Megkérdeztük Izsó Zitát
A köteted címe és nyitó mottója erősen kijelöli az alapvonalakat. A címadásnál mekkora szerepe volt Bergman Színről színre című filmjének? És az is érdekelne, miért ezt a mottót („Mert én – az mindig valaki más.”) választottad. A személyiséget ennyire illékonynak, megragadhatatlannak gondolod? Vagy inkább a szerepversek miatt választottad ez a Rimbaud-idézetet?
A Színről színre cím egyfajta megközelítés- és látásmódra utal. A kifejezés nem csak azt jelenti, hogy az ember tökéletesebben, a maguk teljes valójában látja a dolgokat, hanem azt is, hogy mindent lát, nem takar ki többé az őt körülvevő világból maga elől semmit. Ez kísérlet egyfajta értő kívülállásra, amikor anélkül próbálsz azonosulni a téged körülvevő valamivel, hogy szükségét éreznéd annak, hogy birtokold, vagy a sajátodnak nevezd. Ehhez az is hozzátartozik, hogy én a saját énemet meghatározó paramétereket, adottságokat vagy körülményeket legalább annyira nem érzem a magaménak, mint másokét. Ez az otthonossá vált idegenség pedig alkalmat ad arra, hogy magamon kívül próbáljam keresni azokat a dolgokat, amikről érdemes beszélni. Éppen ezért nem is szerepjáték, inkább valamifajta kísérlet azoknak az elsőre talán távolinak tűnő kapcsolatoknak a megtalálására, amik azonosak bennünk, összekötnek minket, attól függetlenül, hogy szeretünk nem gondolni rájuk, mert gyakran abban a tévképzetben élünk, hogy a másoktól való elhatárolódás a legbiztosabb módja annak, hogy meghatározzuk saját magunk bizonytalan körvonalait. Pedig ez az egyik legnagyobb hiba, amit ember elkövethet.
A kötet verseit először Karádi Márton néven kezdted publikálni. Miért választottál álnevet, és ráadásul férfi álnevet? Később pedig miért döntöttél úgy, hogy mégis saját neveden közlöd a verseket? Mennyire tudtál és akartál ezekben a versekben magadról beszélni?
Az álnév ahhoz kellett, hogy kívülálló tudjak maradni, és a szövegek közlője semmilyen kézzelfogható módon ne kötődjön hozzám. A lehető legtávolabbra akartam kerülni, talán ezért nem is női, hanem férfinevet választottam. Ha viszont a könyvet is álnéven jelentettem volna meg, akkor mindez a visszájára fordult volna, mert attól kezdve, hogy egy kötet megjelenik, és nem kapcsolódik hozzá a szerző, felerősödik a dolog szerep jellege, és ezt mindenképp el akartam kerülni, hiszen egyáltalán nem erről van szó.
Közhely, hogy nehezebb egy jó második kötettel előrukkolni, mint egy jó elsővel. Mennyiben érezted nehezebbnek vagy könnyebbnek a Színről színre összeállítását? A végeredmény felől tekintve úgy tűnik, a kezdetektől fogva elég tudatosan építetted fel a kötetet. Elég csak arra gondolni, ahogy a cím és a cikluscímek (házról házra, évről évre, óráról órára, fokról fokra) rájátszanak egymásra. Persze ez utólagos konstrukció eredménye is lehet. Mennyire szeretsz előre megtervezni egy kötetet?
A második kötet összeállítása szempontjából mindenképp könnyebbséget jelentett, hogy volt miből kiindulni, tudtam, mit szeretnék az elsőhöz képest másképp csinálni, és mi az, amit viszont szeretnék folytatni. Úgy gondolom, ezek nem radikális változások, viszont szerettem volna egy valamivel határozottabb koncepciót érvényesíteni, valamint egy kicsit finomítani a megszólalásmódot, hogy letisztultabbak legyenek a szövegek.
