Kürti László
(Bócsi Krisztián fotója)
Novák Zsüliet
Megkérdeztük Kürti Lászlót
A verseid olyan csevegősek. Apró eseményekből könnyed játékkal felépíted az emlékezés mitológiáját. De interjúszituációkban nagyon szűkszavúan, szárazon nyilvánulsz meg. Hogyan jön össze az olvasottak vallomásossága a megnyilvánulásaid szemérmességével?
A versek, ha vallomásosak, ugyanabból a szeméremből szólalnak meg, mint ahogyan egy interjúban, beszélgetésben nyilatkozhatok. A különbség talán annyiban mutatkozik, hogy számomra a versbeszéd alkalmasabb terep önfeltárásra, vallomásra, kibeszélésre, mint az élőbeszéd. Versben tétje van mindennek, a fecsegésnek is, ami persze nem a győzelmek vagy a győzni akarások felől szól, az élő beszélgetésben életben kell maradni, a versben nem feltétlenül, ott bátrabban lehet az ember elveszett, legyőzött vagy bolond, de így is a lelki folyamatok mezején vizsgálódik vagy fekszik bonckés alá, még akkor is, ha túl leplezetlennek tűnik első ránézésre, amit csinál. Engem még úgy neveltek, hogy arra válaszoljak, amit kérdeznek tőlem, vétlenség részemről, hogy jó néhány kérdésre fonákabb a válasz, mint amire, első ránézésre, a kérdés vonatkozott, de az életünk is csak a spontán cselekvéseink felől tünhet egyszerűnek, soha nem a magyarázatuk vagy a miértjeik felől.
Mégis, a szerelem mellett a másik kedvelt témád a család, amivel kapcsolatban sokszor egyértelmű, hogy bizonyosan nem fikció. Nem érzed ezt kényes helyzetnek?
Ó, dehogynem. Nagyon is sok baj van belőle. De van egy tér, ahol ha az ember már nemcsak verseleg, hanem munkaeszközévé teszi a szót, ami persze nem ad semmiféle feloldozást a hétköznapi élet szereplőivel szemben, bármennyire is különálló dolog a líra, úgy folyton félreértésekbe keveredik. De félreértésekben lenni jó, mert onnan csodadolgokat lehet tanulni, szóval engedékeny vagyok, ha félreértenek, bár nem mindig leányálom benne lenni. A Cigányszerelem című versem áttörés volt, mégpedig azért, mert ott olyan világokat kezdtem el felszabadítani, amelyek nagyon kényes kötelékeinkről szólnak. Honnan származunk, mik vagyunk, a család hogyan működik mint intézmény, mi a szeretet, egy anya hogyan éli meg és tartja üzemben szeretetét más-más gyermekeivel, mire való az egyenlő vagy egyenlőtlen bánásmód a szeretet szabálytalanságaiban stb. Ez az érzékeny családtéma mégis otthonos közeg számomra, még akkor is ha kitagadnak miatta, éppen azért maradhattam (családi)körön belül, érvénnyel. Néhány héttel ezelőtt volt egy estsorozatunk Csuja Imrével, Imi verseket mondott, én pedig versekről szövegeltem a közönségnek. Mikor Mátészalkára értünk, az utolsó előadás előtt elkezdtem a szövegeket kihúzni, hogy ezt ne, ezt se mondd el itthon.
Mert ott ült a család.
Igen. Mert ott ült a család, és nem akartam kitenni őket semmi személyesen fájónak, akár igaz az ő személyes megélésük felől, akár nem. Az etika és líra kérdésköre nagyon izgalmas dolog, legfőképpen azért, mert akarva-akaratlanul határt sértek a személyes kapcsolatok színterein. Vannak olyan segédelemek (fikciók), amelyek nem a személyes igazságról szólnak, hanem a valóságot kívánják bemutatni. “Szép az, ami igaz.” De vajon milyen értelemben igaz, ami igaz? Hisz nem pontosan fedi egymást az igazság a valósággal. Ha az ember egy kisvárosi közegben él gimnáziumi tanárként, különösen kirakatban érezheti magát a “ falu elvárásai” felől, hogyan tud a konvencióknak megfelelni művészi minőségeivel... Hogyan legyen ez legitim?
Mi a nagyobb probléma? Ha nem teljesen fedi a valóságot az, amit leírsz, vagy az, ha tökéletesen?
Ha igazat mondok, abból gyakran nagy baj van. Ha hazudok, vagyis a vers írja önmagát, abból legalább akkora balhé tud lenni. Így nincs mit mérlegelni (különben sem mérlegelnék), ellenben nagyban megkönnyíti a helyzetemet ez a tényállás. Azt írom, amit kell (nem is tehetek egyebet). Nem felelősségem és dolgom azzal foglalkozni, hogy mindenkinek jó legyen, de azért a “fáj”-ok is arra valók, hogy jobbak lehessünk általuk. A szövegnek legyen jó, vagyis legyen jó a szöveg, aztán az majd elvégzi a dolgát, ha akad rá olvasó.
