Megkérdeztük Végel Lászlót
Abból az alkalomból beszélgetünk, hogy nemrég látott napvilágot Négyszemközt Máraival című, huszonkét esztendő naplójegyzeteit közreadó kötete. Olvasói jól tudják, hogy nem először nyúl a naplóformához. Miért fontos önnek és hogyan illeszkedik léthelyzetéhez a szóban forgó kifejezésmód?
Naplójegyzeteimet a hetvenes években kezdtem írogatni, inkább emlékeztetőknek szántam őket. A kilencvenes években, pontosabban a jugoszláviai háború kitörésének napján döbbentem rá, hogy valójában a napló is az én műfajom. Azon a napon éppen Budapesten tartózkodtam, azon nyomban lejegyeztem az első sorokat, és mint ahogy a Wittgenstein szövőszéke című naplójegyzeteim tanúsítják, rohantam vissza Újvidékre. Azóta hosszabb-rövidebb szünetekkel rendszeresen lejegyzem a gondolataimat mindarról, ami velem és körülöttem történik. 2000 óta pedig szinte napi rendszerességgel. A 2000-2002 és a 2002-2004 közötti időszak jegyzetei Időírás, időközben címmel könyv alakban is megjelentek. A léthelyzetre való utalás nagyon fontos, valójában a léthelyzeti diskurzusról van szó. Már a Hontalan esszékben is említettem, hogy a kisebbségi meglét leghitelesebb kifejezésmódja a monológ, számomra ezt jelentik egyrészt a szubjektív esszék, másrészt a naplójegyzetek. De ha már a kisebbségi léthelyzet került szóba, akkor meg kell említenem, hogy nem a hagyományos kisebbségi irodalmi kánonokra gondolok. Nem az egyhangú panaszirodalomra. Ezzel a „határon túli kánonnal” állítják sokszor szembe a nemzetállami kánonokba való beépülést, ami számomra szintén idegen. Nagy kár, hogy a magyar irodalomtudósok nem írtak olyan dolgozatot, mint amilyen Deleuze és Guattari Kafka című könyve. A zsidó Kafka Prágában, tehát idegen nyelvi környezetben németül írt. A két francia tudós kimutatta, hogy Kafka nemcsak másról, hanem másképpen írt. Úgy látták, hogy a kisebbségi irodalomnak három fontos jellemzője van: „a nyelvi deterritorializáltság”, „az individuálisnak a közvetlen politikaira történő rákapcsolódása” és a „kollektív megnyilatkozás-elrendeződés”. A napló és a szubjektív hangvételű esszéim is ennek az állapotnak, emberi helyzetnek a narratívái, aminek természetesen a prózámban is vannak nyomai. A válságos időben, a NATO légitámadások kapcsán írt, a saját magammal való szembesülésről szóló könyvem címe: Exterritórium. Esszéimnek egyik visszatérő motívuma a senkiföldje. Szóval ez egy egészen más helyzet, mint a nemzetállami keretekben élő íróé, legyen az népi vagy urbánus, nemzeti vagy européer.
Hogyan született meg a Márai-könyv, és miképpen válogatott az összegyűlt naplójegyzetek közül?
Több mint egy évvel ezelőtt Füzi László kért fel, hogy írjak a kecskeméti Forrás „Írók írókról” című tematikus számába. Hónapokig azon tépelődtem, hogy mit is írjak. Először azt gondoltam, hogy nem a művekről, hanem íróbarátaim egy-egy véletlenül elejtett mondatáról írok, azokról a végtelenül szubjektív, „árulkodó” mondatokról, amelyeket újabban nagyon ritkán engedünk meg magunknak. A bőség zavarában a naplójegyzeteim között lapozgatva azzal szembesültem, hogy az utóbbi két évtizedben legtöbbször Máraihoz tértem vissza. A több mint ötezer oldalt kitevő jegyzetanyagból összeválogattam a róla szóló feljegyzéseimet, és rádöbbentem, hogy noha Márairól írtam, saját magammal vívódtam. A senkiföldjén.
Látszólag távol áll egymástól Márai és az ön gondolkodói alkata. Hogyan alakult ki mégis ez a szellemi párbeszéd? Milyen alapvető kérdésekkel szembesítette az íróelőd szellemisége, gondolatvilága?
