Orcsik Roland - Batiste Mispelon fotója
A személyessé tett táj
Orcsik Rolandot új kötetéről Kiss László kérdezte
Negyedik versesköteted, a Harmadolás az idei könyvfesztiválra jelent meg, a Kalligram jóvoltából. A Petőfi-mottóval indító Születő tájkép című versedben írod: „közös koporsó a táj.” A Harmadolás alapmotívuma a természet, a Tisza, az ártér és az ezt övező erdő. Miért fontos számodra a táj és lírája, hogyan találtál nyelvet a könyvben ábrázolt környezethez?
Az egyik alapkérdés számomra az volt, hogy miként tehető személyessé a táj, a természet, városban élő emberként milyen közöm lehet hozzá. Ez pedig azt is jelzi, hogy nem akármelyik tájról írtam a kötetben, hanem arról, amit személyesen megtapasztaltam, amihez valamilyen módon kötődöm. A vajdasági Óbecsén születtem, egy Tisza-menti városban, s ’92 óta Szegeden élek, ugyancsak egy Tisza-menti városban, a folyó összeköti a két várost, közvetlen kapcsolatot biztosít a kettő között. Ugyanakkor ez hérakleitoszi paradoxon: a folyó sohasem teljesen azonos önmagával, mindig változik. Ez a változás az idő múlásaként is érzékelhető. Az óbecsei Tisza-parti helyszínek gyerekkori élményeket idéznek fel a versekben, a szegedi helyszínek inkább a mostani időt rögzítik, a két világ így forr össze a folyó által. A Tiszáról sok jó vers született már, a népdalokban is gyakori motívum; ehhez a hagyományhoz is úgy viszonyultam, mint a tájhoz, a folyóhoz: a személyes vonatkozások, élmények foglalkoztattak, csak ezeken keresztül volt és van közöm a tájhoz, a verses hagyományhoz. Mindaz, ami nem érint meg személyesen, még lehet érvényes, ám számomra egyedül az hiteles, amit nem pusztán értelmi szinten fogok fel, hanem zsigeri szinteken is átjár. A Tisza gyerekkorom óta elementáris élményt jelent nekem, nem csak a látványa, az élővilága, hanem a fürdés, a benne való úszás szempontjából is. A Tiszában úszni egyszerre jelent elengedést és küzdést: az árral való sodródás megduplázza úszás közben az erőmet, ám árral szemben éppen ellenkezőleg, mintha óriással küzdenék. A tengerben, tóban úszni egészen másmilyen, mint a folyóban. Nem mindenki szeret a folyóban, egyáltalán az élővízben fürdeni, nekem, aki éppen a Tiszában tanult meg úszni, szerencsére ez sohasem volt gond.
A legújabb kötet
Új könyved főszereplője nem csupán az ember, s főleg a verseket elbeszélő, a verstörténésekbe családtagjait is bevonó lírai én, de az állatok is. Találkozni – többek között – macskával, galambbal, szitakötővel, rókával, de kitüntetett helyen a domesztikáció fő nyertese, a kutya szerepel. Dezső, a családi ház őrzője többször replikázik is gazdájával, a versbeszélővel. Második köteted, a Holdnak, Arccal szerepverseiben Garfield vitte a prímet, most az eb a soros. Mi a különbség a két állat vershelyzete között, s miért tartottad fontosnak az állatok ilyen hangsúlyos szerepeltetését a kötetben?
Garfield képregény-figura, Dezső viszont élőlény – legalábbis számomra, az olvasónak viszont ugyanolyan fikció, mint a lusta macska története. Garfieldnál az foglalkoztatott, hogy miként láthatja a világot egy ilyen lusta macska, illetve hogy mennyire vehető komolyan a kulturális hagyomány, a világunk elemei az ő popkulturális szemszögéből, itt még nem érdekelt annyira az állat-ember viszony. A Harmadolás kötet már éppen az állat-ember viszony intenzitására kérdez rá, ám ez nem működött volna, ha nincs velem Dezső, akit nap mint nap megfigyelhetek. A Dezső-versek nem szerepversek, a kutya legtöbbször a lírai alany tudatában szólal meg, a verbális kommunikáció képzelt formájában él közöttük. Más versekben az állat reakcióival foglalkoztam, többek között azzal, hogy miként viselkedik a természeti, az urbánus és a lakás szűk terében. Pl. Dezső a lakásban jóval nyugodtabb, az udvarban is otthonosan, relaxáltan mozog, csak néha kergeti a szomszéd macskáját, Micit (és ezzel kergeti őrületbe az állat gazdáját, aki ezt a harcot humanista módon szemléli és ítéli el). Ám amikor sétálni megyünk, különösen a Tisza-parton, az erdőben, akkor Dezső teljesen átalakul, folyamatosan szimatol, kapar, vizel, azaz jelölget, birtokba veszi a tájat. Igen, számára a vizelet az, ami számunkra a nyelv, ami által megnevezzük, kategorizáljuk, vagyis birtokba próbáljuk venni a természetet, akárcsak a saját testünket. Lakásunkban Dezső már nem vadállatként viselkedik, de még nem ember, inkább olyan, mint egy gyerek, aki a felnőtt gondozására szorul. Ez abban is megnyilvánul, hogy kint az utcán, illetve a természeti környezetben tacskóm magának szerez kaját, a lakásban viszont mi etetjük, táppal vagy ételmaradékkal. Éppen ezzel az ember általi etetéssel, vagyis jutalmazással tudtuk Dezsőt megtanítani az együttélés bizonyos szabályaira.
