Benedek Szabolcsot kérdeztük
Novák Zsüliet interjúja
Áruld már el, hogy miért éppen a Beatles?
Egész egyszerűen azért, mert szerintem iszonyat jók. Keríthetnék persze ideológiát köréje. Hogy ugye egyrészt a sok újítás, a forradalmi változások a zenében meg a popkultúrában, amelyeknek a Beatles volt a zászlóshajója. Másrészt meg szerintem a Beatles az egyik legjobb példa arra, hogy a populáris és az elitkultúra között nincsenek merev határok. Még az is lehet, hogy határok sincsenek. Egyik oldalról nyolc év leforgása alatt 27 listavezető dal és 12 listavezető nagylemez. A másik oldalról meg ötven év után is folyamatosan meglévő rajongótábor, illetve a klasszicizálódás. Vagyis ami értékálló, az is lehet simán menő, és fordítva. De maradjunk csak a legegyszerűbb válasznál: bírom őket. A zenéjüket, meg ezt a négy srácot, meg azt a fílinget, amit magukból árasztanak. Életigenlés, irónia, lendület, profizmus és a többi. Számomra megunhatatlan. Ez egy szakrális kapcsolat.
Megkockáztatnám, hogy ilyen kapcsolat lehet nálad a focival is. Van még más is?
Nem, az azért más. A futballnak az auráját szeretem. A stadion hangulatát. Élesben látni a reakciókat, a játékosokét, az edzőkét és nézőkét egyaránt. Tévében általában csak fél szemmel és fél szívvel nézek meccset. A minap volt a magyar-román, amit természetesen megint csak az év mérkőzésének, a nagy sorsdöntő összecsapásnak tituláltak. Nálunk hagyománya van annak, a futballon kívül is, hogy szeretjük azt hinni, hogy bizonyos pillanatokban és helyzetekben dől el a sorsunk. Mintha az élet csupa fátum lenne, szisztémák és ok-okozatok nélkül. Na, de ez messze vezet, szóval a futball és a magyar-román. Nem tudtam rá jegyet venni, úgyhogy a tévében néztem, mert érdekelt az eredmény, de közben olvastam, meg a lányaimmal beszélgettem. A tévéből nem jön át az az aura, ami a stadionban ott van, úgyhogy körülbelül fele az élmény, így aztán az érdeklődésem felét köti le egy tévében látott futballmeccs. Nyilván ez az egyik oka annak, hogy külföldi futballt egyáltalán nem nézek. Ahhoz külföldi meccsekre kéne utazni. Meg amúgy is, az ittenit ismerem. Kispesten, a Bozsik Stadionban csukott szemmel megtalálom azt a széket, amelynek a számát a belépőre nyomtatták. Ebben a hazai futballközegben érzem otthon magam. A nívóról ne beszéljünk, az teljesen más dolog.
Mit nyújtanak ezek a kapcsolatok? Hogyan születik ezekből könyv?
Beatlest minden nap hallgatok. Vagy a biciklin ülve, miközben áttekerek a városon, vagy pedig otthon, porszívózás közben a fejemen a fülhallgató, hogy ne untassam agyon a családot a mániámmal. (Beatles alatt most a szólólemezeket is értem, a négy tag önálló pályafutását.) Úgyhogy persze, ápolom a szakrális erőteret. A hatás pedig nyilvánvalóan jelen van, lehet, hogy a személyiségemben és a világképemben is, de az alkotói céltudatosságomban mindenképpen. Mielőtt nekikezdek valamit megírni, komolyan mérlegelem, hogy ez csak engem érdekel-e, vagy másokat is fog. És ha másokat is érdekel, akkor milyen írói eszközökkel tudom a figyelmüket leginkább lekötni. A kvarcóra hét dallama első változata például színtiszta esszéregény volt. Kis szkeccsekből és rájuk épülő eszmefuttatásokból raktam össze a nyolcvanas évekbeli enteriőrt. Aztán arra gondoltam, hogy ez így oké, nekem megvolt az élmény és a kielégülés, megírtam azt a világot, amelyben fölnőttem, vagy legalábbis elkezdtem fölnőni, ám ez lehet, hogy csak számomra valami, másoknak merő ásítozás. Legalábbis ebben a formában. Úgyhogy újraírtam az egészet, fogtam egy alaptörténetet, egy krimit, egy thrillert, és arra húztam rá újra a nyolcvanas éveket. Lehet, hogy unalmas vagyok, de ugyanez volt a receptem a Vértrilógia esetében is: vámpírtörténetbe csomagolt előző századelő. Mint amikor McCartney odaszólt Harrisonnak, hogy „figyelj, itt jobban tekerd meg a gitárszólót, mert attól fognak igazán sikoltozni a csajok.”
