Szabó T. Annát kérdeztük
Az Elhagy című versesköteted óta nem készítettünk interjút a Bárkára. Legújabb könyved, a Kerített tér, az idei Könyvhéten látott napvilágot, azóta tervezem a találkozót. Mozgalmas időszakod volt és van, hogy az Elhagy-ra visszatérjek, a nyáron például arról adtál hírt facebook-oldaladon, hogy: „Elhagy című versem pár sora éppen egy máltai sikátorban lebeg”. Mi volt Máltán?
Köszönöm, hogy kérdezed, életem legmozgalmasabb éve volt ez, főleg, ha múlt ősztől számítjuk a tizenkét hónapot. A belföldi utakon kívül különféle külföldi szakmai meghívások alkalmából voltam Finnországban, Amerikában, Spanyolországban (Galíciában), Jeruzsálemben, Kairóban (ez magyar meghívás volt) és Angliában, ezen kívül Gyuri hasonló meghívásai jóvoltából ismét csak Finnországban és Dél-Tirolban is – vagy dolgozni mentem, vagy vittem munkát mindenhova. A máltai út egy fordítás-szemináriumnak köszönhető, ez már a sokadik ilyen esemény, amin részt veszek, angol közvetítő nyelv segítségével fordítják a résztvevők egymás verseit a saját nyelvükre. Nagyszerű embereket és költőket ismertem meg így. Málta különleges hely, szinte semmit sem tudtam róla korábban. Megrendítő volt látni az ősi templomromokat és az új menekülttáborokat, hallani az állandó tűzijátékozást (Kínában hallottam ilyent utoljára hétköznap és nappal), fülelni a nyelvüket, amelybe a legnagyobb természetességgel kevernek bele angol félmondatokat, és a hetvenes évek magyar költőinek magánéletéről beszélni egy idősebb francia költővel, aki akkoriban itt élt egy évig, és Pilinszkytől Latorig mindenkit ismert. Meg akarom egyszer írni, hogy jön utánunk és húz le a víz alá a múlt: ragyogó naplementében hajóztunk át például a főváros modern részébe, de én közben nem tudtam gyönyörködni, mert a francia éppen arról beszélt, hogyan próbálta meg Aczél lebeszélni arról, hogy szóba álljon a titkos ellenzékkel. Persze nemcsak a múlt húz le: hogyan is élvezhettem volna önfeledten a szigetet, amikor az egyik résztvevő, egy anarchista énekes, éppen lampedusai volt és a menekültekkel foglalkozott, a másik a csónakon érkező afrikaiak nehéz sorsáról írt gyerekkönyvet, a harmadik jordániai palesztinként lett máltai szerző, a negyedik algériai, de sokáig élt a mára lerombolt Aleppóban, az ötödik pedig, civilben angoltanár, elmesélte, mennyire börtönnek érzi az ember a hazáját, ha egy pici szigetre van bezárva – az ő szemükkel nézve már nem volt annyira kék az ég. Málta számomra nem nyaralóhely: a munka és a történelem helye. A szemináriumok a hadtörténeti múzeumban zajlottak, véres ostromokról és várépítésről szóló pannók között, a felolvasások pedig egy tizenkilencedik századi angol temetőben. A sírkövek közt ültünk éjfélig, verseket meg dalokat hallgattunk, és a ravatalozóba jártunk be pisilni, ahol közben bolhapiac volt. Az egyetlen szabad estén pedig egy holland rendező Izraelről szóló, vicces, kritikus és tragikus filmjét néztük meg a szabadtéri színházban, Valetta főterén. Még most sem tértem egészen magamhoz, olyan sok emléket és útravalót kaptam.
A költészeted mellett prózát, színdarabokat is írsz, és aktív műfordító vagy. Egyik legutóbbi munkád Bertold Brecht–Kurt Weil Der Jasager című operája, ez volt a Fesztiválzenekar őszi évadjának nyitó előadása…
Mindig örülök a librettó-felkéréseknek, de ez eléggé megizzasztott eleinte, mert nagyon egyszerű a szöveg, a dallam viszont trükkös, rengetegszer meghallgattam és végigénekeltem minden kis részt, a családom legnagyobb derültségére. Másodszorra nyilván gyorsabban menne. Zseniális zene, és a téma is aktuális – igent vagy nemet mondunk-e a hatalom és a hagyomány abszurd követeléseinek –, iskolákban fogják játszani, nagyon kíváncsi leszek a gyerekek véleményére, és persze a saját gyerekeimére is, akik még nem hallották, csak az én fülhallgatós dünnyögéseimből következtettek a cselekmény részleteire. Az volt még szép ebben az egészben, hogy megint Novák Eszterrel dolgozhattam, aki pár éve megrendezte egy fordításomat a rádióban (Middleton–Rowley: A kor törvénye), és ráadásul pont az Ódry Színpadon nézhettem a próbát, ahol annyi régi librettó- és dalfordításom került színre Harangi Mária tanulmányai és vizsgaelőadása idején. (Ő azóta remek rendező lett, már három saját zenés darabomat rendezte meg Budapesten, Szombathelyen és Veszprémben).
