Megkérdeztük








Vida Gábort kérdeztük
Nem szabad és nem királyi című novelláskötetéről



Vida Gábor Marosvásárhelyen él, a Látó című irodalmi folyóirat prózaszerkesztője. Elbeszéléskötete a Magvető novellárium sorozatában jelent meg.

– A hátlapszöveget olvasva (naivan) azt hittem, hogy nem lesz nő a történetekben: „Állítólag nem eshet meg olyan történet, melyben nőkről nincs szó; ha megeshet mégis, nem gondolható végig; ha el lehetne gondolni, nem volna mesélhető. Nincs nagyobb irodalmi modortalanság, mint egy nő nélküli történet.” Kíváncsivá tett, milyen az irodalom, ha nincs nő a dologban. Ehhez képest van nő is, mindegyikben. Hangsúlyos és fontos nőalakokat jelenít meg: hétköznapiakat és már-már mitikusakat - de ide sorolnám a természetleírásokat is, mert a tájat, időjárást, az illatokat, a birkák vonulását, de a csülkös bablevest az író hasonlóan megkülönböztetett érzéki figyelme övezi. Miért?

 – Az említett passzus valójában egy Gorgiasz-parafrázis, inkább játék, és nem ars poetica. Egy barátommal vitáztunk, lehet-e olyan novellát írni, amelyben női szereplő ne legyen, még csak említés se tétessék nőkről. Lehet ilyet írni, ahogy só meg hús nélkül is lehet főzni. De mégis csak férfivé és nővé teremtette az Úristen az embert. Annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött, írta Karinthy. És ha már szabad választanom, akkor legyen talpraesett a nő, aki szemébe néz a martalócnak, nem csak elalél, lélekjelenléte van, tehát lelke, magyar írók ezt régebben tudták, a művelt Európa felejtette el, hogy az asszony is ember, nem állat meg tárgy... Azt mondják: ha egy regiment morcos katona masírozik a sivatagban, minden második a cigarettára gondol, minden tizedik a halálra, minden századik a hazára, és az összes arra, hogy ha még egyszer zsoldot osztanak, megnősül.

A kötetcím - Nem szabad és nem királyi - egy városra vonatkozik, ahol a történetek játszódnak, s a szövegekben is többször előfordul ez a jelző. Vagy így, vagy pedig úgy, hogy szabad és királyi. Mit jelentsen ez? Miközben a stílus - szabadjon megjegyezni - szabad és királyi. Vajon mitől? Kitől? Kik a mesterei?

– A magyar történelem egy korszakában voltak szab. kir. városok – íróként legyen szabad nosztalgiáznom, történészi fejjel tudom, hogy hamis. Ma már csak nem szabad és nem királyi városok vannak – és ennek sem íróként, sem történészként nem tudok örvendeni (különben nem vagyok történész). A képzelt városomba egyetlen puskalövés nélkül vonult be az ellenség – a valódi városaimba is. Azóta pontosan az van, ami látszik, és ami megmaradt belőlünk. Eltűnt közben három népcsoport, nevezzük egyszerűen Erdélynek a vidéket, még ha egyeseket bosszant is ez a szó, pedig nem ellenük használom, nekem ez így természetes. Pontosan ezt jelenti ez a jelzős szerkezet: egy kultúra, egy ország maradványain élünk. Már kilencven éve, hogy lehet élni így is. Ki hitte volna? Amikor először leírtam ezt a szószerkezetet, nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki, ironikus jelző volt, nem gondoltam, hogy könyvcím lesz belőle.

Mesterek? Az elmúlt évtizedekben irodalmárok meg írók sokat beszéltek arról, hogy írni meg elbeszélni valójában nem is lehet már, vagy fölösleges, én meg azt gondoltam, hogy ha megnövök, hagyományos prózát fogok írni – különösebb program nélkül. Jókait, Mikszáthot, Krúdyt, Móriczot, Kemény Zsigmondot meg Hamvas Bélát olvastam Derrida helyett, és nagyon sokat kirándultam. Olvastam még a Platón-összest, a Bibliát és Dosztojevszkijt. Jack London talán a legfontosabb, mert akkor még fiatal voltam, ő valóban tudott nő nélküli történetet írni.

