Megkérdeztük Villányi Lászlót
Szülővárosodhoz való kötődésedről vall tavaly megjelent köteted, a Győri idők, melyben verseid mellett Szabó Béla fényképei találhatók. Mikor és hogyan fogalmazódott meg benned a könyv gondolata?
2011-ben, két ünnep között, az Odesszai történeteket olvastam Iszaak Babeltől, s akkor ötlött fel bennem, hogy kigyűjtsem a győri helyszínekhez kötődő verseimet, s megnézzem, mivé állhatnak össze. Mindegyik versben poétikai elemként működik egy-egy utcanév, híd neve; a hitelesség okán kerültek a versbe, vagy egyszerűen csak azért, mert az ilyen nyelvi elemek segítik a költészet teremtődését. A versek születésekor sohasem gondoltam arra, hogy majdan egy győri könyv részei lesznek, egy rendhagyó válogatott kötetben.
A válogatás a nyolcvanas évekig tekint vissza lírikusi pályádon. Változott-e ez idő alatt az a kép, amit Győrről rajzoltál verseidben?
Bizony több évtized alatt íródtak ezek a versek, de csak azok számára formálódhat valamiféle kép Győrről, akikben él a maguk belső városa, s éppen emiatt érzékenyek egy távolról sem turista útvonal bejárására. Hiszen a külső, itt-ott valóságos város, és a belső – apró rezdülésekből, történésekből felépülő – város folyamatosan egymásba játszik. A szülővárosomhoz való viszonyom meglehetősen ellentmondásos. Olykor otthonosnak, máskor idegennek érzem, szeretem újra meg újra bejárni – vendégeimnek megmutatni – a számomra kedves helyszíneket, néha viszont legszívesebben emigrálnék.
Legújabb verseskönyved a Folyótól folyóig címet kapta. Mivel magyarázható ez a választás?
A séta és a biciklizés mindennapi mániáim közé tartozik. Győrben ez folyótól folyóig történhet. Közben az ember nemcsak a járdától, hanem a hétköznapi valóságtól is elrugaszkodik, másik időben teker, egy-egy lépés emlékeket hív elő, valamelyik utcában újraélhető mindaz, ami megtörtént a korábbi létezésben, feltűnhetnek rég halott barátok. Élettől életig, embertől emberig, emléktől emlékig, éber álomtól éber álomig, gondolattól gondolatig haladhatok, míg egyik folyótól a másikhoz érek.
Valamennyi vers élén ajánlással találkozunk. Hogyan alakult ki a dedikációk sorozata?
A szellemi létezésben is találhatók folyók, mások műveit olvasva egyszer csak ismerős a sodrás, a madár röpte, a fák árnyéka, egyidőben nézelődöm, tűnődöm másokkal, hiába éltek ötven vagy ötszáz évvel ezelőtt, rokonságot, barátságot érezhetek némely hasonló élethelyzet vagy életszemlélet okán. Mindez az adott időszakban – két-három évig – roppant inspiráló volt, s ha már így történt, illőnek véltem, hogy név szerint is szerepeljenek azok, akikkel létrejött az erős szellemi kapcsolat, akikkel együtt időztem egy-egy vers erejéig.
Elképzeléseid szerint milyen módon kapcsolódik egymáshoz a verseidben kibontakozó magánmitológia és az általad megidézett művészek egyénisége, alkotói világa?
Remélem, nem magánmitológia keletkezik, hanem költészet, aminek persze, vállaltan, része a személyesség is, de az csak akkor érvényes, ha nem magánügy. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha az ember olyan esztétikai szinten írja a verseit, hogy saját történetei már leválnak róla, az olvasó viszont sajátjaként élheti újra. Ezért nem szeretem, ha valaki önkifejezésről, önmegvalósításról beszél. Senki sem olyan érdekes, hogy ez elég legyen. A világban megnyilvánuló költészetet szeretném tetten érni és felmutatni.
Ezúttal is rímtelen költeményeket írtál, voltaképpen szabadverseket, amelyek legtöbbször valamilyen történetet körvonalaznak. Miért fontos számodra, s miért alkatodhoz illő az a forma, amelyet kialakítottál magadnak?
Szeretem az egyszerűséget, ha a köznapi nyelvhez közeli, de a zeneiséget nem nélkülöző nyelv szól a versben, ha szinte észrevétlenül teremtődik a költészet, mert végül is ez a fontos, hogy teremtődjön. Csak a költészet ereje által lehet esélye annak, hogy az olvasóban újjászülessen a vers. Valamely történet, vagy inkább történet töredékének jelenléte a versben számomra költői fogás, formai elem – mint másnak a rím vagy a metafora –, másrészt így, ha rejtetten is, egy-egy kötet regényként is olvasható.
Lassan negyedszázada szerkeszted a Műhely folyóiratot. Miképpen változtak a körülmények az elmúlt években? Milyen új kihívásokkal kell szembenézned főszerkesztőként?
Éppen huszonöt éve, egy pályázat nyomán lettem főszerkesztő, s indultak meg az 1990 februárjában megjelenő, a gyökeres megújulást jelző szám munkálatai. Szellemileg folyamatos gazdagodást élhettem meg, ebben a tekintetben nagyszerű volt ez a negyedszázad. Az anyagi háttér előteremtése viszont folyamatos feszültséget jelentett, az utóbbi években egyre keserűbb küzdelmet. Meglehetősen szomorú, hogy éppen szülővárosomban nem becsülik színvonalához méltóan a folyóiratot, pedig általa rengetegen becsülik Győrt, kötődnek hozzá.
Mire számíthat a lap olvasója az év hátralévő részében. Milyen tematikus anyagokkal készültök?
Október végén jelenik meg az idegenség tematikájú, összevont 5-6. számunk. Bölcseleti, lélektani, történelmi, szociológiai, irodalmi megközelítésben számos fordítás, esszé, tanulmány, novella született felkérésünkre. Hadd idézzek Weiss János Az „idegenség“ fogalma a német romantikában című tanulmányából: „Az idegenség világa tágas és áttekinthetetlen, a szerelem világa viszont kicsi, és az ember köré rendeződik. A szerelem így nem más, mint az a kísérlet, hogy a világot a magunkévá tegyük, hogy leküzdjük a világ idegenségét.”
Ménesi Gábor
