Megkérdeztük Dragomán Györgyöt
Új könyved, a Máglya hőse Emma, egy 13 éves lány, akinek meghaltak a szülei, és majdnem fél év árvaházi élet után kerül a nagymamájához. A könyv fókuszában Emma és a nagymamájával való kapcsolata áll. Férfiként nehéz volt egy lányt és egy idős özvegyet megírni, középpontba helyezni? És ha igen, akkor milyen tekintetben?
Monológot írni mindig nehéz, valaki más hangján kell megszólalni, be kell bújni a bőre alá, valamennyire eggyé kell válni vele. Az például eltartott egy darabig, amíg rájöttem, hogy Emma jelen időben fog beszélni, Nagymama meg első szám második személyben, de onnan kezdve, hogy ráéreztem a hangjaik ritmusára és lélegzetére, már nem volt nehezebb női hangon írni, mint férfihangon, vagyis inkább azt mondanám, hogy éppen olyan nehéz volt. Nyilván sokat segített, hogy Annával [Szabó T. Anna, Dragomán György felesége – D. F.] elég fiatalon találkoztunk és sokat mesélt a saját kamaszkoráról, bár azt hiszem Emma nagyon más lány, mint amilyen Anna lehetett.
A gyászmunka fázisait rendkívül gazdagon és szívfacsaróan mutatja be a könyv az önáltatástól, hazugságoktól kezdve az emlékezni nem akaráson, a múltat felidéző álmokon át az elfojtásig, felejtésig vagy akár a szembenézésig. „A legfájdalmasabb történeteket csak úgy szabad elmondani, hogy aki hallja, azt érezze, hogy vele történt meg”, mondja Nagymama az unokájának. Ez egyfajta ars poeticaként is olvasható? Saját történeteid, gyerekkorod is benne van valamilyen szinten a Máglyában?
Nyilván erősen benne van a könyvben a saját gyászmunkám, mert édesapám pont A fehér király megjelenése előtt halt meg, de eléggé ösztönösen dolgozom, úgyhogy sokáig még ez sem tudatosult bennem. A könyvben inkább a gyerekkorom helyszínei és tárgyai jelennek meg, semmint a konkrét történetek. Nagymamám vásárhelyi háza és kertje például elég plasztikusan benne van, de a vasalója és hajtűi is ott vannak a könyvben, és az a nagy porceláncsiga is, ami mindig ott volt a tálban a belső szobában. De a könyvben valahogy az összes tárgy megváltozott, egyik se egészen olyan, mint a valóságban.
A könyv nyelve elsőrangú, az egészen rövid mondatoktól a hosszú mondatokig sokféle verziót találunk benne. Van arra bármiféle recepted, hogy milyen szituációt milyen „típusú” mondatban érdemes megírni? Vagy ennél sokkal ösztönösebben írsz? Sokat szoktál dolgozni egy mondaton, vagy általában rögtön rátalálsz, hogyan is kellene megszólalnia?
Ebben is inkább ösztönös vagyok, a lényeg, hogy működjön a szöveg ritmusa és legyen lélegzete. Elég sokszor fel szoktam olvasni magamban a mondatokat, hogy lássam, hogyan adják ki a ritmust, néha egészen olyan érzés, mintha verset írnék, csak hosszabban kell kitartani a szöveg lendületét. Azt gondolom, hogy a mondathossz összefügghet valahogy az időkezeléssel, a hosszú mondatok talán segítenek sűríteni a pillanatokat, de ezt sem gondoltam végig tudatosan, igazából meg kéne nézni a szöveget, hogy valóban így van-e.
A fehér király rendkívüli sikere jelentett-e nehézséget a Máglya megírásában?
Nem. Inkább segített kibírni ezt a hosszú kilenc évet. A fehér királynak köszönhetően sokat utaztam, érdekes embereket ismertem meg, díjakat kaptam, és szinte rendszeres időközönként érkeztek a különböző külföldi kiadások. Ez a sok kis és nagy öröm mind kellett ahhoz, hogy kibírjam azt a nyomasztást, amit egyébként számomra az írás jelenet.
