Nagypál István, Bach Máté fotója
Pataky Adrienn
Megkérdeztük Nagypál Istvánt
A képek a legtöbb versednél fontosnak tűnnek, nemcsak a versek vizualitása felől, hanem olykor direkt mottók által is, sokszor megadod, melyik festményre íródott az adott vers. Ez valóban úgy működik, hogy a képből indulsz ki, vagy van valami magja a versnek, ami felidéződik benned egy kép kapcsán, és az ihlet meg? Hogyan születik egy Nagypál István-vers mostanában?
A lápi múmiák ciklus után valami egészen másra vágytam, de nem nagy titok, hogy még szeretnék velük foglalkozni a jövőben (Nemes Z. Márió ígért is egy kontra/párverset ez ügyben). Talán éppen ezért szerettem bele a krakkói MOCAK tárlataiba, hogy ezekbe a versekbe belekezdjek. A kortárs képzőművészetet világszinten mutatja be, így a lengyel mellett a japán, koreai vagy izraeli művészek munkáival is megismerkedhettem. Otthon ennyi pénzért például a Ludwig Múzeumba sem tudnék elmenni. Meg maga az a tudat, hogy a múzeum ott van, ahol annak idején Schindler gyára működött… – talán éppen ezért húz a szívem oda, mert ott annyi megrázkódtatás érte az embereket. Emlékszem, amikor egyszer hazafelé jöttünk, tél volt, esett a hó és azon a peronon álltunk, ahol ezrek vártak egykor az auschwitzi vonatra. Elég bemenni a kiállítótérbe és elönt valami vágy, hogy megírjam a festők, grafikusok, intermediális művészek életeit. Olyan dokumentarista élmény hajt, amilyet Modiano-nál olvastam. A hely követeli, hogy írjak róla, ami egy-egy kép formájában manifesztálódik, majd lefolyik oda, ahol én dolgozom: a mélybe, Dante valamelyik skiccére felfirkantott bugyrába.
Tudnál mondani egy konkrét példát?
Múzeumba mindig jegyzetfüzettel és kamerával érkezem, hogy az ismeretlen alkotók nevét legalább megismerjem, ha találkozom más munkájukkal. Így volt ez Koji Kamoji Terrain című installációjával is. Első látásra lehet, hogy csak egy követ, rudat meg két hajlított vasat lát az ember, de amikor megismeri a hozzá tartozó történetet, az képes őt lenyűgözni. Legalábbis én, miután elolvastam a japán művésztől származó rövid szöveget, akkor ott álltam a kő mellett percekig. Koji egy gyerekkori barátjának emlékére készítette az installációt, aki öngyilkos lett: a tengerbe ölte magát. Több hónap elteltével a párom álmodott valami egészen megrázót, amit akkor és ott gyorsan lejegyzeteltem. Valamiért ismerősen csengett egy-két dolog, eszembe jutott Koji Terrainja, rákerestem a neten. Még aznap megírtam a verset, nyersfordításban megmutattam a páromnak (nem beszél magyarul), aki könnyes szemmel kivonult a szobából. Megrázta. Ekkor még nem tudtam mit kezdeni a verssel, félreraktam, és sokkal később küldtem el Nagy Csillának, aki örömmel hozta le az idei Palócföld negyedik számában (Egyenetlen domborzat).
Koji Kamoji, Terrain, installáció, MOCAK, 2014
Jövőre jelenik meg következő versesköteted, amely prelúdiumokat és fúgákat tartalmaz. Mit jelent ez? Mennyiben szabadversek ezek, s mennyiben lesznek fontosak ebben a zenei formák, illetve hogyan jön létre itt a mediális transzformáció?
Az első két kötet hangulatában és lírai transzformációiban is sokban hasonlított egymásra, még ha a Rózsaszín daloskönyv versei érezhetően könnyedebbek is voltak. Azok inkább lírai kommentárok, többek szerint – Csehy Zoli is így nevezte őket egyik tanulmányában. Míg ez a harmadik kötet szinte teljesen elüt az előzőektől. Az álformákkal felhagytam, és csak arra a belső gondolatritmusra koncentráltam, ami bennem működött. Nem elegyedtem párbeszédbe már senkivel, úgy éreztem magam, ahogy Daniel Torres Díaz, a zongoraművész is érezheti magát zenélés közben, aki minden koncertje, előadása, próbája során behunyja szemét, és talán csak a billentyűket látja maga előtt. Elnagyoltan, mégis plasztikusan akartam ábrázolni azt a hosszú és látványos elmozdulást, amire vállalkoztam. Ráadásul, akkoriban robbantotta fel a felhígult pop zenét a Bon Iver. Ezek után szinte azonnal adta magát a keret, a prelúdium, s párja, a fúga. Prelúdiumok és fúgák. Tranströmer és Celan. Tranströmer leginkább a Pilinszky-féle vershagyományokon alapuló költészetet művelte, míg Celan anti-metaforista volt, de valahol mégis összeértek: a halálról sebezhetetlenül és kíméletlenül tudtak beszélni. Ezek az előzmények vezettek el ahhoz zenei világhoz, ami végigsöpör a kötetbeli verseken.
A kötet, úgy tudom, Lengyelországban készült. Mennyiben volt itt hatással rád ez, s hogy érzed, egyébként mit ad hozzá Lengyelország az alkotáshoz, nehezebb vagy könnyebb ott írnod?
Az első prelúdium még Pesten íródott, majd lassan, sokkal lassabban, mint ott, jött a többi. A sötétebb, de mélyebb tónusok itt Lengyelországban ragadtak rám. A tárcaversek, a filozófiai hangvételű költemények jellemzőek azon lengyel költőkre, akik megtetszettek. Igen közel áll hozzám ez a fajta lírai szemlélet, magával hordozza a lassabb, megfontoltabb tempót, munkamorált. Sajnos, a rendkívüli szépségű táj alatt kirajzolódik egy másik, félelmetes domborzat is, amiben a dombok tömegsírok, a hegyek rohamkocsik és tankok temetői, a völgyek pedig a rettegés árnyai, csak a tavak, folyók tisztultak meg igazán a múlttól. Mert ugyanabba a folyóba nem léphetsz kétszer.
Sokat írsz mostanában? Miket fordítasz? Mi alapján válogatod ki, hogy kiktől, milyen verseket fogsz lefordítani?
Úgy fogalmaznék, inkább fordítok. Valahogy most a saját lassabban születik, mint szeretném, ezért inkább mások gondolataiba vetem magam. Tudod, vannak olyanok, akiknek mutogatnak könyveket, hogy ezt és ezt el kell olvasnod, és ők utána járnak és elolvassák ezeket. Én is kaptam így könyveket, ajánlott irodalmat sokszor, de szinte sosem sikerült elolvasnom ezeket, talán mert nem én találtam rájuk, hanem más. Nemcsak a könyvekkel, hanem a fordításokkal is így vagyok. Véletlenül, böngészés közben, ha találok valami érdekeset, akkor felkutatok azzal kapcsolatban mindent, utána járok, ki az író, és mit csinál még, és nem érdekel az se, hogy ha mondjuk lefordította már valaki más is magyarra. Ilyenkor engem az érdekel, hogy én, saját szavaimmal adjam vissza azt a verset az anyanyelvemen. Ilyen volt Grzegorz Kwiatkowski és EJ Angela Koh is. Egyikük se hájpolt költő, egyik se túldíjazott, egyik se megélhetési szerző, egyszerűen írnak, mert művészek. És nekem ez éppen elég.