Első körben ki(k)nek mutattad meg a formálódó kötetet? Az első olvasód mindig Ayhan Gökhan, a férjed? Milyen volt a közös munka szerkesztőddel, Pollágh Péterrel?
Persze Gökhannak is mindig megmutatom a verseim, de ennél talán még fontosabb az az inspiráció, amit a közös életünkből nyerek. Folyamatos rácsodálkozás, rádöbbenés az életünk. Csodálatos látni például azt, hogy az elveszettnek hitt dolgok újra és újra láthatóvá lesznek az ember életében, mint amikor ébredés után a reggeli félhomályban szépen lassan kirajzolódnak a bútorok körvonalai. Vagy hogy a legszokványosabb dolgoknak is mennyi jelentése lehet, és hogy valami nem attól lesz új, hogy még nem találkoztál vele, hanem hogy mindig mást veszel észre benne. A közös életünk újra és újra rádöbbent arra, hogy korábban a lehető legegyszerűbb, leghétköznapibb dolgokat is mennyire kevéssé ismertem.
Rajta kívül a testvéremnek, és néhány barátomnak is meg szoktam mutatni a verseket, és az is mindig új lendületet ad, ha olyan embereket találok, akikkel a rokonságunk valahogy a kezdetektől egyértelmű, még akkor is, ha eleinte mi sem tudjuk, pontosan miben is hasonlítunk. A hasonlóságok megtalálásának öröme, a rokon érzések, gondolatok, benyomások felismerése számomra olyan megrázó erővel bír, mintha legalábbis életet fedeznénk fel valami idegen bolygón. Ehhez hasonló örömet okoznak például a közös felolvasásaink Mesterházy Fruzsinával és Haraszti Ágnessel, de akár egy jó interjú, beszélgetés is (például ilyen az is, amit Fenyvesi Orsolya készített velem az Irodalmi Centrifuga blogjára).
Ami a kötet konkrét szerkesztését illeti, azért is örültem, hogy a Prae-nél jelenik meg a kötetem, mert már nagyon szerettem volna Pollágh Péterrel dolgozni. Rendkívül alapos, jó szerkesztő, nagyon fogékony volt arra a versvilágra, amit meg akartam jeleníteni, ráadásul valahogy ráérzett a mögöttes szándékomra, indítékaimra is, így nagyon sokat tudott segíteni abban, hogy a szerkezet minél határozottabb, világosabb legyen, a hangsúlyok a megfelelő helyre kerüljenek, és az elképzeléseim minél jobban érvényesüljenek. Nagyon jó volt vele dolgozni, nála jobb szerkesztőm nem is lehetett volna.
A hit és az ima egyaránt fontos szerepet kap a versekben. Na nem tolakodóan, hanem finoman. Mintha a beszélő a hitéért is küzdene, és azért, hogy megértsen valamit abból a világból, ami a felszíni jelenségek szintjén el van fedve az ember előtt…
Úgy gondolom, hogy a hit nem egy erény, a hit egy adomány, amit nem várhatsz el senkitől, nem közelítheted meg úgy, hogy ez egy alapvetés, magától értetődő dolog. Nem gondolom azt sem, hogy a felszíni jelenségek, a szemmel látható dolgok mögötti világhoz fűződő kapcsolatot önmagában az teremti meg, hogy valaki vallásos, sőt még csak nem is az, hogy hisz istenben. Egy pap szentbeszédében hallottam egyszer, hogy az olyan ateista, aki reméli, hogy jobb lesz az élete, vagy valami sikerül neki, vagy annak, akit szeret, tulajdonképp az istenhit egy formáját gyakorolja, attól függetlenül, hogy nincs tudatában annak, hogy bizakodása tulajdonképp egy ima. Ez a fajta – sokszor kimondatlan – hit utáni vágyakozás még fontosabb is, mint maga a hit, mert ez az, ami tőlünk függ, ami rajtunk múlik. Éppen ezért a kötetben sem egy abszolút istenhit jelenik meg, hanem a dolgok mélyebb megismerésének lehetőségébe vetett bizalom, ami inkább az isten létébe vetett bizakodás, reménykedés egy formája.
