Megkérdeztük Nemes Z. Máriót
Nevedre annak idején a Telep Csoport tagjaként figyelhettek fel az olvasók. Ma visszanézve hogyan summáznád pályára állásotok tanulságait? Mit jelentett számodra, hogy akkor, abban a közösségben tudtál elindulni?
Az egyik nagy esztétikai tanulság számomra az, hogy a művészet mindig párbeszédes és kontextuális módon termelődik. A Telep nélkül nem lehettem volna az, aki vagyok, nem egyszerűen csak „karrier” szinten, hanem mert a műveim más fénytörésben, a megfelelő kulturális „akusztika” nélkül íródtak volna bele az irodalmi térbe. Bizonyos értelemben egymás kreatív kontextusai voltunk. Hiszek a nagy individuális teljesítményekben, hiszen az írásnak is megvan az a dimenziója, amikor az ember végtelenül egyedül van, kiszolgáltatva a nyelvnek, ugyanakkor azt gondolom, hogy az irodalom mindennapjait kulturális cserehálózatok hozzák létre és irányítják, nem pedig magányos fároszok.
Természetes módon nem volt egységes az a hangnem, amelyen megszólaltatok, és különböző utakat jártok azóta is. A te utadat, versfelfogásodat mi jellemzi leginkább?
Több kísérlet volt arra, hogy az értelmezők kiolvassanak egy egységes „Telep-poétikát” a szövegekből, ami nehezen ment az említett heterogenitás miatt. Paradox, de a Telep esztétikai hagyatéka – az, ahogy módosította a költői köznyelv egyes formáit – sokkal egységesebbnek („formalizálhatóbbnak”) tűnik utólag, hiszen mostanában sokkal „telepesebb” verseket olvasok másoktól, mint amilyeneket mi ott és akkor írtunk. Ami engem illet, vannak bizonyos mániáim (testesztétika, poszthumanitás, hibriditás), melyek változó formában – a poétikai ideák saját fejlődési íve mentén – elkísérnek, de a legalapvetőbb számomra talán a költői mondás (ön)idegenségének kiprovokálása. Mindig arra „vágyok”, hogy eltérítsem a szöveg útját a verssé válás során, és eközben megpróbáljam újra feltalálni, hogy hol húzódnak a vers és nem-vers határai.
Úgy tűnik, hogy legújabb verseskönyvedben (A hercegprímás elsírja magát) más témák kerülnek fókuszba, mint a korábbi kettőben. Te miként látod ezt? Tudatosan kerestél valami mást?
Igen. Egyrészt tovább akartam haladni a nem-alanyi költészet irányában, másrészt – talán meglepő módon – ebből a perspektívából akartam létrehozni egy a közösségi-létet, a társadalmiságot (is) reflektáló beszédmódot. Fontosnak tartom a folyamatos progressziót, a kassáki „Mindig tovább!” imperatívuszát, azt, hogy ne bűvöljön el a „kész hang” látszatnyugalma. Ebből a szempontból elég konceptuálisan tekintek a lírára, hiszen új „feladatok” elvégzésére mindig új „eszközöket” keresek.
Említett kötetedbe olyan irodalmi, művészeti, kulturális, történeti hagyományokat, utalásokat építesz be, amelyek különböző irányba mutatnak. Miként válnak számodra ezek felhasználhatóvá, újragondolhatóvá?
Tradíció helyett kombinatorika. A kultúrához való viszonynak ez a fajtája talán többekre is jellemző a generációmban. Nem beállni valamiféle kész, zárt, egységes hagyomány „alá”, hanem szétfúrni ezeket az alapzatokat. Az új kötet egy részében például a magyar történelmi motívumokat a népi szürrealizmus eszköztárával próbáltam irritálni, hogy bizonyos fogalmak (nép, test, higiénia stb.) ideológiakritikai és biopolitikai perspektívából váljanak újra olvashatóvá.
A borítón Kis Róka Csaba alkotása látható. Hogyan kerültél vele kapcsolatba? Milyen hatást tett rád az ő festői világa?
Kis Róka Csabával már régóta intenzív és kölcsönös alkotói kapcsolatban vagyunk. A kortárs fiatal képzőművészetben jelenleg egyre jelentősebbé válik egy szubverzív testesztétikát művelő tendencia (az ún. „budapest horrorszcéna”), mely engem teoretikusként és művészként is rendkívül inspirál. Kis Róka Csabát az teszi számomra különösen fontossá ebben a kontextusban, hogy nála reflektáltan jelenik meg a művészettörténethez, illetve a magyar történelemhez való viszony, vagyis nála is egy olyan posztapokaliptikus, töredezett és ideológiakritikus társadalomkép tárul fel, amely A hercegprímás... szövegeiben is visszaköszön. Régóta tervezzük, hogy kiadunk egy közös kiadványt, lehet, hogy ez a közeljövőben a Technologie und das Unheimliche kiadó és alkotói közösség segítségével fog megvalósulni.
A preparáció jegyében című kötetben tanulmányaid, esszéid olvashatók, melyekben nemcsak irodalommal foglalkozol, hanem más művészeti ágakat is bekapcsolsz az értelmezői folyamatba. Mit jelent, miért fontos számodra ez a kifejezés- és gondolkodásmód? Milyen szempontok szerint raktad össze a könyvet?
Ahogy a verseimben, úgy az értelmező szövegeimben is nagy szerepet játszik az intermediális és interkulturális kombinatorika. Vagyis engem, művészetet fogyasztva, illetve „csinálva” egyaránt a vegyes ízek érdekelnek. Valamiféle – módszertani, poétikai, történeti – tisztaság-elv áll itt szemben a hibriditás tisztátalan esztétikájával. A kötetben egymás mellett szerepelnek Peer Krisztiánról, Tarr Béláról, Sziveri Jánosról, Harmony Korine-ról és kortárs magyar képzőművészetről szóló írások (vegyesen kritikák és tanulmányok, esszék), melyeket nem műfaji, illetve mediális sajátosságok kötnek össze, hanem a motívumok és értelmezői szempontok fluktuációja. Arra törekedtem, hogy a különböző írások kölcsönösen beárnyékolják, bekebelezzék, megfertőzzék egymást, hogy így jöjjön létre egy olyan pulzáló massza, mely képes beszívni és átalakítani magát az olvasót is.
Ménesi Gábor
