Szentmártoni János - Vincze Judit fotója
Megkérdeztük Szentmártoni Jánost
Immár ötödik éve irányítod a Magyar Írószövetség munkáját. Mi késztetett arra, hogy második ciklusban is vállalkozz a feladatra, és továbbra is irodalomszervezőként tevékenykedj?
Egy ciklus három évből áll, ennyi idő alatt csupán elkezdeni lehet a munkát. Szerettem volna végigvinni reformokat, illetve megnyugtatóan befejezni a megkezdett feladatokat. Nem költőnek való vállalkozás, de ahogy végigtekintek az életemen, valamiért mindig úgy alakult, hogy nagyobb energiát mozgósítottam közösségekért, mint a saját alkotói karrierem érdekében.
Melyek voltak az első periódus legfontosabb eredményei, s milyen további célkitűzéseid vannak?
Először is arculatot terveztünk az Írószövetségnek, majd modernizáltuk a kommunikációs rendszerét. Mindkettő esetében hangsúlyos szerepe van a napi frissítésű portálunknak. De félig-meddig ezért hoztuk létre a Digitális Munkacsoportot is Király Farkas vezetésével. Meghirdettük a nyitás politikáját, vagyis olyan rendezvényeket kezdtünk el szervezni, amelyek szélesebb közönségréteget is vonzanak. Minden évben részt veszünk a Nagy László Emléktúrán kulturális programokkal, a Múzeumok Éjszakáján, a Művészetek Völgyében. Sikeres színházi talk-show sorozatot is indítottunk a Kultúrvonal Produkciós Irodával Versek szódával címmel, legutóbb a Nemzeti Színházban voltak előadásaink. Ennek külön honlapot is terveztünk (www.versekszodaval.hu). Szavalóversenyt is hirdetünk minden évben, hogy becsábítsuk a székházba a gimnazista nemzedéket, rendszerint közel kétszázan mérettetnek meg költőkből és színművészekből álló zsűri előtt. Fontos előrelépésnek tartom, hogy sikerült a nemzetközi kapcsolatrendszerünket is egyrészt újraéleszteni, másrészt tovább bővíteni. Számos országban folytattunk tárgyalásokat szakmai szervezetekkel, tagjaink is rendszeresen megfordultak külföldön, és képviselték a szövetségünket, vendégül láttunk mások mellett finn, lengyel, észt, román, orosz, kínai, azeri, finnugor kollégákat. Ezt a munkát igyekszünk mindig úgy végezni és alakítani, hogy ne merüljön ki az üres protokollban. Fölélénkítettük kapcsolatunkat a határon túli társszervezetekkel is, és nagy hangsúlyt fektettünk a vidéki irodalmi-kulturális élet szervezésére. Ezen a téren nem csupán tagjaink turnéit támogattuk, ha volt erre pályázati forrásunk, de létrehoztunk két új írócsoportot is, a Csongrád és a Hajdú-Bihar megyeit. Ez utóbbi sikeres írótábort is szervez most már évek óta Hajdúböszörményben, Papp-Für János költőbarátom jóvoltából. A polgármester úr még irodát is biztosított a csoportnak, hála érte. Megerősítettük az Íróiskolánkat is, amelynek honlapját fejleszteni szeretném a közeljövőben. Minden évben felbukkannak nálunk addig rejtőző tehetségek.
A ciklus hátralévő részében két fő feladatot szeretnék elvégezni. Székházunk sorsát megnyugtatóan elrendezni, hogy aztán pályázhassunk a felújítására és újraindíthassuk benne a vendéglátást irodalmi kávéház formájában. A másik a digitális ’56-os emlékszoba kialakítása a portálon dokumentumokkal, galériával, visszaemlékezésekkel, hogy a világ bármelyik pontján tájékozódhasson az érdeklődő arról, hogy a Magyar Írószövetség és a magyar írók milyen fontos szerepet játszottak a forradalomban. Ebben alapvető segítséget fog nyújtani a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, amely már elkezdte az Írószövetség dokumentumtárának a feldolgozását.
Írószövetségi elnökként hogyan szemléled a magyar kultúra, s ezen belül az irodalom erőteljes megosztottságát? Törekszel-e a párbeszéd, vagy akár az értelmes vita kialakítására?