De volt még egy másik oka is annak, hogy nem akartam túl konkrét lenni. Az ember könnyen abba a hibába eshet, hogy azt hiszi, hogy ha nagy szavakat használ, akkor már mondott is valamit. Ezt a dolgot ahhoz tudnám hasonlítani, amit a Vajdahunyad váránál figyeltem meg nyáron, biciklizés közben. A szokásos turistákon, babakocsis anyukákon, szerelmespárokon kívül voltak a tó körül olyan emberek is, akik nem alkalmi szórakozásként, hanem a hétköznapi pihenés kézenfekvő formájaként keresték fel a környéket, és teljesen egyedül üldögéltek a vízparton. Nem zavarták, talán észre sem vették egymást. Nem nézelődtek, általában egy pont felé, a tó, a nádas vagy a kacsák irányába néztek, de volt olyan is, aki behunyta a szemét. Úgy tűnt, mintha azt hinnék, egyedül vannak, legalábbis a mozdulataik egészen intimekké váltak. Látszott, hogy biztosak abban, a szép épületegyüttes, a vízpart látványa megóvja őket attól, hogy bárki észrevegye őket. Az ember először azt hinné, hogy egy képeslapra illő táj előtt az ember kizárólag a látvány miatt üldögélhet, de ebben az esetben úgy tűnik, másról van szó. Ezek az emberek élvezték, hogy ennek a gyönyörű látványnak az árnyékában észrevétlenek tudtak maradni. Sokan pedig a nagy szavak árnyékában próbálnak ugyanígy elbújni, és ezzel becsapják magukat.
Most, hogy túl vagy a köteten, mi a következő nagyobb cél? Mire számíthatunk a FISZ Világirodalmi Sorozatától, melynek szerkesztője vagy? Úgy tudom, Gökhannal közös interjúkötetet terveztek. Mesélnél egy kicsit ez utóbbiról is?
Gökhannal több interjút is tervezünk, egyelőre a blogunkra. Egyrészt szeretnénk interjúkat készíteni különböző egyházak, illetve felekezetek lelkészeivel, papjaival, amikben nem a különböző hittételekre, illetve az ezek közötti különbségekre koncentrálnánk, hanem sokkal inkább arra, hogy mi köti össze ezeket a vallásokat, mik azok az alapvetések, amikben hasonlók, illetve milyen válaszokat adnak az ember életében felmerülő alapvető problémákra, kérdésekre. A gazdasági válság, a szegénység, a klímaváltozás minden embert érintő, égető problémák, ezért ezekre a kérdésekre a vallásoknak, egyházaknak választ kell adniuk. A sorozat első, Jelenits Istvánnal készült interjúja már olvasható is a blogon. További tervünk egy cigány-magyar páros interjúkból álló kötet, melynek célja a kapcsolódási pontok, és a közösen megoldandó problémák keresése a legkülönbözőbb élethelyzetek, sorsok bemutatásán keresztül, ami reményeink szerint segít a közeledésben, és az előítéletek felszámolásában.
Emellett természetesen folytatjuk a blog már eddigi rovatait, így az „Életmű-mentést”, valamint „A világ legjobb első mondatait” is. Ez utóbbiban már Balaskó Ákos is közreműködik, a mondatok vizuális megjelenítésében segít nekünk.
A Gökhannal folytatott közös munka mellett Lesi Zoltánnal, Urbán Bálinttal és Zelei Dáviddal együtt hamarosan elindítjuk a FISZ Világirodalmi Sorozatát, nemsokára megjelenik első kiadványunk, ami egy világirodalom-kritika antológia lesz. Ezzel párhuzamosan műfordító műhelyünk is elindult, a következő alkalommal Márton Lászlóval fordítunk német nyelvből, december 10-én este hét órától a Rohamban.
Darvasi Ferenc
Izsó Zita fotóját Ayhan Gökhan készítette.