Megkérdeztük Kovács Istvánt
Kovács István író, költő, műfordító, a lengyel kultúra kiváló ismerője, egy időben krakkói főkonzulként is tevékenykedett. Nemrégiben a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjjal tüntették ki, amelyhez ezúton is gratulálunk.
Milyen viszonyban van a díjakkal?
Krakkói főkonzulként 2001 tavaszán levelet kaptam egy sziléziai kisvárosból, Zawierciéből. Feladója arról tájékoztatott, hogy barátaival évtizedek óta gondozzák a helyi katonai temető I. világháborús magyar sírjait. Meghívásának eleget téve, miután bejártuk a magyar parcellát, átbeszélgettük az estét. Kérésemre a Hadtörténeti Múzeum és Intézet igazgatója lengyel nyelvű díszoklevélben mondott köszönetet - külön-külön mindegyiküknek. Meghatódtak, amikor, már én kezdeményezve a találkozást, átadtam nekik. Életem első kitüntetése - ismételgette könnyezve vendéglátóm.
Magamban restelkedtem: 110 ezer négyzetkilométernyi főkonzuli kerületemet járva majdhogynem hetente kaptam névre szóló díszoklevelet, emlékérmet, kitüntetést, valamely helybéli társaság tiszteletbeli tagságát dokumentáló iratot, díszpolgári címet. Ettől kezdve a zawierciei helytörténész alázatával fogadtam őket. Tettem ezt most, március 14-én is. Örültem annak, hogy ez a díj nem a volt krakkói főkonzulnak, Krakkó díszpolgárának - ezt szokták rendre emlegetni -, hanem a jelenvaló költőnek szól.
Verseivel az Elérhetetlen föld című antológiában, a „Kilencek" csoport tagjaként mutatkozott be. Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre? Miben látja a fő különbséget az akkori és a mai fiatal költők között?
A kitűnő lengyel költő, Edward Stachura, akinek általam fordított Szekercelárma avagy emberek a téli erdőn című regénye is meghatározó módon formálta irodalmi indulásomat, gondolkodásomat, írja egyik esszéjében: „Minden ember költő." Voltaképpen igaza van. Gesztusunk, viselkedésünk, hallgatásunk bármelyikünket költővé avathat. Talán a véletlen hozta, hogy végül olyan költő lettem, aki verseket ír. Erre 1965. november végén döbbentem rá! Verset írtam... A döbbenetre talán az is bizonyíték, hogy első verseim fejben születtek, teremtődtek... Íródtak? (Amikor ezt évek múlva Utassy Józsefnek elmondtam, megjegyezte: „Amikor ráncolod a homlokodat, azzal mintha azt jeleznéd, hogy örökre áthúztál egy-egy sort.) Harmadéves történelem-lengyel szakos egyetemista voltam akkor, de ennél fontosabb, hogy az Eötvös Kollégium bentlakó diákja. Átlagdiákja - teszem hozzá - , aki a vizsgaidőszakokon kívül csak a nagy nekibuzdulások idején tanult... Rendszerességre a nyelvtanulás kényszerített. Lengyel, német, svéd, francia. (Hol ezen, hol azon - agytornaként - ma is naponta olvasok.)
Húszéves koromig, vagyis az említett november végéig nem érdekelt az irodalom. A kortárs költészetről meg végképp nem tudtam semmit. Hogy van, arra a költészet napi estek emlékeztettek, amelyeken a kollégium poétái felolvasták verseiket. Annak is híre ment, hogy „emelet-társam", Kiss Benedek - egy Nagy József nevű spanyol szakos barátjával, aki jól tudott franciául is - le akarja fordítani a Cidet. Ezt azért jegyeztem meg, mert a „nyersfordítást" készítő diákot, aki sepsiszentgyörgyi születésű volt és ösztöndíjasként a Szovjetunióban tanult, hazaküldték Moszkvából, mert Erdélyről nem internacionalista szellemben nyilatkozott... „Jó, hogy ennyivel megúsztam..." - hárította el kérdésemet, amikor az „ügy" részleteiről érdeklődtem. (Harminc évvel később az önálló Moldávia magyarországi nagyköveteként láttam viszont.) Oláh Jánosra egy fölöttem járó lengyel szakos lány hívta fel a figyelmemet: „Válogatott cselgáncsozó..." - mondta, majd áhítattal hozzátette: „És költő..."
