Megkérdeztük Tompa Andreát
A művészetek iránt érdeklődő átlagember a tavalyi évig csak annyit tudhatott rólad, hogy a Színház folyóirat főszerkesztő-helyettese vagy, kritikákat írsz. Aki kicsit informáltabb volt, az azt is, hogy a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió karán tanítasz. 2010-ben aztán sokak számára teljes meglepetésre regénnyel jelentkeztél, amely A hóhér háza címen jelent meg a Kalligram Kiadónál. A könyvről se szeri, se száma a méltató kritikáknak, ráadásul elnyerted vele az EMIA (Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány) Debüt-díját. Hol lakozott benned mindezidáig a prózaíró? Korábban is írtál már, csak nem publikáltad a szövegeket? Anélkül, hogy össze akarnám mosni az egyik regénybeli szereplő és a te személyedet, annyit azért megemlítenék, hogy ennek a nagyon személyes hangvételű prózának a főhőse már középiskolás korában verset, prózát, recenziót ír. Nálad is így volt ez?
A hősöm valóban nagyon hasonlít hozzám e tekintetben. Kamaszkoromtól kezdve publikáltam irodalmi lapokban, főleg az Utunkban, de másutt is afféle dühös és kegyetlen vers- és prózaszerűségeket, amiket a kamaszok írnak. Tele szorongással, bonyolult szimbólumokkal és a történelmi kor érzékelésével. Azt hiszem, reményteljes fiatalnak tartottak többen is az írók közül, úgynevezett ígéretnek. Amikor 1990 elején eljöttem Kolozsvárról - előbb csak tanulni, aztán már maradni -, kaptam is ezért szemrehányást, vagy inkább „üzenéseket": lám, csalódtunk benned. Sőt, valaki azt üzente: szűk volt nekem Kolozsvár. Egy évtizedig fájt ez a mondat. Aztán beláttam, igaz volt. Most megint azt gondolom, marhaság. Minden hely szűk, vagy egyik sem. New York is szűk, Kolozsvár sem az.
Budapest új helyzetet teremtett, nem ismertem senkit. Kicsit, talán így utólag, arra is voltam kíváncsi, vajon itt mennyit érhetek. Írtam tovább, főleg verset, de nem jutott eszembe publikálni. A 90-es évek második felében született egy regényszerűség, egy apáról. Mindig is akartam írni egy apáról egy könyvet. Azt a száz oldalnyi szöveget kudarcnak gondolom. Spekulatív dolog volt. De mielőtt leszámoltam volna vele, elküldtem néhány fejezetet az ÉS-nek. Behívtak beszélgetni: jó, ügyes, mondták, jöhet pár fejezet, csak javítsam ki a vesszőhibákat. Soha többé nem mentem vissza. A 90-es évek legvégétől jött a kritikusi tevékenység. Az írás elhallgatott, nemigen szólongattam én sem. Néha, talán így fogalmaznék, elírtam magam elől a mondandóm. Közben, legalábbis most azt hiszem, nagyon is megtanultam valamiket az írással kapcsolatban, mert figyeltem, gondolkodtam, talán az önismeret útját is jártam. Mert kritikusként is arra kell válaszolni: ki vagyok, milyen az ízlésem. És kritikusként azt láttam, hogy szabad például megbukni, rossz műveket létrehozni, nem fog senki lefejezni, és ráadásul mindig van még egy esély. Rengeteget írtam és elég sokféle műfajban. 2005-ben aztán kezdtem írni a „mondatokat". Abban a formában, ahogy a Hóhérban szerepelnek.
Azt hiszem, mindenhez nagyon későn fogok hozzá, sokáig készülök. Például abban az életkorban kezdtem el sportolni, amikor más már abbahagyta. De az irodalom, mint a művészetek általában, félelmetes valami. Úgy hisszük, nincs jogunk oda, a kiválasztottak szentélyébe belépni. Csak biztosra lehet menni, csak a zseniálisaknak van joguk írni, tehát mi eleve ki vagyunk zárva. Főleg egy kritikus, aki elvileg még „tudja" is, mi az abszolút mérce. Talán úgy fogalmaznék, akkor kezdtem ismét prózát írni, amikor már kevésbé féltem. Ez valami belső biztonság, nincs köze semmihez, tehetség, egzisztenciális biztonság, döntések. Talán emberi beérés is, magamra találás, a saját életem megtalálása. És amikor már nem féltem, akkor végre megint közel tudtam menni egy régi vágyhoz: igen, írni szeretnék. Vagy még tovább megyek: író szeretnék lenni. Mert ez jó nekem, ez tesz teljessé.