Úgy tűnik, nagyon is ráéreztél erre a gitárszólóra. A Vértrilógia esetében voltak nehézkesebben továbblendülő részek, A kvarcóra hét dallamánál ilyet már nem találunk. Sok dicséretet kaptál érte, van, aki szerint eddigi legjobb regényed. Azt nem is mondhatjuk rólad, hogy egyszer csak berobbantál, aztán váltakozó értékű művekkel jönnél ki minden évben. Téged inkább azokhoz a szerzőkhöz sorolnálak, akiknek folyamatos munkával egyenletesen és konstans módon emelkedik a könyvei minősége és ismertsége.
Megtisztelő, és nagyon örülök, ha így látod. Maximálisan hiszek a munkában, sőt azt gondolom, hogy körök és kapcsolatok ide vagy oda, elsődlegesen és hosszú távon a munka mennyisége és minősége dönti el a dolgokat. Persze kétségtelenül vannak bizonyos külső befolyásoló tényezők is, szerintem például a régebbi könyveim között is, amelyek kisebb kiadóknál jelentek meg, van olyan, amelyből egy nagyobb kiadónál többet is ki lehetett volna hozni, de mindezek mellett a legtöbbet a kitartó és elszánt munkával lehet elérni, és végtére is így van rendjén, ahogy történt, így valóban van egy folyamat, egy kirajzolódó ív. Ha az emberben van egy képesség, akkor saját érdekében is kötelessége ezt a képességet túráztatni – próbálom ezt most nagyképűség és álszerénység nélkül mondani. Nyilván ha valaki folyamatosan és sokat csinál egy bizonyos dolgot, ahogy telik az idő, egyre inkább rááll a keze. A prózaírás tényleg olyan, hogy amellé le kell ülni, és nincs mese, csinálni kell, ha azt akarjuk, hogy komolyan legyen belőle valami. A kvarcóra hét dallama momentán a legkedvesebb munkám. Olyan dolgokat írtam meg benne, amelyeket régóta szerettem volna, és hosszú időbe telt, mire megtaláltam a legalábbis szerintem legmegfelelőbb hangot és formát.
Nagyon hosszú ideig készült ez a könyv. Valahol azt olvastam, először csak néhány oldalnyi próza, egy-egy tabló készült el belőle. Aztán ugye esszéregény lett, végül regény. Mi volt a legnagyobb írói kihívás A kvarcóra hét dallamában?