Természetesen. Lehet más az ízlésünk vagy a véleményünk dolgokról, egy a lényeg, hogy a szakmánk és a hivatásunk érdekeit lehetőleg közösen védjük. Én nem azt tartom katasztrofálisnak, hogy megosztott a kulturális élet, ha van értelmes párbeszéd, hanem azt, hogy az irodalmi intézményrendszer (folyóiratok, könyvkiadók és egyéb szakmai szervezetek) katasztrofális helyzetben van. Holott kultúránk alapja mégis csak a leírt szó, amelynek értékében és hitelében nem ártana jobban hinni. Az írott kultúra bölcsőjét jelentő folyóiratok egy évben annyi támogatást sem kapnak, mint amennyit egy közepes méretű vidéki kőszínház. Van még mit rendbe rakni.
Hogyan és mikor kap teret a költő az irodalomszervező mellett?
Elvétve sajnos. Az elmúlt négy évben kevesebb, mint húsz verset írtam. Holott addig körülbelül háromévente jelentkeztem új verseskötettel és még egy tanulmánykötetre is futotta. Nagy öröm számomra, hogy karácsony után több mint két hétre sikerült elbújnom az iszkázi Nagy László Emlékház alkotólakásában, és befejeznem a négy évvel ezelőtt félbehagyott regényemet. Ha minden jól megy, a könyvhétre jelenik meg a Magyar Naplónál.
Azért is kérdeztem ezt, mert ezúttal négy év elteltével jelentkeztél új kötettel, mely a Miféle földet címet kapta. Ennek kapcsán először a korábbi és az újabb versek viszonyára kérdeznék rá. A címadó, és egyúttal prológusként funkcionáló verset nagyjából másfél évtizede olvastam valamelyik folyóiratban. Mit jelent számodra ma ez a szöveg, és miért került kiemelt pozícióba?
Ezt a kötetet voltaképpen Erős Kinga barátomnak és kollégámnak köszönhetem, aki az Orpheusz Kiadót is viszi. Ő beszélt rá arra, hogy állítsunk össze egy kis könyvet, amely egyrészt az elmúlt évek termését is felmutatja, igazolván, hogy nem hallgattam el költőként sem, másrészt egy szűk és szigorú válogatást is tartalmaz elsősorban azon verseimből, amelyeket író-olvasó találkozókon és a médiában a legtöbbször olvasok fel. Tehát a lelki indíttatáson túl praktikus szempontok is vezéreltek minket. Hogy címadóul miért pont ezt a régebbi és rövid verset választottam, nem tudnám egészen pontosan megindokolni. Inkább érzés volt, mint tudatos döntés. De ha visszaolvasom a kötetet, megalapozottnak vélem, egyrészt mert az elmúlás, illetve az azzal való folyamatos szembesülés és tanácstalanság mindig is meghatározó motívuma volt a költészetemnek – másrészt a legújabb verseim világához is illik fölvezetőnek, hiszen így közel a negyvenhez, már jóval békülékenyebb hangot ütök meg a korábbi számonkérések indulatához képest.
A versek három ciklusba rendeződtek. Hogyan alakítottad ki a kötet struktúráját?
Az első és a harmadik ciklus az új, a középső pedig a válogatott verseket gyűjti csokorba. Az első a hallgatás utáni újra-megszólalásom lírai látlelete és a jelenlegi lakóhelyem önéletrajzi mítoszának a megrajzolása. A harmadik költőelődöket és költőtársakat megszólító, valamint ars poeticus verseket tartalmaz. A válogatást is igyekeztem úgy szerkeszteni, hogy lehetőleg minden fontos témám fölvillanjon benne, még úgy is, hogy meghatározó versfüzérek maradtak ki belőle, mint például a szerelmes versek javarésze, a Dunavarsányi levelek vagy az Apám után darabjai – de ezeket nem akartam megbontani. Úgy érzem, a kötet-egész egységes lett, és leír egy belső ívet, ha figyelmesen olvassuk.
Alkotóként mi foglalkoztat jelenleg? Mire készülsz?
Legelső lépésben kitisztogatom a regényem kéziratát. Nagy kő gördül le a szívemről, ha megjelenik végre. Utána alkotóként szeretnék föllélegezni, és olyan kihívásoknak, kalandoknak adni át magam, amennyire csak lehet, önfeledten, amelyekkel egyrészt már eddig is kacérkodtam, csak nem bontakozhattam ki teljesen bennük, másrészt új energiákkal töltenek fel. Hogy csak egyet említsek, a zenét. A Furcsa Vendég zenekarnak, amely egyébként számos versemet feldolgozta már, írni szeretnék még több dalszöveget, mert roppantul izgat, hogy miként lehet a mélyebb és árnyaltabb mondanivalót populáris formában azokhoz is eljuttatni, akik esetleg nem vesznek a kezükbe verseskönyvet. De gondolkodom színházban is. A vers pedig ajándék. Ha jön, nem állok neki ellent.
Ménesi Gábor
