projekt kísérte az újbóli megjelenést, és akkori beszélgetésünk végén előre is vetítettél néhány újabb tervet. Ezekből kettő gyakorlatilag meg is valósult, sőt meglepetésekkel is előrukkoltál azóta. Október elején a Csokonai Színház bemutatta A magyar Faust című drámádat, hamarosan regénnyel érkezel, és Békéscsabán felolvasó-színházi keretek között most mutatták be egy kolbászos vígjátékodat. Hogyan tekintesz vissza az elmúlt időszakra, melyik művet volt legmunkásabb megírni?
A színdarabírás hamar megy, Szigligeti Ede például két nap alatt írta a Liliomfit, Lope de Vega mintegy 1800 darabot írt életében… Persze, minden íráshoz illik dokumentálódni, és én szoktam is, bármit írok, előtte alaposan utánaolvasok a témának. Ha megtörtént a szakirodalom áttanulmányozása és fölépítettem magamban a művet, a megírás gyors ütemű. Még a regényé is. Amit viszont utálok, de szükségszerű, az a szöveg újra- meg újracsiszolása, a mikrofilológiai Hamupipőke-meló, melynek végén a szerencsétlen íróember már undorodik a saját művétől. A fölsorolt művek közül műfajából meg témájából adódóan A Swedenborg kávéház című regény volt a legmelósabb, mert Emmanuel Swedenborg munkásságát és filozófiáját áttanulmányozni – főképp, hogy helyenként dögunalmas – időigényes volt.
A magyar Faustot Árkosi Árpád rendezésében vitte színre a debreceni színház. A darab recepciója pozitív, a színészek is láthatóan szívesen játsszák. Mennyire vettél részt a próbafolyamatban, s milyenné alakult szerinted a szöveg a színpadon?
Nem volt időm részt venni a próbákon, egyáltalán, az egész előadás erőltetett menetben született, jó lett volna még legalább egy hét. A rendező kérésére helyenként kiegészítettem a darabot, de a rendezésbe nem szóltam bele. Mondjuk, nem is állt szándékomban, nem vagyok az a fajta szerző, aki akadékoskodik és okosabb akar lenni a más szakmák szakértőinél. Szerfölött elégedett vagyok a színrevitellel, két-három helyen még erősítenék rajta, de gondolom, ez az én tanácsaim nélkül is megtörténik. Látványos produkció sikeredett, több mint száz ember heroikus munkája, más és jobb, mint ahogyan én a fejemben „megrendeztem”.
Orbán János Dénes egy békéscsabai estjén,
Farkas Wellmann Évával
Ha már a színháznál tartunk, részt vettél időközben a Békéscsabai Jókai Színház pályázatán is. Az Erős csabait kívánok című projekt azt „várta el” a meghívott szerzőktől, hogy darabjaikkal a 2013-ban hungarikummá választott csabai kolbász további népszerűsítését szolgálják. Ezen a versenyen te kaptad az egyik első díjat. Hogyan értelmezted a kihívást, miről szól a műved?
Szeretem Békéscsabát, évente többször föllépek ott, és mindannyiszor értő és hálás közönségem van, a város szép és kellemes, a kolbászt is imádom, úgyhogy magaménak éreztem a témát és a célt, nem arról szólt, hogy egy újabb versenyt nyerjek meg. Úgy véltem, pompás hungarikumunk kulturális népszerűsítését egy vígjáték szolgálja jobban, lehetőleg egy közérthető népszínmű. A Szabadság, kolbász, szerelem című fűszeres, füstölt vígjáték konfliktusa abból adódik, hogy a mesei, kolbászos időkben egy japán gasztroszamuráj-család érkezik Békéscsabára, és alaposan belekavar a város életébe. Aztán a szerelem megoldja a konfliktusokat; közben meg sűrűn sor kerül a kolbász dicsőítésére, de persze nem nyálasan és propagandisztikusan, hanem sok humorral meg trükkel.
A Swedenborg kávéház címmel hamarosan regényed jön. Az Athenaeum Kiadó ajánlójában többek közt egy ilyent kérdez: „A sokszor kiátkozott és sokszor megdicsőült irodalmi fenegyerek, OJD újabb pimasz feladványa a szakmának és az olvasóknak?” A jelek szerint újabb megosztó, provokatív művet várhat az olvasó?
Azt hiszem, a nyájas olvasó már megszokhatta, hogy meredek dolgokkal szoktam előrukkolni. Nem tudom, lesz-e sikere a könyvnek, mindenesetre talán ez a legmerészebb, legalternatívabb és legfurcsább művem, kísérleti regény, melyben a halál, a horror, a pszichopatizmus és az érzelem-költőiség között egyensúlyozok. Kiakasztó olvasmány, ez tuti, azt viszont nem tudom megítélni, hogy szerethető-e. Majd az olvasók eldöntik.
Nemrég a Magyar Idők országos napilap kultúra rovatának vezetője lettél. Milyen koncepciót kívánsz érvényesíteni a lapban, milyen tervekkel vágtál neki a kihívásnak?
Arra kértek föl, hogy szerkesszek egy olyan rovatot, amely egyszerre tesz eleget a konzervatív és a haladó igényeknek is. Valószínűleg azért esett rám a választás, mert erdélyiként nem vagyok olyannyira részese a magyarországi politikai és kulturális megosztottságnak. Mind az emberekben, mind a kultúrában a jót próbálom keresni, nem pedig a rosszat. A kultúrát értelmetlen elpolitizálni, és igenis meg lehet valósítani azt az igen széles középutat, ahol van istenünk és hazánk, ugyanakkor haladók, modernek, alternatívak, avantgárdak vagyunk, nem pedig földhözragadtan provinciálisak. Ez a koncepcióm, és a rovat célja az, hogy jeles alkotókat, értékes műveket és eseményeket ajánljon az olvasók figyelmébe, ideológiáktól függetlenül.
Ha van Irodalom, Költészet, Vázlatok vagy hasonló nevű mappád a monitorodon, mit tartalmaz? Gyakran van időd nyitogatni mostanában?
Van bizony ilyen mappám, ötletek, vázlatok, szakirodalom, előkészületben lévő művek, tűrhetően rendszerezve. Nem vagyok egy fellegekben járó művészalkat, igyekszem rendet tartani a fejemben és a merevlemezen is. Az tény, hogy nagyon elfoglalt vagyok, több vonalon haladok egyszerre, de szerencsére egy öszvér teherbírásával rendelkezem. Általában az alvás rovására, de sort kerítek olvasásra, dokumentálódásra, jegyzetelésre, és mikor már a határidő fenyeget, erőltetett menetben az alkotásra is.
(Kérdezett: Farkas Wellmann Éva)