A stílus: gyermekkoromban súlyos beszédhibával küzdöttem, ha végig akartam mondani, amit gondoltam, meg kellett válogatnom a szavakat. A stílus: sorrendbe válogatott szavak, és nem csak a mondhatóság érdekében.

– A fotográfus halála novella szimbólumokkal szolgál, mert az írás is egyfajta fotografálás. „A testtartás fontos, ezt még a Mestertől tudta. Így kell nézni a világot, hogy akár kép is lehessen belőle. … Csak az nyugtalanította, hogy a kép titkára nem jött rá. … Varázslat. Szerette ezt a szót.” Az írás is? Varázslat? Hogyan ír ön? Milyen a prózaíró munkamódszere?

– Megvettem Kovács Zoli barátom Zenit fényképezőgépét, és amíg volt olcsó fekete-fehér nyersanyag Marosvásárhelyen (lopták a gyárból), buzgón fotóztam, megtanultam, hogy mit nem érdemes csinálni. Mikor tovább kellett volna lépnem, megszűnt a gyár, addigra kiderült, hogy nem leszek jó fényképész. Viszont írtam egy novellát. Két évig „varázsoltam” éjszakánként a fürdőszobában, és a fél kezemen össze tudom számolni, hány jó képem van. Ilyen a munkamódszerem: hosszú ideig töprengek, készülök rá, olvasok hozzá, aztán csinálok valami egész mást, és az a jó. Ha nem volnának csodák, akkor nem írhatnék. Később olvastam egy román ikonszakértőnél a lux naturalisról, a megvilágítottságról, aztán jöttek a középkori misztikusok, majd El Greco, Rembrandt, de egy improvizált fotólaborból indult ez a történet, és Zolnay Pál filmjéből, a Fotográfiából... Ez csak egy novella, és mindenik mögött legalább ilyen komplex világ áll, egész regényre való élet. Különben nehezen írok és lassan.

A könyvet egy szuszra és többször el kell olvasni. Témaválasztása sokféle, és azért is olyan élvezetes, mert van olyan, ami hely szerint a történelem sűrűjében történik, „harcvonalban”, s van, ami a hátországban. Ezen kívül az olvasót egy múlt, jelen és időtlenség közötti utazásra is meghívja. Ám éppen ettől is izgalmas; egyidejűleg többféleképpen láttat, díszletek között, és időtlenül. Például amikor A pásztorok királyában „Guzgan elvtárs egérszürke terepjárója megérkezett a jelzett helyre, ragyogóan sütött még a nap. Az erdő csendes volt, csak a pintyek sürögtek-forogtak, és egy billegető ugrándozott a patak kövein.” A témák leírásai közel állnak az élet sodrához, mélyen érintik az olvasót. Bár - idézek A fotográfus halálából - „…őt nem a téma érdekli, hanem a ragyogás titka.” – így van? Mégis, minek alapján választja meg, amiről ír?

– Arról tudok írni, amit közelről ismerek, meg amit szeretek, sokat gyalogoltam, volt időm gondolkozni, a téma pedig megkeresi az íróját. Nem kellett soha versenyt írnom az adósságaimmal, tehát ráérek, ha évente egy történet születik, az is elég. Nem az fertőzteti meg az embert, ami a szájon bemegy, hanem ami kijön. A mesélést átlagemberi tevékenységnek tartom, sok olyan emberrel találkoztam, aki nálam különb történetmondó, sokat köszönhetek egy-két székely erdőjárónak vagy román havasi pásztornak meg favágónak. Őket kellene igazából beszéltetni és nem magamat. Azzal szoktam hencegni, hogy medvét először nem állatkertben és nem a tévében láttam, hanem az erdőben. Sokat járok könyvtárba is.

