Megkérdeztük Zelei Dávidot
Idén te kaptad a Bodor Béla-díjat. Miután megtudtad a hírt, mit gondoltál, érezted-e, hogy a tehetséged és a munkád végre elismerik, vagy a díjak esetlegességének ismeretében csupán örömmel konstatáltad, s még többet fogsz dolgozni?
A visszajelzés, a visszacsatolás nem elsősorban a kritika, de minden emberi tevékenység értékének alapja: ez ad kontextust, irányt, motivációt a cselekvéseinknek, nem véletlen, hogy ez a pedagógia egyik legfontosabb része is. Mivel kulturális életünk tele van olyan zongoracipelőkkel, mint a kritikusok – a tördelőktől a korrektorokon át a fordítókig – akikre nagyon kevés, netán semmilyen figyelem nem vetül, pedig épp úgy végezhetik jól vagy rosszul a munkájukat, mint egy autószerelő vagy egy fogorvos, a visszajelzéseket (az olvasóit épp úgy, mint a szakmait) életfontosságúnak tartom. Egy kritikusnak az a tudat, hogy egy könyvet az ajánlása miatt olvasott el valaki, már határtalanul boldogító, ha viszont egy négytagú, nagyon szakmai szuperbizottság gratulál neki nyilvánosan, nos hát, az a szokott láthatatlanság miatt egyrészt zavarba ejtő, másrészt elképesztően motiváló, harmadrészt pedig megnyugtató – lám, mégsem volt minden hiába.
Miután egy alkotóról elnevezett díjat kap az ember, hajlamos arra, hogy egymás után elolvassa a könyveit, utánajárjon az életműnek, egyáltalán, az életének. Jelenleg milyen a viszonyod Bodor Bélával és Bodor Béla munkásságával?
Őszintén szólva, egészen elképesztőnek tartom azt a reneszánszt idéző bátorságot, amivel egy egyre inkább a Ford-modell és a specializálódás felé tartó világban Bodor Béla sorozatosan áthágta az összes létező határt, ami művészetben – feleslegesen – felállítható. Magam legalább két dolgot csodálok benne mindenekfelett, ha kritikai énjére koncentrálunk: a hallatlanul élő, felolvasásra is alkalmas stílusát, illetve azt a nyitottságot, ami számára alighanem evidens volt, a kortárs magyar kritikában ugyanakkor kevesekre korlátozódik (most hirtelen H. Nagy Péter jut eszembe): hogy úgy ugrál egymástól trillió kilométerre lévő területek közt, hogy sehol sem hontalan: belejavít egy hibásan fordított számba Az idő rövid történetében, pontosan azokat idézi egy történelmi folyóirat elemzésében, akiket egy történész idézne, miközben az élvonaltól a megye kettőig ismeri a magyar irodalom szereplőit.
Bátor-e a magyar kritika? Vagy annyira belterjes az irodalmi élet, hogy egymás háta mögött igen, de kritikában kevesen mernek őszintén, „kritikusan” véleményt mondani egy-egy műről?
Ez egy fontos kérdés, mert többek közt a barátságról alkotott fogalmaink is tükröződnek benne. Az elég nyilvánvaló, hogy a magyar irodalmi élet elég kicsi ahhoz, hogy mindenki ismerjen (és véleményezzen) mindenkit, aki ír, így, főképp, ha az ember fiatal, könnyen érezheti magát elvárások szorításában. Én lényegében két bátorságpróbát látok, amit a következő kérdésekkel illusztrálhatnánk: írhatok-e rosszat Esterházyról? Illetve, írhatok-e rosszat egy barátomról? A tisztességes válasz nyilván mindkét esetben az igen lenne (milyen barát az, aki írásban nem mond igazat a másiknak abban a vélhetően számára igen fontos kérdésben, hogy jó-e az, amivel annyit foglalkozott?), de lélektanilag idáig eljutni akár évekbe is telhet, tele vívódással meg udvariaskodással, és nem szeretnék úgy tenni, mintha ez nekem magamnak sosem okozott volna problémát. Külön szövegvilága, logikája van ezeknek a nyomás alatt született, túlélésre játszó kritikáknak: vagy bonyolult elméleti fejtegetésekkel próbálják kikerülni a véleményalkotást, vagy a szabadkozó kritikusi tolvajnyelvet alkalmazzák arra, hogy a kanonizált szerző kudarcát úgy írják körbe, hogy mindenki érezze, ez most nem lett az igazi, mégse fájjon. (Ez ráadásul nem hungarikum: Báder Petra egyik recenziójából nemrég például kiderült, Mario Vargas Llosának sem merik megmondani, ha rosszat írt.) Nekem magamnak – annak ellenére, hogy javarészt világirodalommal foglalkozom, így aligha kell attól tartanom, hogy az Élet és Irodalmat olvasván a Bolaño család kutyákkal akar széttépetni – is komoly erőfeszítésembe telt, hogy elkülönítsem a jó embert a jó szövegtől, illetve rájöjjek arra, hogy nem a teljes véleményegyezés, hanem az egymástól eltérő elgondolások termékeny ütközése az igazán értékes továbbgondolások alapja, márpedig a kritikának szerintem van egy ilyen feladata is.
A spanyol vagy angol nyelvterületről érkező irodalomértelmezések hatással vannak a kritikai szemléletmódodra? Legtöbbször világirodalmi szövegekről írsz, ezért is gondolom, hogy a hazai értelmezések nem elegendőek.
Nem, valóban nem azok, mindazonáltal nagyon sokszor termékenyítőek, csak ahhoz létezniük kell; ezt csak azért kell kiemelnem, mert sokszor maradtam már magamra egy-egy latin-amerikai könyvújdonság ismertetésével. Nagyon szégyellném is magam, ha legalább a szerző elhelyezéséhez szükséges irodalomtörténeti munkáknak, az életmű fontosabb pontjainak és az otthoni fogadtatásának ne néznék utána.
Kritikusként mikor érezheti magát az ember befutottnak? Ha megjelent egy-két kötete, ha kikérik a véleményét, figyelnek a szavára?
Fájdalmas kérdés, de azt kell mondanom, hogy befutottnak alighanem soha – ahhoz azért nem ártana, ha lenne legalább pár olyan ember, aki meg tud élni pusztán abból, hogy kritikákat ír, ahhoz meg azt gondolom, hogy egy Fejtő Ferenc sebességével és munkabírásával kellene rendelkezni, aki Gyarmati Fanni szerint volt, hogy egyszerre tizennégy könyvről is írt. Mivel egy alapos kritikus évente sem termel ennyi szöveget, befutottság helyett legfeljebb elismertségről álmodozhatunk – az pedig nekem már abban kimerül, ha valaki az értékítéletem alapján dönt egy könyv megvételéről, esetleg azon felbuzdulva ír róla maga is kritikát. Ennél nagyobb boldogság ugyanis egy kritikust aligha érhet.
Ayhan Gökhan