Egy könyv narrációja jobb esetben a szerző világlátásával összhangban áll. Beszédmód és világkép kölcsönösen feltételezi egymást. A regényedben minden egyes fejezet egyetlen hosszúmondatból épül fel. Miért választottad ezt a megoldást? Mit tudtál kifejezni ezzel a beszédmóddal, amit másképpen esetleg nem sikerült volna?
A „mondat" előbb önmagában, mint forma forrott ki, eleinte valahogy nem találta a tartalmát. Elkezdtem ezekkel a hosszú mondatokkal kísérletezni, és azt tapasztaltam, hogy nagyon sokat megbírnak. Lehet bennük időben tekeregni, vagy úgy beszélni, mint egy gyermek, aki sohasem tudja abbahagyni, mert annyira akarja mondani, de annyira, szeretne figyelmet kapni, és végtelen hosszan csűri-csavarja. S mint valami nagy víz, ez a mondat kiássa a maga tartalmát, a történetet, le tud ásni az emlékezetben, egyre felszabadultabbá válik. Ez a befele, az emlékezet, megértés mélyére hatoló erő nyűgözött le. Tetszett az is, hogy egy ilyen hosszú mondat nagy terhet ró mindenkire: íróra, olvasóra. Akárcsak a könyv tárgya, a - mondjuk így - diktatúra.
Egyszer csak, talán a második fejezetnél kiderült, nincs más forma. Csakis ez van, a maga szörnyű kockázataival.
Mint valami jó, nagy levegővel végzendő légzőgyakorlat, olyannak gondolom. És miközben ezeket a hatalmas mondatokat írtam, folyamatosan tisztában voltam azzal, hogy milyen veszélyes mutatvány ez: olvashatatlan, zavaros, és főleg mesterkélt lehet, elriasztja az olvasót. Láttam is valakit a Könyvhéten, kezébe vette a könyvet érdeklődve, mint aki hallott már róla, kinyitotta, megnézte ezeket a tömböket, és visszatette. Ez egy megnehezített forma, ahogy az orosz formalisták nevezték. Talán nem akartam túl könnyen odaadni, amit írok. Kissé elidegenít, de azt a biztonságot is adja az olvasónak, hogy fikciót tart a kezében. Ez fontos volt nekem. Hogy ne egy pőre dokumentarista anyag legyen.
Nagyon is személyes hangvételű történeteket olvashatunk A hóhér házában. Kézenfekvő lett volna, hogy egyes szám első személyű elbeszélőt alkalmazz. Miért választottad mégis az egyes szám harmadik személyt? Kicsit el akartad távolítani magadtól a történetet?
A legcsodálatosabb dolog, úgy hiszem, azt mondani: én. Mert akkor figyelmet kapok. Az én-t azonban nem tudtam - talán azt mondanám most, hogy: még - kimondani. Mégis úgy hiszem, teljes énnel tudok jelen lenni ebben a könyvben, nem hamis szerepekben. Eltartva, egyes szám harmadik személyben keményebb tud lenni ez a szöveg, de talán még így is túl megbocsátó vagyok a hőseimmel, a regénybeli másolatommal. Ebben a formában könnyebb pusztán szemlélni ezt a világot, mert sem ítélkezni, sem elfogadni nem, csak nézni szeretném. Most olvastam egy lenyűgöző könyvet: kíméletlen, minden sora igaz és személyes. Enquist Egy másik élet című önéletrajzi könyve, egyes szám harmadik személyben írva.
Roppant izgalmas, hogy míg előbb egy lány áll a fejezetek középpontjában, idővel átmegy a könyv családregénybe, a lány története belesimul a famíliáéba. Tudatosan döntöttél így, netán ezzel azt akarván sugallni, hogy a lány története nem elmesélhető az őt körülvevő személyek részletesen kibontott sorsa nélkül? Esetleg arról van szó, amiről a posztmodern elméletekben: a szöveg önmagát írta, és egyszerűen csak így alakult?
