Megkérdeztük
Tóth Lászlót kérdeztük az Irodalmi Szemléről, hagyományokról, újításról
Decembertől a pozsonyi Irodalmi Szemle főszerkesztőjeként dolgozol. Jó nagy fában a fejsze, engem meg is lepett, hogy több évtized után visszatértél a Szemléhez, és vezetőként. Egyrészt az utóbbi időben a (bizonyos szempontból riválisként értelmezhető) Opus munkájában vettél részt, másrészt a Szemle címe zavarba ejtően hosszú idő óta egyet jelentett Fonód Zoltán és Dobos László párosával. Tóth László alighanem egy, a korábbinál dinamikusabb médium élén képzelhető el. Hogyan történt a váltás a lapnál, milyen elgondolásokkal vállaltad el a feladatot?
Nagy fába? Ahogy vesszük. Talán igen, talán nem. Majd meglátjuk. Persze, eddig is volt már egy-kettő. Rendszerint azonban akkor sem én kerestem őket, legtöbbször ők találtak rám. A nagy fák. Ez idáig azonban nemigen szoktam nézegetni, mekkora is ez vagy az a fa. Ott volt, itt van, megkerülni nem rám vallana. Októberben kaptam egy telefont, hogy decembertől nem vállalnám-e? S ugyan gondolkodtam rajta, az illendőség kedvéért, de már az elején tudtam, hogy ez csak amolyan formalitás, s akár azonnal is igent mondhattam volna, mert ilyen feladatok elől akkora adag mazochizmussal megáldott (megvert?) ember, mint amekkora belém szorult, nem tér ki csak úgy, s ez különben sem volt eddig szokásom. Ráadásul évek óta éreztem, hogy valami még hátra van, valaminek még hátra kell lennie, amivel összefoghatnám eddigi - négy évtizedes - szerkesztői, illetve irodalom- és művelődésszervezői tapasztalataimat és ismereteimet; ez lesz az? nem ez? - nem tudom. Ám ez van, s engem mindig a helyzetek vittek, melyeket vagy én teremtettem, vagy amelyekbe belepottyantam. Most tehát ebbe pottyantam bele, és egy pillanatig sem gondolom azt, hogy valakivel rivalizálnom kell. Főleg az Irodalmi Szemlének nem kell rivalizálnia senkivel, esetleg vele kapcsolatban gondolhatják így mások, hiszen eddigi ötvenhárom évfolyamával mutatott már annyit, amivel joggal lehet. Mindig is vallottam, s vallom ma is: nem vezethet sok jóra, ha a hiteles értékek, lehetséges útirányok és szemléletek kizárólagosságra, egyeduralomra törnek: ezeknek egymás mellett a helyük, egymás kiegészítésében van a létjogosultságuk, abban, hogy választási lehetőségeket kínálnak az embernek, de máris baj van, ha diktálni akarnak. Az Irodalmi Szemle pillanatnyilag a legrégebben létező magyar irodalmi folyóiratok közé tartozik, s története során előkelő helyet vívott ki köztük. Ha legjobb korszakait nézem, azt kell mondanom: a múltjában benne van a jövője. Ami nem jelent más, mint eddigi legfontosabb erényeinek - minőségközpontúság, nyitottság, érték- és nemzedéki integrációs szerep, interdiszciplinaritás és multikulturalitás - a 21. század eleji adottságok és lehetőségek szerinti újraszervzezését, egy olyan korszerű irodalmi lap vízióját, melyben jól megférnek egymás mellett a különböző nemzedékek, esztétikai és szellemi irányok, a sokféle értelemben vett értékkövető gondolkodás és tájékozódás különböző terepei és műnemei, műfajai, miközben az egész látásában a helyi hagyományok és összefüggések feltárását, szervezését és képviseletét is benne értem, mert hiszen az egésznek - tagadjuk? nem tagadjuk? - szerves része ez is. Ha lesz (lehet) némi dinamikájuk a következő lapszámoknak, az óhatatlanul ebből az eredendő és az irodalomra komplex módon, mindenre figyelni igyekvő tájékozódási igényből fakadhat majd.
Egy folyóirat-redakció szerencsés esetben szellemi műhely is egyben, karakterrel, megfogalmazható identitással. Az Irodalmi Szemle műhelyében kikkel fogsz együtt dolgozni, hogyan áll össze a csapat, mik lesznek a lap fő törekvései?
Az Irodalmi Szemle mögött, a lap kiadójaként is, szerzői bázisként is ott áll a Madách-Posonium Könyv- és Lapkiadó Kft. A még ma is részben pozsonyi Kalligram korábban sikerre vitte a könyvkiadó és lap közös koncepcióban működő, egymást kölcsönösen építő-segítő brandcsinálási metódust. Hasonlóra készültök a Szemlénél? Vagy teljesen más terveid vannak?