A Látó honlapján, a Bortalan vidékben ír arról is, hogy valaki lefordította Hamvas Bélától A bor filozófiáját: „elborzadok azon, hogy románul ez a szöveg mennyire sima, akadálytalan, egyszerű és könnyed, pedig nem könnyű románra fordítani. Románul például nagyon egyszerű elmondani azt, hogy van Isten.”

– Azt mondtam ezzel (l. tovább), hogy H.B. sok gondolatán a magyar értelmiség java fintorog, ha viszont Rorty vagy Derrida írja, nincs semmi baj, pedig sokszor Platónt, Pascalt, Nietzschét vagy Ágostont idézik mindannyian, ki pontosan, ki csak hozzávetőleg.

Mitől függ a jó fordítás? Ön is fordított, Eugen Uricaru A barbárokra várva című művét ültette át magyarra. Minek alapján választja ki, mit fordít?

– Uricarut nem én választottam, megkértek rá. Nem szívesen fordítok, román szövegnél állandóan az jut eszembe, hogy miként írtam volna meg, pedig a legnagyobb tisztelettel kell fordítani, és csak olyat szabad, ami közel áll az emberhez, amivel azonosulni tud. Nem elég a filológia. A barbárokra várva különben jó regény, de nekem borzasztó nehéz szöveg volt, az első világháború idején játszódik, és a magyar meg a román képzetek erről a korszakról a mai napig nem egyeztethetők. Akkor jöttem rá, hogy mi magyarok miért nem fogjuk soha megérteni a románokat: túlságosan hasonlítunk, de száz éve képtelenek vagyunk ezt elfogadni.

Ez a kötet, az összefüggő történeteivel, akár regény is lehetne. Tervez-e nagyobb lélegzetű szöveget? Min dolgozik most?

– Örülök annak, hogy itt nem kísértett meg a regény. Nagy lélegzetű műfaj a novella, nem csak szöveg, mint a legtöbb mai regény, hanem eleje, közepe és vége van, szereplők, tér és idő, nem csak nyomjuk a dumát arról, hogy most én beszélek, történnie is kell valaminek, és mindent kell tudni a tökéletlen elbeszélőnek, még a formát is ki kell hozzá találni.

Regényt fogok írni, természetesen, egy kis pihenés rám fér.


(Szepesi Dóra)






Vida Gábor
Vida Gábor




Főlap
2008. január 10.
Hozzászólások (2)
2008. január 19. 12:25
vida gábor
Egy rövid történettel tudnám a hasonlóságot érzékeltetni. A kettős állampolgárságról tartott rossz emlékű népszavazás után (hülye kérdésre hülye válasz) pár nappal, a Kelemen-havasok lábánál vonatra vártam egy állomási kocsmában, közben egy román hírtelevízió egész tárgyilagosan beszámolt az ügyről. Mivel ott és
akkor én voltam a magyar, tőlem kérdezte meg egy erdőkitermeléssel foglalkozó polgártárs, hogy miért nem szeretnek benneteket a tieitek ott Budapesten? A válaszomat nem tudom, nem is akarom reprodukálni, de megértették, mert azt mondta egy pillanatban az asztalnál ülőknek, hogy: És ezektől féltettük mi Erdélyt?! Volt némi sajnálat is a hangjában.
Abban hasonlítunk, hogy azt féltjük, amit nem akar elvenni senki. És azt gondoljuk, hogy mindenkinek pontosan az kell, ami nekünk. Néha leesik a tantusz, de többnyire késő.
2008. január 15. 14:54
Lackaux
\"Akkor jöttem rá, hogy mi magyarok miért nem fogjuk soha megérteni a románokat: túlságosan hasonlítunk, de száz éve képtelenek vagyunk ezt elfogadni.\"
Tisztelt Vida Gábor, megtenné - ha éppen erre jár, és ideje/kedve is van -, hogy ezt a mondatot
bővebben kifejti; különösen ami a \"hasonlítást\" illeti. Köszönettel
KL
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Boda Ábel: OperettrománcMindák Dániel: Csokitorta
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kovács István verseiGrecsó Krisztián: Középkorú szerelmesversBecsy András: FelhőszakadásPál Dániel Levente versei
Kiss László: Az olvasásOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png