A Máglyában (ahogy korábban A fehér királyban is) áthatja a gyerekek életét a politika. Ez valóban így volt már a ’80-as évek végén is?
A szüleim életét meghatározta a politika, ők nem igen titkoltak előlem semmit, tehát gyerekként az én életemnek is része volt. De ez nyilván nem minden családra volt hasonlóan jellemző, velem a kivándorlásunk ügyét is első perctől megosztották, megtehették volna, hogy csak akkor mondják el, amikor már a végső stádiumba jut az ügy, voltak olyan barátaim, akik csak nem sokkal azelőtt tudták meg, hogy elmennek, hogy megkapták volna az útlevelet.
Nagymamának különleges képességei vannak, melyek idővel „áthagyományozódnak” Emmára. Számtalan babonáról, illetve varázslatról olvashatunk regényedben. Merítettél-e népszokásokból ezek megírásában, vagy sokkal inkább a személyes, belső képeid alapján teremtetted meg ezeket a gyakran mágikus szituációkat?
Semminek nem olvastam utána, egyáltalán nem tudom, hogy a valóságban léteznek-e ilyen vagy ehhez hasonló rítusok, ennek ellenére olyan meglepően éles tisztasággal láttam mindent, mintha valóban része volna a valóságnak ez a fajta szimpatikus mágia, és onnan kezdve nem is nagyon volt már választásom, a varázslat magától értetődő része lett a regény világának.
„Hogyne, majd a választások után egyből minden megoldódik, akkor majd egy csapásra tényleg szabad lesz ez a szép, új világ”, tesz epés megjegyzést Emma nagymamája a ’89-es romániai forradalom utáni helyzetre. Már ennyire az elején látszott, hogy semmit sem old meg egy hatalomváltás?
Ezt a Nagymama mondja, és az ő sorsa eléggé összetett ahhoz, hogy pontosan tudja, hogy az ő történetét nem lehet egyszerűen rövidre zárni, és a diktatúra működését is ismeri annyira belülről, hogy nem hagyja, hogy magával ragadja a naiv optimizmus. De én személy szerint egészen másképpen éltem meg, nekem a rendszerváltás euforikus öröm volt, fel se merült bennem, hogy ne oldódhatna meg minden baj szinte varázsütésre.
15 éves korodban, 1988-ban költöztetek át az anyaországba. Te magad hogyan élted meg a forradalmat Magyarországról?
Szürreális élmény volt. Tévén keresztül láttam én is, ahogy mindenki más, szinte el se hittem, hogy amit látok, az igaz, azt éreztem, hogy kifordul a helyéből a valóság. Fájdalmas volt és felemelő és félelmetes, gyönyörű és borzalmas egyszerre, olyan indulatok kavarogtak bennem, hogy napokig csak kóvályogtam, mint a lázas beteg, boldog voltam, hogy megtörténik, és haragos, hogy miért nem történt meg előbb, ott akartam lenni, és tudtam, hogy már nem lehetek ott, az én történetem volt és mégsem volt már az enyém.
Az igazság és a szabadság tényleg viszonylag relatív fogalmak volnának, mint sok szereplőd gondolja, vagy ez inkább önfelmentés azok részéről, akik valamilyen nyomós oknál fogva nem tudnak szembenézni a megtörtént eseményekkel?
Szeretném hinni, hogy őrzök magamban még annyit a kamaszos romantikából, hogy ne gondoljam teljességgel relatívnak ezeket a fogalmakat. Én kamaszként objektív idealista voltam, minden erőmmel igyekeztem hinni a platóni ideákban, filozófus akartam lenni, éveket töltöttem azzal az életemből, hogy a szabadság és az igazság meghatározását próbáltam lefektetni saját magam számára. A regényben ez persze másképp van, mindenkinek magának kell megtalálni a számára éppen érvényes igazságot, és ebből bomlik ki mindenki számára külön-külön a megélhető szabadság mértéke. De nagyon remélem, hogy nem az elveszett illúziók regényét írtam meg, vagy ha mégis, akkor legalább a kamaszosan idealista vadság irányából próbáltam megmutatni, hogy miként is zajlottak ezek a folyamatok.
Darvasi Ferenc