Megtalálni a legideálisabb formáját, a struktúrát, meg persze elsőként a nyelvezetet, amelyre rá lehet húzni az egészet. Öt évvel ezelőtt jelentek meg az első darabkák az anyagból folyóiratokban, ezekből a végleges változatra talán néhány mondat maradt. Úgy kezdődött az egész, hogy 2009 novemberében elmentem Marosvásárhelyre, a könyvfesztiválra, és odafelé az útitársammal végigbeszélgettük az utat arról, hogy milyen emlékeink vannak a szocializmus utolsó évtizedéből. Egy csomó közös élmény, nemcsak a különböző tárgyak, ceremóniák és a szocializmus egyéb kellékei formájában, hanem benyomások és érzések, amelyek máig kísértenek körülöttünk. Emlékszem, amikor aznap este ott ültem az író-olvasó találkozón, valaki megkérdezte, hogy mit tervezek legközelebb megírni, és nekem hirtelen beugrott, hogy hát természetesen azt, amiről az autóban szó esett. Egy csomó, máig meglévő gesztusunk és attitűdünk a kései Kádár-korból gyökerezik, abból a skizofrén világból, amikor már nem voltunk hermetikusan elzárva a Nyugattól, de a mindennapjaink magvát még javában a marxizmus-leninizmus, a materialista világkép és az arra épülő keleti típusú, bizáncias államberendezkedés határozta meg. Igen, először arra gondoltam, amolyan esszéregényként írom meg, de ami Márainak sikerült az Egy polgár vallomásaiban, én azt nem tudtam megvalósítani, legalábbis az ily módon elkészült változatot, mint említettem, nem éreztem működőképesnek. Félretettem, írtam mást, de közben folyton idegesített, hogy van egy anyagom, amivel nem tudtam mit kezdeni. Úgyhogy végül elővettem, és nekiláttam megint, de nem átírtam, hanem az első betűtől fogva elkezdtem újraírni. A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy megtaláljam azt a keretet, amelybe a kiskamasz fejjel látott és akkor még sok szempontból nem értett világot beleépíthetem. Vagyis regényt csináljak a közös emlékekből, cselekménnyel és hús-vér figurákkal. Közben meg elkerüljem azt a csapdát, hogy az a regény kizárólagosan afféle nemzedéki regény legyen a közös vonatkozási pontok (mint például az úttörőmozgalom, a Csillagok háborúja meg a Kockás című képregény) fölemlegetésével.
Mennyit gondoltál közben rá, és mire jutottál a 80-as évekbeli, 12 éves Benedek Szabolccsal?
Igyekeztem távol tartani magam tőle. Nem ment mindig könnyen, főleg az elején, mert ugye volt az esszéregény-változat, az Egy úttörő vallomásai, amely nagyban a saját emlékeimre támaszkodott. Ettől viszont el akartam szakadni, elvégre amikor nekikezdtem az újraírásnak, már konkrétan és áthallások nélküli regényről volt szó. Ehhez létre kellett hoznom egy teljesen új figurát, egy elbeszélő-regényhőst, akit persze lehet, hogy egyesek velem, illetve az én 12 éves énemmel azonosítanak, de ez nem baj, ez azt jelenti, hogy Tóth Bence ezek szerint egy hús-vér alaknak sikeredett, akiről az olvasó elhiszi, hogy létezik. Ami csak növeli a regény hitelességét. És nyilván a hitelesség fokozásának egyik eszköze volt, hogy a szereplőimet olyan környezetben helyeztem el, amelyet ismerek. Inkei Bence írt a nyáron a regényről a Cinken, és ebben azzal a feltételezéssel élt, hogy Tóth Bence autista. Bennem ez a regény írása közben egyszer se vetődött fel, viszont jó jelnek, illetve visszajelzésnek tartom ezt a véleményt a tekintetben, hogy a figurám önálló életre kelt, és sikerült magamtól eltaszajtanom. Vagyis túl sok közünk nincs egymáshoz, azon túl, hogy az én regényem lapjain támadt föl.
A megjelenés óta már eltelt három hónap. Ez Benedek Szabolcs-i munkatempóval már egy fél regényre elég idő. Mi jön legközelebb? Marad a krimi+thriller+történelem kombináció?
Még a Kvarcóra utómunkálatai közben (amit szerkesztőmmel, Nagy Boglárkával csináltunk végig, az eddigi visszajelzések alapján – próbálom ezt megint csak nagyképűség nélkül, viszont mindenképpen nagy örömmel mondani – eredményesen) nekiálltam olyan történetek írásának, amelyek egyazon tematika körül forogtak. Ezekben a történetekben semmi krimi, thriller és történelem nincsen: napjainkban játszódnak, midlife crisis, szerelmek és házasságok, meg effélék, mostanában kezdtek megjelengetni az irodalmi lapokban. Pár hónapja még azt gondoltam, hogy ezek majd egy regénnyé fognak összeállni, de most inkább arra hajlok, hogy ne álljanak össze, maradjanak inkább különálló történetek. Melléjük raktam azokat a novelláimat, amelyeket az utóbbi években írtam, és most figyelem, mi lesz. Vannak távlati terveim is, persze. Valamelyik nyilván meg is fog valósulni előbb-utóbb. De most szándékoltan nem akarok sietni sehova. Munka továbbra is, ám azon belül a minőség a lényeg.