A kötetemben megjelenő rovarvilág esetében a metamorfózisok érdekeltek, különösen a tiszavirágzás egyedülálló jelensége.
Házi feladat című versed gúnyos formában idézi meg a politikai-politikusi retorikát, másutt a „pogrom idejét” emlegeted, vagy csak odaszúrod: „Kit vittek el az utcából.” A Húgyglória is erős háborús mementó, a gyerekkori játéktól jut el a fémkoporsóig. Olvasás közben nem éreztem azt, hogy a Harmadolás koncepciója okvetlen igényli ezt a tematikát. A háború traumája, legyen bármilyen a versek környezete, nem hagyható figyelmen kívül?
Nekem nincsenek közvetlen háborús élményeim, ’92-ben épp ettől menekültem el, nem hiányzik az ilyesmi. Viszont olyan környezetben, világban élek, ahol a háború, a politika mérge állandóan dolgozik. A traumákban mindig marad valami, ami artikulálhatatlan, kibeszélhetetlen, és ez mindennapi létünket is megfertőzi. Persze a háborúról, a politikáról, a traumáról való beszéd kitermelte a maga giccses, közhelyes változatait is, hogy az ideológiai kényszerzubbonyokról ne is beszéljünk. Ezt vagy iróniával szedhetjük szét, vagy szikársággal, de itt is elsősorban az hiteles számomra, ami személyes, vagy legalábbis annak hat. Erről írni sohasem problémamentes, mert az esztétika vonzóvá teheti azt, ami a valóságban taszít, ahogyan ezt Arisztotelész bizonyítja a Poétikában. Arról nem beszélve, hogy a siker öröme sem lehet egészen ártatlan (erről sokat ír pl. Kertész a Gályanaplóban), karrierek épültek a különféle traumákra, miközben a trauma felelevenítése sokszor gyászra késztet. Egészen máshogyan emlékszik a traumára az, aki átélte, mint az, aki a mások emlékeire emlékszik. A közvetlen élmény nélküli teljes azonosulás szükségszerűen giccses, patetikus formában ölthet testet, mert ez a túlzás egyik formája. Ha pedig komolyan vesszük ezt a naiv azonosulást, akkor a túlzás sokszor paródiaként is hathat. Nemes László Saul fia című filmje jó példa arra, hogyan lehet tisztességesen és alázattal viszonyulni a traumához, ami nem közvetlenül a sajátunk. Viszont az az árnyaltság, ami a foglyok bemutatásánál jelen van a filmben, már nincs jelen a német katonák bemutatásánál, ott már inkább a morális ítélet dominál, ami megint sematizál. Tarantino Becstelen brigantikjában a német katonák mind karikatúrák, ám reflektáltan azok, a Saul fiából ez hiányzik. Mármint nem a karikatúra hiányzik, hanem a túlzás reflexiója, vagy ellenpontozása, árnyalása (mint pl. Liliana Cavani Az éjszakai portás című kiváló filmjében). Más kérdés persze, hogy a film elsősorban a foglyok életére összpontosít, azon belül is elsősorban egy fogoly, a főszereplő szempontjából. Megrázó film, nem mindenki tudta végignézni, ám nem azért, mert tagadja a látottakat, hanem azért, mert a film mindenkit bevon a saját traumáinak koncentrációs táborába. Örülök a film sikerének, hogy a szakma felhívta rá a figyelmet, ez különösen fontos Magyarország esetében, ahol szomorúan veszem tudomásul, hogy milyen mértékben harapódzott el ismét az európai vírus, az antiszemitizmus.
A Harmadolás háborús versei nem olyan mélyek, nem is akartam ilyen verseket írni, s nem tudom, miért jutottak eszembe egyszerű gyerekkori élményekből traumatikus élmények, dunsztom sincs, honnan jöttek elő ezek az asszociációk.
A Harmadolás verseiben fölfedezhető első köteted, a Rozsdamaró korlátokat nem ismerő karaktere, második könyved, a Holdnak, Arccal természetmetaforája, de a Mahler letöltve folyóélménye is – hogyan viszonyul új könyved az eddigiekhez, milyen új kihívásokkal találtad magad szembe az összeállításakor, egyáltalán: szisztematikusan verseskönyvet írtál, vagy az utóbbi időben született verseidet formáltad könyvvé?
Örülök, hogy a Tiszát a Mahler-kötetben is észrevetted. A mostaniban a szisztematikusság, akárcsak a Mahler-kötetnél, időközben alakult ki. A Harmadolás versei időközben nyerték el a visszatérő motívumaikat, a Tiszát, az állatokat, a rovarokat stb. Az igazi kihívást elsősorban a hagyományos formák lazább kezelése jelentette számomra, illetve a kötetszerkezet játéka, a koncepciótlan koncepció, az „irányított véletlen”, a változás poétikájának avantgárd öröksége, továbbá a személyes intonáció eltalálása. Mindig is szerettem volna egy egyszerű, ám ötletes könyvszerkezetet, most ez megvan. Elég sok vers kikerült a végső változatnál, néhányuk átkerülhet a következő köteteim valamelyikébe. Ez azonban a jövő zenebonája, s már most kíváncsi vagyok a tónusaira.