Örülök, hogy észlelte a különbséget, mert ez a naplójegyzeteim fontos, de semmi esetre sem hivalkodó vonása. Őszintén szólva ősöket kerestem. Találtam is rokon vonásokat: Márai élete java részét idegen nyelvi környezetben töltötte. Naplóit főleg politikai kicsengése miatt Magyarországon becsülik, de annak egzisztenciális rejtélyeire nem gondolnak. Az Egy polgár vallomásainak értékét senki sem vitatja el, de igazából nem került be a „magyar kánonba”, egyik egymással perlekedő értékrendben sem játszik fontos szerepet. Ezek után hogyan lenne fontos az „idegen földön” lejátszódó történet, a San Gennaro vére? Tehát tiszteletre méltó író lett, de marginális maradt, egyszerűen azért, mert az exterritórium írója volt. Ez vonzott. Ám gondolkodói alkatunk, valamint helyzetünk módfelett különbözik. A szociális helyzetet pedig össze sem merem hasonlítani. A polgári hátterű Márai tényleg átélte a polgárság drámáját, a polgári kor alkonyát, én viszont egy olyan kisvárosi környezetből érkeztem, mint Szenttamás, ahol a magyar polgárságnak még írmagja sem volt. Az első „experimentális szocialista nemzedékhez” tartozom, valamiféle labirintusszerű rezervátumban szocializálódtam, amelyben viszonylag szabadon lehetett mozogni, de majdnem lehetetlen volt belőle kitalálni. Kiszámíthatatlan, kalandos vállalkozásnak nevezném, amely gyakran sokkos szituációkba vezetett. Amit ő gyaníttat, azt én átéltem. Bonyolult és ellentmondásos nevelődési utat tettem meg, amit semmiképp sem tagadnék meg. Nem születtem újjá, mint sokan, a rendszerváltásban, inkább azt mondanám, hogy rám zúdult a történelem. Úgy, mint a lavina. Márai inkább egyféle alkalmat jelentett. Más háttérrel fogalmazhattam meg a peremlét, a hontalanság, a nemzet, a nemzetállamon kívüli marginalitás, és az ezekből következő ellentmondások világát. Nem vitás, hogy Máraiban sok az ellentmondás, ezeknek tudatában vívódom saját belső ellentmondásaimmal. Valamiféle bátorítást jelentett vállalni őket. Nagyon fontosnak tartom, mivel napjaink nagy hazugsága éppen az ellentmondások nélküli ember. A könyvben közölt naplójegyzeteimben egy helyen azt írom, hogy nem vagyok se népi, se urbánus, hanem urbonépi, vagyis újvidéki, tehát egy plebejus kozmopolita vagyok. Máshol arról tépelődöm, hogy a senkiföldjén tévelygek. Többször is hontalan lokálpatriótának nevezem magam.
Az Újvidéki Színház Urbán András rendezésében mutatta be Neoplanta című regényének színpadi adaptációját. Milyen benyomásai vannak az előadásról?
Nem először történt meg, hogy egy-egy neves rendező feldolgozta valamelyik regényemet. A nyolcvanas évek második felében Borka Pavičević, a Bitef fesztivál egyik spiritus movense az Áttüntetések című regényemet alkalmazta színpadra, s a darab Dušan Jovanović rendezésében Zenicán került bemutatásra. A zenicai színház akkoriban nagyon ismert volt Jugoszláviában, Danilo Kiš például e színház kérésére írta meg a Borisz Davidovics síremléke című drámáját. Ezt követte az Áttüntetések szabadkai változata, Ljubiša Ristić rendezte és ő alkalmazta színre. A két előadás erősen különbözött egymástól, hiszen az egyik is, a másik is a regény egy-egy szálára, motívumára helyezte a hangsúlyt. Szellemileg azonban mindketten hűek maradtak a regény szelleméhez, amely a 68-as nemzedék drámai bukását, az illúziók nemzedéki elvesztésének történetét fogalmazza meg. Urbán András is lényegében ezen az úton halad, a regény egyik szálát, a kisebbségi motívumokat gondolta kreatívan tovább.