Én nemigen tudok tudatosan szerkeszteni, pontosabban nem ellenőrzök egy kompozíciót és nem próbálok folyamatosan arra válaszolni, hogy ez helyén való-e, következik-e egyik döntés a másikból. Muszáj szabadon hagyni áramolni a történeteket, de persze nagyon pontosnak lenni. Ez azonban nem az „önmagától íródik" esete, amit valójában nem tudok elképzelni, belülről nem ismerek. Hiszen mindent én irányítok. Van egy belső logika, ami viszi az írást. Ha úgy döntök, hogy egy szereplő alacsony, abból következnek dolgok. De inkább talán a szemléletemmel függ össze, hogy ennyire szétáradt ez a könyv, ennyire nincs egy fókusza. Valahogy, ha nyitva van a tudat és nincs irányítva, akkor nagyon sok minden tud benne történni, mert akkor nem szűkül le egyvalamire. Ha rátekintek egy emberre, kissé meglátom az őseit benne, és azt is, amit ő maga tudott létrehozni, de meglátom az egész környezetét is. Az a kamaszlány, akiről én írtam, foglya egy világnak, családnak, iskolának, egész közegének, korának, alig van valami szabadsága. És ez elszomorít. De ő mégis megpróbál döntéseket hozni, örömöket találni, valahogy eligazodni egy rettentő zavaros és nem túl jó világban.
Eleinte persze az ember képzeletében tiszta formák jelennek meg: családregény, történelmi regény, egy kamaszlány útja, mondjuk fejlődésregény. De amikor tényleg születni kezd egy világ, ott már nincsenek szabályok, műfajok, megyünk előre, mint az árvíz. Persze, ott is működni kell valami aszkézisnek, ebben én azért nem vagyok valami fegyelmezett.
Most, hogy a könyved szakmai sikert aratott, nem gondolkodsz-e azon, hogy nagyobb hangsúlyt kellene fektetned a prózaírásra a kritikaírással, vagy a színházhoz kötődő bármiféle munkával szemben. Felértékelődött-e benned a szépírás a többi tevékenységhez képest?
Az írás nagyon fontos lett, és valahogy kezdi megtalálni a helyét az életemben, a mindennapokban. Biztos majd ilyen-olyan tevékenységek, utazások stb. - hiszen sok mindent csinálok - megfogyatkoznak. Ez azért az életkorommal is összefügg. Az örömforrásoknak - az írás az számomra, de nem az egyetlen - sok helye van az életemben. Azonban az egzisztenciális terheket, egyelőre legalábbis úgy gondolom, nem érdemes rárakni regényekre, irodalomra. Szabad szeretnék maradni. Ha nem jut többé eszembe semmi, akkor nem írok, és ilyen kényszer ne legyen. Sőt: az irodalmat - az én irodalmamat, mondanám - teljesen mentesíteném is a pénz alól, az volna a legegyszerűbb, ha írás és pénz között egyszerűen nem volna kapcsolat.
A hóhér háza óta min dolgozol? Lesz új regény? Ha lesz, el lehet árulni róla valamit? Kolozsvárt, ahol 1990-ig éltél, ezzel a regénnyel egyszer és mindenkorra kipipáltad, és új vizek felé evezel?
Egy regényt írok, majdhogynem készen vagyok vele, de ez persze még csak 70%-os készenlét. Most leteszem pihenni, ha tudom. Fejtől s lábtól a címe. A század elején vagyok, Kolozsváron, Erdélyben utazok fel s alá, azaz Magyarországon, aztán már Romániában. Orvosok, előbb csak tanoncok, a kolozsvári egyetem hallgatói, aztán gyakorlók a hőseim. Megint sok téma van, történelem, orvoslás, a szinte eltűnt vagy átalakult fürdőkultúra, a test, egészségkultuszok, plasztikai sebészet hajnala, és erdélyi mítoszok, felsőbb- és kisebbrendűségi érzések egyszerre, egy térben. Emberek számtalan eszme között hánykolódva. Kolozsvár pedig ebben a regényben a főváros, Budapest versenytársa, ami tényleg volt is a század első étvizedében, aztán drámaian elmagányosodik. Elveszett paradicsom. Bár nem biztos, hogy elveszett. Próbálok belenézni az úgynevezett magyar-magyar viszony gyökereibe, Budapestet kicsit szemügyre venni az elcsatolt Erdélyből. Próbálom szemügyre venni, mit gondolunk egymásról. Erdélyi vagy Erdélybe települt orvosok sorsát nézem lenyűgözve, nemigen tudom a magyarázatát, hogy ez miért olyan lefegyverző most nekem. Az egész orvostudomány története számomra az, a robbanásszerű fejlődésé, majd a gyógyítás mélypontja, a világháború.
Kolozsvártól lehet, hogy jó volna megszabadulni, de nekem egyelőre lehetetlen. Persze mindennek a metaforája, meg konkrét város is, ahová most gyakran járok. Nagy és kicsi, vidék és mégsem, főváros és mégsem, valóság és eléggé illuzórikus világ. De ez az egyetlen város a világon, amelyben mindig tudom, mi merre van.
(Darvasi Ferenc)