Először Rózsa Endrével kerültem kapcsolatba, akinek 1965-ben a kollégium költészeti „estjén" elhangzott Ősz, 1964 című verse egyszeriben az idő csapdájába zárt; hasonló borzongás futott át rajtam, mint 1956 őszének egyik éjféli órájában a Szózatot hallva. Felmentem hozzá az est után, hogy elolvashassam a verset. Ezt követően több ízben beszélgettünk. Ő is történelem szakos volt. Elmondta, hogy 1956 őszén mint a II. Rákóczi Ferenc katonai középiskola diákja felesküdött Nagy Imrére. Később azt is megtudtam, hogy a második szovjet intervenció bekövetkezése után szüleihez, Pécsre igyekezve alkalmi társaságukat igazoltatta egy szovjet alakulat. Kadéttársát, egy tizenhat éves fiút, akit Rákóczi Jánosnak hívtak, a szeme láttára lőtték agyon, mert zsebében töltényt találtak. Az azóta is szívében visszhangzó géppisztoly-ropogás tette költővé - vallotta. Az elsők között neki mutattam meg verseimet 1966 májusában. Talán az töltött el kellő önbizalommal, hogy a hónap elején tolmácsa voltam az angliai világbajnokságra Chorzówban a lengyelekkel előkészületi meccset játszó magyar válogatottnak. Bandit a versek jobban érdekelték, mint a foci. Ő hívott meg néhány hónappal később, szeptemberben egy szerveződő antológiába. Leszögezte, hogy olyan verseskönyvről van szó, amelyet mi magunk állítunk össze, beleszólni könyvkiadóknak nem engedünk, s így csak magánkiadásban lesz esélyünk a megjelenésére.
Az első „szerkesztői" megbeszélés, amelyre az Eötvös Clubban vagy a Bajtárs sörözőben került sor, három éven át tartó műhelymunka kezdetét jelentette. (Az Elérhetetlen föld végül 1969 decemberében látott napvilágot.) Hetente találkoztunk, így a „törzsanyag" állandóan változott, frissült. Az újabb és újabb verseket rendre megbeszéltük, így azok csak „kilences" szűrőn keresztül kerülhettek be az antológiába. Fanyalgás, visszafogott kritika, ledorongolás, olykor elismerés jellemezte az írásainkat minősítő vitákat, amelyek elfogadásukról vagy elutasításukról döntöttek. Bele is nyúltunk egymás soraiba - egy-egy szó, jelző, rím, „húzás" erejéig. Kinek-kinek a „szellemnyomata" körberajzolható másikunk versén, versein.
1967-től már a készülő antológia visszhangjaként rendszeresen jártuk az országot, s vettünk részt - rendszerint politikai disputába átcsapó - író-olvasó találkozókon. Többen fejből mondtuk verseinket... És nem csupán sajátjainkat, hanem egymáséit is. Magamról bizton állíthatom, hogy e három éven át tartó sajátos „versbeszélgetések", író-olvasó találkozók nélkül emberként és költőként se lettem, lehettem volna az, aki vagyok.
Mit tanácsolna egy kezdő költőnek?
Mindenekelőtt azt, hogy ne engedjen a gyors megjelenés csábításának. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül várja ki a klasszikusok által előírt kilenc évet a szembesülés „nyomdafestékes" élményéig. Soha annyi vers meg nem jelent, mint manapság... Miközben szinte eltűntek az olvasók. Több okból se véletlenül. A vers nem lehet értelmetlen szövegkazal, amelyet az indulat vagy a divat elevátora ont a világra, hogy rárohadva eleméssze legértékesebb kincsünket: az anyanyelvet is. A vers a teremtés legdemokratikusabb csodája. Ha jó, az olvasó, a versmondó, a színész is magában-valóan költőtársunk: „újrateremt", s ha a mű olyan, újat is teremthet. A versnek persze van egy feltárhatatlan tartománya is, amelyet nevezhetünk csodának vagy akár titoknak is. Benne, ahogy Weöres Sándor írja „a gondolatok nem az értelem rendje szerint, hanem az értelemre mintegy merőlegesen jelennek meg. (...) A kötőanyag többé nem az értelmi láncolat, hanem a gondolatok valami csillagszerű gravitációja..." A vers a költő megrendülése, a létezés idegszálainkat a végtelenbe, az örökkévalóságba kapcsoló érzése. Az örökkévalóság mindegyikünk tulajdonságjegye, s azt a másikunkban is fölfedezhetjük.
