Novák Zsüliet
Megkérdeztük Jókai Annát
Fáradhatatlanul járod a magyarok lakta területeket. Olyan emberekkel is találkozol, akik sosem olvasták a műveidet, csak „a jó szóra kíváncsiak”.
Ez azért van, mert azt gondolom, hogy ma egy olyan világban élünk, ahol sokkal erősebben kell megkínálni az embereket. Nem elég, ha valaki ír egy jó könyvet. Az én írói működésemhez hozzátartozik, hogy egyúttal próbálom azt is mondani, amire úgy gondolom, hogy az emberek egy kicsit éhesek. Amikor ez a jelentős születésnapom volt, a most megválasztott református püspök azt mondta a köszöntőbeszédében, hogy más művészeknek passziójuk van, Jókai Annának passiója. Van egy bizonyos fajta szenvedélyem, hogy szeretném megkímélni az embertársaimat attól a magányosság-érzettől, ami az én fiatalkoromnak – sőt, a későbbiekben is – a része volt. Olyan rohanó világban élünk, és olyan hektikus a közélet. Nem is lehet mindig elvárni azt, hogy a találkozás a közönséggel megdicsőülés legyen. Jön a drága művésznő, leül, aztán mindenki ájuljon el, ő pedig üdvözülve távozik. Ez nem így van. Ezek az alkalmak nem aratások, hanem a vetés időszaka. A leglelkesebb híveim között vannak olyanok, akik semmit sem olvastak tőlem, ellenben azt nagyon pontosan tudják, hogy mit írok. Nem tartozom a művészetükre büszke körökhöz. Sokkal nehezebb volt az életem, semhogy elhiggyem, ezáltal különb lehetek bárki másnál.
Rossz olvasói reakcióval nem is találkoztál?
Dehogynem. Egy anyák napján elhatároztam hogy meglepem az édesanyámat egy saját költeménnyel. Mert rettenetesen utáltam és ma is nagyon utálom ezeket a tündibündi, édeskés anyák napi verseket. Az hozzátartozik, hogy hallottam az embereket arról pusmogni, hogy nahát, szegény asszony, szült magának vénségére egy gyereket, de meg fog halni, mire majd fölnő, vagy nem tudja még fölnevelni se. Na, nekem több se kellett. Elképzeltem, hogy meghal az anyám, és én ott maradok egyedül a világban. Megírtam a verset, vittem a félig lekókadt tulipánt, és mondtam, hogy anyu, írtam neked egy verset. Szegény anyám pedig várta ezt az utyulumutyu, illendő mondókát. Eléálltam, és azt mondtam, hogy sápadt anyám, a szája vérzik, néki az orvosok vesztét érzik. Tovább már nem emlékszem, de volt minden abban a versben. Sírhalom, sápadt holdvilág, vonyító kutya, hogy esik a hó, miközben én ott ülök a sírdombon, és meg fogok fagyni. Én ezt tiszta, teljes szeretetből írtam. Abból a félelemből, hogy mi lesz velem, ha elveszítem az anyámat. Elmondtam a verset, és az anyám aki egy kövér, kicsattanó egészségnek örvendő asszony volt, megfogta a vállam, egy kicsit eltolt magától, és azt mondta: “De kislányom, hát te nem szeretsz engem, hogy ilyen verset írtál?” Szörnyű volt. Nem tudtam megmagyarázni, hogy nem érted, hogy ennyire szeretlek? Nem szóltam egy szót se. Soha többé nem írtam az anyámnak verset. Valami akkor nagyon megtört bennem. Ez volt a legrosszabb olvasói reakcióm. De azt is nagyon sokszor hallottam, hogy talán nem szeretem az embereket, hogy mindig arról írok, mennyi bajuk van? Hogy mennyi a bánat, milyen sok a csalódás, s hogy milyen szörnyű, zavaros világban élünk? Erre is ugyanez a válasz. Nagyon nehéz ezt megmagyarázni. Az igazi szeretet nem azt jelenti, hogy elhazudjuk a dolgokat, hanem hogy megpróbálunk részt venni mások életében.