A Textúra 2014 keretében irodalmi szöveget írtál a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításából, egy inspiráló kép alapján. A választott mű: Giuseppe Cesari: Diana szarvassá változtatja Actaeont. A darabot elő is adták. Milyen élmény volt?
Még nem láttam az előadást, mert ritkán játsszák, és én nem voltam itthon a bemutatón. A legközelebbit megnézem, várom már, mondták, hogy nagyon jó. A képet én választottam, mégpedig azért, mert a legutóbbi darabomnak éppen Szarvasok szövetsége volt a címe, a szarvassá változásról szól, elég sokat foglalkoztam benne Actaeon brutális történetével. Ezen a képben nem is Diána ragadott meg, hanem az egyik kísérője, aki kacéran szemez Actaeonnal, miközben a kutyák már izgatottan figyelik az átváltozást. Azért versben szól, mert áriának képzelem, igazi szenvedélyes barokk visongásnak. Amikor írtam, végig Purcellt hallgattam, de amúgy sem áll tőlem távol ez a teátrális harag: második kötetemben, a Nehézkedésben Don Juan női ugyanúgy haragszanak, mint itt Diana, és a prózakötetem, ami csak azért nincs teljesen készen, mert folyton újraszerkesztem, tele van ilyen vad emberekkel és asszonyokkal. Persze, ami belülről tragikus, az kívülről sokszor már komikusnak látszik. Még a vér is. (Asszociációs ugrás, fejtse meg, aki tudja: Kosztolányi bírta volna Tarantinót.)
Azt mondtad a legutóbbi bárkás beszélgetésünkkor, hogy a fiaid meséket rendeltek tőled, de még nem volt időd azokat megírni. Azóta felcseperedtek a gyerekek. Hogyan változott az életed velük és a munkával kapcsolatban?
Munkatársak lettek ők is időközben, nálunk már így működik a család. Én végighallgatom az ő részletes beszámolóikat a számítógépes játékok és a „csináld magad”-videók rejtelmeiről, ők pedig velem tartanak szinte minden fordításomban, tanácsokat adnak, meghallgatnak. A meséket persze nem írtam meg, és már nem is fogom, illetve nem azokat, hanem már nagyobbaknak szóló történeteket. Annyi munkám volt, hogy nem tudtam időt szakítani a laza meseírásra. Viszont február óta készen van egy könyvem, a Senki madara (különféle okokból csak jövő áprilisban fog megjelenni) – ez az első felnőtteknek is szóló gyerekkönyvem, amit nem a fiaimnak írtam, hanem – bár a kiindulás egy megrendelés volt – végre magamnak. „Mert megérdemlem.”
Nemrég készítettem interjút a Bárkára Kiss Judit Ágnessel a Négyszög című verseskötete kapcsán. Ahogy a köteteiteket kézbe vettem, rögtön feltűnt, hogy a Négyszög és a Kerített tér, a címek, de még a borítók is, valami hasonló asszociációt keltenek bennem. Ha különbözőek vagytok is, a megszólalásotokban van valami közös, hangsúlyozottan női szempont. Mit gondolsz erről?
Nekem is eszembe jutott, amikor megláttam a Négyszög borítóját és a címét. Az egybeesés véletlen, már jó rég megvolt a címem, de a kapcsolódási pontjaink azért megvannak: mindkettőnket meghatároz a magyar vershagyomány, a népdal, az erős ritmusok – a zene felől közelítünk a vershez. Ez is egyfajta bezártság persze, de mi nem az? Hiszen már a cím és a borító is meghatároz és besorol, ha akarjuk, ha nem. A női szempont akár bélyeg is lehet – tudom, hogy te nem ilyen hangsúllyal mondod, és nem is kéne ugranom rá – engem is meglep, hogy még mindig zavar. Ha szóba kerül, azt szoktam mondani, hogy egy írót a szeme határoz meg, nem pedig a neme. Amikor írunk, nem a tesztoszteron vagy az ösztrogén vezérel, hanem az adrenalin. Egy író simán válthat nemet a könyveiben, ha akar, és tanulni sem női vagy férfi íróktól, hanem csak íróktól tanulok. Az életben persze nem tudnék kilépni a testemből, sőt, még a kötöttségeimből sem (rám szabták, hát vállalom), de írásban már többször is megtettem. Nem vagyok semminek a szószólója – az anyaságnak sem, sőt. Elég sokszor írok a sötétségről és az őrületről, sőt, a verseimben még Isten is szerepel (ebben nemcsak Kiss Judit Ágnessel vagyok egy pályán, hanem mondjuk Pilinszkyvel és Székely Magdával is), mégsem vagyok vallásos költő. Aki egyféleképp olvas, vagyis számon kér rajtam ezt vagy amazt, a maga lehetőségeit szűkíti be, nem engem. De ha már ezt a szót használtam: szűk-ségből erényt kovácsolok, félelemből (pajzs helyett) kardot.