A jó könyv belénk mar - vallja Kafka. Ha nem, akkor nem érdemes elolvasni. Érvényes ez a versre is. A mai szövegírás-diktatúra kortárs irodalmunkban maradandó roncsolást okozhat. Ráadásul ontja a „költőket", „írókat", s ami rosszabb, mágnesként vonzza a fiatal kritikusokat, esztétákat. Lukácsy Sándor irodalomtörténész annak idején azt sulykolta hallgatóiba, hogy egy pár oldalas recenzió megírásához több ezer oldal elolvasása szükséges. A recenzens előbb átrágja magát a bírálandó könyv szerzőjének életművén, elolvas minden fellelhető róla szóló írást, s akkor összeszedve a saját gondolatait, nekiállhat a kritikaírásnak. A szöveghalmaz kényelmessé tesz: bárhol bele lehet turkálni, bármit lehet róla mondani, s annak az ellenkezőjét is. Ehhez társul még a szekértáboros „mentalitás", amely torz értékrendet hozott és hoz létre irodalmunkban. Éppen ezért a kritikusok, esztéták a mindenekfölött való értékszempontok (az értékben benne foglaltatik a morál is) érvényesítésével meghatározó szerepet játszhatnának az irodalmi élet egészségessé tételében.
Önálló köteteit nézve kitűnik, hogy talán leginkább a történelem érdekli, annak is különösen a lengyel-magyar vonatkozása, de írt könyvet a lengyel filmről is. (Még az e-mail címe is úgy kezdődik, hogy „bemkovacs"!) Hogyan került Önhöz közel a lengyel téma? Kérem, meséljen erről!
A lengyelek létezésére - a Hitler fejével és horogkeresztes sassal átpecsételt háborús bélyegeken kívül - Rákosi Viktor Hős fiúk című regényének „Bem apó"-fejezete hívta fel a figyelmemet 1953 táján. Létüket 1956 őszének magyar forradalma tudatosította, amelynek légkörét áthatotta az, hogy a lengyelek velünk vannak. Pár év múlva tettem szert személyesebb kapcsolatra. Egyik német nevű gimnáziumi osztálytársam, Heinisch Pál édesanyja lengyel volt. A háború alatt került Magyarországra, de nem menekültként. Ugyanabban a galíciai kisvárosban élt, mint Bruno Schulz: Drohobyczban. Pali édesapja, aki egyébként egyetemistaként Karinthy Ferenccel vízilabdázott, egy Drohobyczban állomásozó magyar alakulatban szolgált orvoshadnagyként több hónapon át. Olyannyira, hogy szerelmesnek lenni és megnősülni is volt ideje. Így került az akkor tizennyolc éves Zosia „néni" 1943-ban vagy 1944-ben Magyarországra. Harmadikos gimnazistaként a Kerényi-Varsányi-féle lengyel nyelvkönyvvel felvértezve megkérdeztem őt, hogyan ejtik ki az olyan furcsa hangokat, mint az „ę", „ą", „ł" stb. ...
Éppen két hete tanultam lengyelül, amikor - pontosan emlékeszem - 1962. március 15-én az Egyetemi Színpadon több osztálytársam társaságában megnéztem a Hamu és gyémántot. Azóta is ez életem legmeghatározóbb filmje. A Honi Hadsereg, a Szabadság és Függetlenség nevű ellenállási mozgalom, a világtól cserbenhagyott varsói felkelés kitaszított fiataljaiban ösztönösen az 1956-os magyar forradalom kiátkozott és felejtésre ítélt hőseit láttam. Andrzej Wajdának és operatőrének, Jerzy Wójciknak köszönhetően a film minden kockája műalkotásként rögzíthető ma is.