Ha valamit egyöntetűen utálnak az irodalommal foglalkozók, akkor az a magyarázkodás. De a magánéletben, a családnak nem jöhetsz a lírai énnel meg a verstérrel!
Hát nem.
S olyankor mi van?
Olyankor balhé van. De vállalni kell a véreskezű gyilkos szerepét, a bolondét, az istentelenét, a hálátlanét, ha azt kívánja a művészi alkatod, ha úgy tudsz érvénnyel írni, létezni. De ez a felismerés még nem véd meg egy teljesen más alapon működő társadalmi vagy családintézményben. Esetemben nem is volt mód elsimítani, mert nem közvetetten kaptam az infót, hogy ki vagyok tagadva. Később ugyan, de elmentem látogatóba. Belépve az ajtón fogalmam sem volt, arcon csapás vagy ölelés következik-e. Nem volt belátható a történet folytatása.
Az ilyen versekbe belehalni szokás egy tisztességes költőnek.
Bele, de a megírásába, és nem a következményeibe. A vers külső, utólagos élete már egy tőlem független történet, bármennyire volt is szándékom irányítani a hatást, ott már, később, nem a költő halhat meg, hanem a magánember. Nem lehet tudni eléggé sosem, hogy hova fut ki a szöveg. Vannak olyan tudatelőttes vagy tudattalan állapotok, amelyekben valami még visszadereng, a látomásos líra valami olyat tud, amiért másként vállalhat az ember felelősséget, mint egy általában belátható történet elmesélésében. Egy magadból felkutatott szöveg úgy vág oda, ahogyan csak akar.
Miért hagytad abba a kötött versformák írását?
Nem írok újabban kötött versformában. Elhagyom, mert az a fontos, hogy olyat csináljak, ami kísérletben tart, ami nekem halálos, ami engem az ismeretlen, új felé vezet szellemileg. Ennélfogva, ami könnyen megy, az már helybenjárásnak tűnik mostanában, és nincs dolgom vele. Kevesebbet is írok, kötött formában sokkal többet tudnék. Persze dalszövegeket, ha kell, vagy ritka verseket, amelyekben a forma is fontos, azt megcsinálom.
Miért éppen az apró dolgok kibontásában találtad meg igazán a saját hangod?
Amire figyelek, arról írok. Ami nekem fontos, amit beláthatok, és ha egy részlet feltárja a világ működéseit, összefüggéseit, akkor helyben is vagyunk, érdemes lehet egy versre is akár. Tanulni lehet a teljesen hétköznapi, egyszerű tárgyainktól vagy az akváriumban lévő halainktól. Ha pedig ez a figyelmünk éber, akkor nem kell feltétlenül egyetemen ülni, hogy okosságokra leljünk, hanem ülhetünk a nappalinkban, vagy mások nappalijában, hogy megtanulhassunk valami lényegeset. A természeti világban minden megvan, amit az élet vagy a művészet megteremt. Előzetesen már minden megteremtődött, csak tudni kell kikérdezni, mert csak reprodukálhat a művész, a teremtést már elvégezte valaki más, van rá néhány gyűjtőfogalom, én most Istennek nevezem.
Létállapot nálad a hiányérzet?
Valószínűleg igen. De ahol a szorongás és hiány, ott a Gondviselés is. Ha pedig Istenhez közeliek vagyunk, akkor nem biztos, hogy ettől az esendőségünktől igyekeznünk kellene mentesíteni magunkat, pláne nem leplezni mások előtt. Tele vagyunk hiányokkal. És ha álboldogságosat játszunk, csak idő kérdése, mikor torzul el az ember lelke végérvényesen.
Rendben van, ha te bele akarsz halni egy versbe, de mit akarsz az olvasótól?
Azt, hogy őt mentse ki a vészből. Úgysem akkor fog olvasni, amikor neki minden happy, hanem amikor bajban van. Ha bajban van, akkor magába kell nézzen, talán minden jó költészet ebből az alapvetésből indít. Bármennyire vélik sokan, hogy lila ködben úszik költő és műve, éppen a szentimentalitásból nevel ki. Lehetőséget ad a valóság tiszteletére és az élet örömére, ugyanakkor nem hazudható el sem a halál, sem a fájdalom, sem a kétségbeesés. Rengeteg olyan létkérdéssel találkozunk, amelyekre nincsen napi facebookos bölcselet. Állunk a nagyvilágban egy rakás kérdéssel, nehézséggel, szégyennel, és nincs, akitől kérdezzünk. A vers médium, tanít, éljen vele, aki bajban van, vagy aki bajt akar magának! :)
A közeljövőben mit fog mondani?
Alkotói ösztöndíjas vagyok idén, így szükség is van a fegyelmezett munkára. Év végére egy új kötetanyagot kell befejeznem. A gerince már megvan ennek a kötetnek. Inkább látomásos líra, hétköznapi élettel vegyítve, és abból a létpozícióból történik az elbeszélés, ha lehet elbeszélésről szót ejteni, amelyben külsővé válik, objektivizálódik a szerző, aztán mégis kiderül, hogy ez az objektum továbbra is saját maga. Egy másik kötetem pedig készen van, kiadóra vár. A többi a kegyelemé.