Pár sorodban is drámák, kész regények vannak, emellett a megfigyelés, amellett „A nézés tárgya” (egy verscím) is fontos a költészetedben. Megtudtam, hogy Georgia O’Keeffe a kedvenc festőd. Ezen nem is csodálkozom. A Kerített térben is nagyon fontosak számodra a például a növények és mindaz, amit a lényük rejt…
Jó, hogy mondod, mert több szálon kapcsolódik az előbbiekhez. Ha valakinek a szem a fontos, akkor látni kell megtanulnia, és nekem ehhez nagy segítség a képzőművészet. O\\\\\\\'Keeffe csak az egyik a kedves festőim sorából, és először nem is a növényeit láttam meg, hanem a felhőkarcolós képét, amire ráfestette a napfoltokat, tehát úgy működtette a szemét, mint egy fényképezőgépet. Az objektív, az érdekelt mindig, hogy hogyan lehetünk pontosak, miközben átengedhetjük magunkon, a saját sötét tereinken, a fényt. A bátor festők ismerik a módját. A másik szál, ami miatt jó, hogy szóba hoztad: mégiscsak fontos volt O\\\\\\\'Keeffe-ben számomra, hogy nő, méghozzá önálló, erős és bátor nő, aki szembement minden konvencióval: fiatalon aktot állt, öregen vállalta a ráncosan is szép arcát, és úgy élt egy nagy művésszel, hogy időnként hosszú időre elvonult a sivatagba egyedül, dolgozni. Vannak még női szerepmodelljeim, mind különböző utakat járnak, de megalkuvás nélkül teszik a dolgukat: ilyen Vojnich Erzsébet vagy Riegl Judit is. Nemrég Finnországban ismertem meg egy számomra nagyon izgalmas festőt, Demeter Zsuzsát, az ő ajándék akvarelljeit is nap mint nap nézem itthon. Látni tanulok tőlük, de élni is. Ha már nem tudok nagy ablak lenni, ami derűsen és akadálytalanul átengedi a világosságot, akár az énekesek a dallamot (a múltkor Palya Beáról álmodtam volt, hogy az indián neve Nagy Ablak), ha már nekem a többrétegű és hideg objektív jutott, akkor legalább úgy lássak vele, ahogy az igazi fényírók.
A beszélgetésünk elején említett sűrű időszak most is tart az egész családod számára, hiszen Dragomán Györgynek, a férjednek most jelent meg régen várt regénye, a Máglya. Amellett, hogy neked ajánlotta, azt mondta egy interjúban, hogy könnyű neki, mert a szerkesztőjével él együtt, és azt is elárulta, hogy a könyvei címét is neked köszönheti. Csupa jó hír: A fehér királyt megfilmesítik az angolok, az új könyvet már fordítják több nyelvre… Hogy élitek meg ezt az örömteli időszakot?
Fáradtan és boldogan. Huszonöt éve ismerem Gyurit, és a kezdetektől fogva legalább annyira fontos nekem az ő munkája, mint az enyém. Nagyon vártam már ezt a könyvet, éveken át része volt az életünknek, Emma szinte családtag lett. Nem akartam, hogy nekem ajánlja, de azért örülök neki, mert én vagyok a legelkötelezettebb olvasója; szerkeszteni, segíteni csak akkor tudok, amikor ő már a munka lényegét elvégezte, addig az a feladatom, hogy figyeljek és várjak. A címeket tényleg sokszor adom én, de csak azért, mert Gyuri is gyakran ad címet annak, amit írok. A jó híreket pedig illő örömmel fogadjuk, és közben tudjuk, hogy dolgozni kell tovább. Jó lenne lazítani néha, de eddig még alig volt rá alkalom.
Szepesi Dóra