A Hamu és gyémánt élménye nemcsak a lengyel filmhez, hanem a lengyel irodalomhoz is lelki-szellemi utat nyitott. (A lengyel irodalomtól az se tarthatott vissza, hogy Jerzy Andrzejewskinek a forgatókönyv anyagául szolgáló regénye voltaképpen csalódást okozott.) De ezzel párhuzamosan magával ragadott a varsói felkelésben huszonhárom évesen elesett Krzysztof Kamil Baczyński költészete is. Életem első fordítása az ő Elégia című verse volt. Ezt követte Edward Stachura Szekercelármája... A vers fordítására Kormos István biztatott, a regényére Nagy László.
Verseimen áttetszik, átszüremkedik a történelem. (De ennek semmi köze ahhoz, hogy hivatásszerűen történelemmel foglalkozom.) Élményem volt az 1956-os forradalom, amikor egyik pillanatról a másikra felnőtt lettem. Azok az őszi napok döbbentettek arra, hogy milyen csoda, milyen szeretetre méltó, s védtelenségében is milyen áldozatra kész az ember. Ebben a megélt döbbenetben gyökerezik empátiakészségem: mindnyájan hősei lehetünk és kiszolgáltatottjai vagyunk a históriának. Akkor is, ha azt mindennapoknak hívjuk. A hősiesség és a kiszolgáltatottság rokonfogalmak. Létezésünk tettre sarkalló generátorai. A történelem tagolhatatlan folyamat... Múlt, jelen, jövendő: részeiben is egybemosódottság... Végtelen poéma...
A Gyermekkor tündöklete című regényéből Budakeszi srácok címmel játékfilm készült a forradalom ötvenedik évfordulójára. A filmnek, amelynek középpontjában Sziklai Sándor állítólagos mártírhalála áll, sajnos nem volt akkora visszhangja, mint amit érdemelt volna. Mit gondol, miért?
A Budakeszi srácok - (jobb lett volna, ha a regény címe megmarad a film címének is) - túlságosan árnyékában maradt a Szabadság, szerelemnek, amely tisztességes, kifejezetten hasznos, hiánypótló alkotás. Egyetértek azzal, hogy az ötvenedik évforduló kiemelt filmje lett. Ettől függetlenül megdöbbentett, hogy a szakma mennyire nem akart a Budakeszi srácokról tudomást venni. És mintha a terjesztője is arra játszott volna, hogy a filmnek ne legyen esélye élni. Alig jelent meg róla plakát, hirdetés. Ezt igazolandó a terjesztő egyre azt szajkózta, hogy jó, ha a díszbemutatón ötvenen lesznek. Szinte kétségbeesett, amikor látta, hogy az Urániában pótszékekre van szükség, hogy az ötszáznál több néző beférjen. Számomra az a fontos, hogy Erdős Pál jó filmet rendezett és kitűnőek voltak a szerepet ügyként vállaló színészek. Most már csak abban reménykedem - tudva, a film mennyire védtelen az idővel szemben -, hogy egyszer még felfedezik, életre kel... Egyébként jó, hogy a díszbemutató október 22-én volt. Ha másnap kerül rá sor, nem lehet tudni, mennyien esnek áldozatul az ünnepre időzített rendőrterrornak.
A díj, az ünneplés után milyen munkával kezdi a hétköznapokat?
2007-ben jelent meg a Lengyel légió lexikona, 1848-1849 című vaskos könyvem, amely 2600 címszót, több száz névaláírást és száznál több fényképet tartalmaz. Most készítem elő a lengyel kiadást, amely már több mint 3500 lengyel légionista, honvéd, hírszerző életrajzát dolgozza fel - levéltári forrástól függően - egy mondatban vagy több oldalon. Tizenkilenc levéltárban kutattam idestova huszonöt éven át. Sajátos érzés emberek ezreit életre kelteni. Érzés? Egyfajta költészet talán ez is... A leghasznosabb szenvedélybetegség, amelyet munkának hívnak... Lassanként persze az is tudatosodik bennem, hogy az elvégezendő munka versenyfutás az idővel.
A díjátadó ünnepség, s ennek nyomán a családi összejövetel együttes öröm, s személyesen mély lélegzetvétel volt az újabb nagy futás előtt... És annak a reménynek felvillanása is, hogy talán még messze a célegyenes.
(Szepesi Dóra)