A Neoplanta a városregény alcímet kapta, középpontjába – nem először – Újvidék került. Mennyiben mutatja ez a mű más fénytörésben a szülőföldhöz, a peremvidéki léthez való viszonyt a korábbi regényekhez képest?
Már az Egy makró emlékiratairól a regény fordítója, a jeles szerb prózaíró, Aleksandar Tišma 1968-ban azt írta, hogy az első újvidéki urbánus regényről van szó. Azóta is Újvidék állandó toposz a regényeimben. Ennek ellenére nem számítok „szülőföldi írónak”, s távol áll tőlem minden szülőföldi szentimentalizmus. Mondanám, hogy bonyolult viszonyról, inkább egy állandó perről van szó. A kisebbségi irodalom gyakori motívuma a „szülőföld szeretete”, vonzódás az ártatlan és boldog gyerekkorhoz, a szerves – legtöbbször falusi – közösséghez, a képzeletbeli éden, az állandó sértődöttségtudat, s ezután nem marad más, mint elsiratni ezt az édent. Természetesen vannak ebben a szellemben születő kiváló regények is, de – bevallom – nem vagyok a „szülőföld szerelmese”. Nincs boldog gyermekkor, nincs hiteles szülőföld, nincs nemzetállami melegágy és üvegház, amelynek égisze alatt csodálatos és egzotikus virágfajták tenyésznek, a senkiföldjén élek, mint a gyomnövény. Nem panaszkodom, a senkiföldje is lehet „haza”, mely fölött azonban nincs védő kar. A regényeimben ez az életérzés minduntalan felbukkan. Az Egy makró emlékiratai – ezt kevesen vették észre – éppen ennek az állapotnak a kifejezése. A regény főhőse nem az amerikai csavargó, aki egy életérzést és életformát választ, neki nincs semmi köze az életforma forradalmához, ő „csak” a saját senkiföldjének csavargója, mert nincs más választása. Ez a regényem, és a további kettő, az Áttüntetések és a Parainézis is ezt a világot fogalmazzák meg, elsősorban nemzedéki prizmán keresztül szemlélve. Az Áttüntetések a 68-as nemzedék kudarcáról, a Parainézis pedig egy rendszer összeomlásának előestéjéről, agóniájáról szól. A romantikus partizán-nemzedéket követi a technokrata-reformista középnemzedék, amelynek gyermekei, a harmadik nemzedék, az ifjúság, már azt sem tudja, hogy kommunisták vagy nacionalisták, hiszen beköszöntött az ironikus kor, amelyben minden különbség – ez is – elveszett. Ma már nyugodtan állíthatom, hogy ez valósult meg a kilencvenes években. 2000 után következik a második regényciklus: a Bűnhődés (amelynek ha újra címet kellene adnom, akkor a Bűnhődés, avagy Európa alulnézetből címet adnám), a Neoplanta avagy az Ígéret Földje, és a Slemil fattyúja avagy a Balkáni Szépség. Ebben az új ciklusban már nem a nemzedéki konfliktusok és dráma fogalmazódik meg, hanem egyféle történelmi tabló rajzolódik ki. A szerb kritika azt írta, hogy a Neoplanta nem történelmi regény, hanem regény a történelemről. Csakhogy ez a Történelem Európa zűrzavaros peremén, a kárhozat földjén fogalmazódik meg.
Jelenleg min dolgozik, mi foglalkoztatja?
Ezekben a hónapokban végzem az utolsó simításokat a Slemil fattyúja avagy a Balkáni Szépség című családregényemen. Az imént regényciklusról szóltam, de pontosabb leszek, egy háromszög alakú ciklusról beszélnék. Mindegyik regény önálló életet is élhet, de ha összerakom őket, akkor kiderül, hogy egymást értelmezik, néha ugyanazokat a motívumokat más-más látószögből ábrázolják. Családregény, amely ellen-családregénynek is nevezhető. Nem arról szól, hogy szétesik, hiszen nem is volt. A család identitása veszett el. Közben a naplóköteteket rendezem sajtó alá, ki tudja, hátha egyszer napvilágot látnak. Vannak még terveim, csak legyen erőm.
Ménesi Gábor