Van egy állandóan visszatérő motívum a könyveidben. Hogy miért éppen itt élek, miért vagyok ilyen szerencsétlen, mi értelme az életünknek, ha úgyis meghalunk. Miért éppen a halál foglalkoztat a kezdetektől?
Anyám nagyon féltett, mint egyetlen, késői gyermekét, így mindenhova magával hurcolt. Elvitt a keresztanyám édesapjának a temetésére, aki számomra teljesen ismeretlen férfi volt. Ötéves lehettem, nyitott koporsók voltak akkoriban. Akkor láttam először halottat. Otthon erről nem is volt szokás beszélni, a halál tabu volt. Néztem azt a viaszos arcot, a megnyúlt füleket, és olyan érzés fogott el, hogy valami itt a világban nem stimmel. Anyám el volt foglalva az emberekkel, így én fogtam magma, és végigjártam az egész ravatalozót. Megnéztem minden halottat. Minden nyitott koporsót. Egy csecsemő holttesténél álltam meg, egy apró fehér koporsóban feküdt. Valami elementáris erővel jött abba a pici ötéves kislányba a felismerés, hogy csecsemőkorban is meg lehet halni. A halál, az olyan valami, hogy bármikor hazamegyek – és vége? Hogy ez az emberi élet, és én is meg fogok halni? Nemcsak az anyám, hanem én is? De akkor mi értelme van? És attól kezdve ez volt a fő kérdése az életemnek. Mind a mai napig ez a fő kérdése. Erről írok, erről beszélek, erről próbálok vallani: hogy mi értelme megszületni. Miért éppen ide, és hogyan lehet megbirkózni azzal a gondolattal, hogy a legtüneményesebb életnek is vége szakad. Ez a legelső, ami az életben érdekelt. Minden más ez alá helyeződött. Ha valaki ezt nem találja meg, akkor nem tud semmit jól csinálni. Nincs olyan szenvedély, amely valahol meg ne törne ezen a kérdésen. Hogy úgyis mindennek vége lesz. Akkor meg mi a fenének. Ennek köszönhetem, hogy ez a makacsság megmaradt bennem. Abban az értelemben feloldódott, hogy a Ne féljetek című, bizonyos értelemben véve kultuszkönyvemben egy beavatási regény formájában talán el tudtam mondani azt, hogy miért ne féljünk.
Pedig félelmetes dolgokról írsz, sokszor nem is finoman. Nagy szerepet kap a műveidben a szeretet, a spiritualitás, a keresztény értékek, és sokszor megjelenik a tanári hivatás is. Így van ez a legutóbbi könyvedben, az Éhes életben is. Ugyanakkor nyomasztóan valós elemekkel rajzolod meg a társadalom tükrét. Itt viszont a jellemek fejlődnek, elindulhatnak egy jobb élet irányába. Ez nagy újdonság az előző 21 könyvedhez képest.
Legnagyobb meglepetésemre, amikor a regény feléhez jutottam, egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy ezek az emberek, akik nagyon sok hibát, bűnt elkövetnek, valójában egy apró szikrával megmenthetőek. Ez az egyetlen olyan könyvem, amely úgy fejeződik be, hogy a legborzalmasabb dolgokban is felcsillan valami reménysugár.
Mi történt Jókai Annával?
Az történt, hogy közben irgalmasabb lettem. Hiszek abban, hogy a világ egy kicsit megváltoztatható a szeretet által és az igazság kimondásával. Persze nem várja tőlünk senki, hogy megváltsuk a világot, mert minden ellenkező híreszteléssel szemben a világ meg van váltva. Ez megtörtént 2000 éve. Nekünk ide felnőni kell. De azt a kicsit, amit Teréz anya mondott, hogy egyetlen cseppet elvenni ebből a rettenetes óceánból, ami szenvedés, kiszolgáltatottság, hazugság és gyűlölet, ez a mi kötelességünk. Németh László mondta, lehet, hogy olyan a sorsunk, mint a gyufa lángja, föllobbantják a gyufát, és szinte néhány másodperc múlva lehullik a feje. De addig a néhány másodpercig meg lehetett vele gyújtani egy gyertyát. Ilyen kevés és ilyen sok a mi dolgunk és a művészet dolga.