Folyóiratunkat a magyar irodalom pozsonyi - illetve Szlovákiában készülő - szemléjeként határoztuk meg. Ebből a szempontból tehát megfordítanám a dolgot: az Irodalmi Szemle bizonyos szerzői, munkatársai egyúttal a Madách-Posoniumnak is a szerzői, mások könyvei más kiadóknál jelennek meg, s vannak, akik egyszerre több kiadóval dolgoznak együtt (mint például a kiadó főszerkesztője, a Kossuth-díjas Tőzsér Árpád, aki a Kalligramnak is rendszeres szerzője, s jómagam is több kiadóhoz kötődöm egyszerre). Vagyis mind a Madách-Posonium, mind az Irodalmi Szemle az értékek egyik (fontos) gyűjtőhelye és szervezőereje kíván lenni, és senkitől nem kérnek hűségnyilatkozatot. Nem úgy működik tehát a dolog, hogy akinek könyve jelenik meg a Madách-Posoniumnál, annak feltétlenül az Irodalmi Szemlében is jelen kell lennie, mint ahogy a Madách-Posoniumot sem kötelezi semmi arra, hogy az Irodalmi Szemle valamennyi szerzőjének kiadja, illetve ő adja ki a könyvét. Az persze természetes, hogy tanulmány-, kritika-, illetve recenziórovatunkban a Madách-Posonium kiadványaival is természetes módon foglalkozunk, mint ahogyan ugyanilyen természetes módon jelen vannak említett rovatainkban más szlovákiai vagy éppen magyarországi illetőségű, netán erdélyi vagy délvidéki bejegyzésű kiadók könyvei, például a Kalligraméi vagy akár a Magvetőéi is. Azaz szerzőket és műveket értékelünk, szerzőket és műveket közlünk elsősorban, s nem az szabja meg a vállalásainkat, hogy a Madách-Posonium könyveinek és szerzőinek a szócsöve legyünk. Irodalmi szemle vagyunk, s nem reklámújság vagy könyvajánló magazin.
Az irodalmi folyóiratok külső megjelenésében az utóbbi évtizedben lezajlott egyfajta "képi fordulat", a szövegek a legtöbb lapban (különböző arányokkal, mégis) hangsúlyos grafikai környezetet kaptak. Az Irodalmi Szemle egyelőre egy hagyományosabb formában jelenik meg. Szerepel a tervek között a dizájn és a tipográfia megújítása?
Mi az, hogy hagyományos? A magyar folyóiratvilágnak sokfélék a hagyományai, s szinte mindegyik „hagyományának" tucatnyi képviselőjét lehetne találni. Vagy miért lenne baj, hogy, mondjuk, a Tiszatáj, az Alföld, a Jelenkor lényegében ma is ugyanolyan köntösben jelenik meg, mint évtizedekkel ezelőtt, s például a Holmi sem változtatott megléte óta a külső formáján (sőt a belső szerkezetén, szerzői körén sem)? Ha pedig náluk nem baj az egyik hagyományhoz való ragaszkodás, miért ez lenne a baj a Szemlénél? Szerintem mindegyik lapnak a benne található anyagok, írások minőségén, szellemiségén, frissességén, esztétikai, gondolati és tartalmi értékén - a szemléletén - múlik a súlya, jelentősége. Ha ugyanis valamelyik bóvlit, szellemi selejtet kínál, azt a leghatásosabb, leglátványosabb dizájn vagy „képi fordulat" is csak időre-órára takarhatja el. Az Irodalmi Szemle egyébként, anyagi értelemben erősen korlátozott lehetőségei ellenére legjobb korszakaiban - egy-egy adott időszak magyarországi folyóirat-kínálatával való összehasonlításban is (Kortárs, Új Írás, Nagyvilág stb., elég fellapozni ezek 1960-as, 1970-es, 1980-as évfolyamait), mindig sokkal inkább a képzőművészeti és tipográfiai progresszió és nyitottság, változatosság, frissesség tükre volt, mint azok. Tehát ezen a téren is adottak a hagyományaink, s én azt gondolom, anyagi lehetőségeink változatlan szűkössége és korlátai ellenére ez a hagyomány ma is kötelezhet bennünket. Ami egyúttal természetesen azt is jelenti, hogy mivel egy-egy folyóirat a vizuális kultúrának is része, vizuális megjelenésünket illetően is arra az igényességre kell törekednünk, mint amelyre a szövegértékek terén is törekszünk. De általánosan érvényes minta, sorvezető, diktátum, vallom, itt sincs, a minőségigénynek itt is sokféle megjelenési és érvényesülési formája lehet.
Az Irodalmi Szemle a magyarországi folyóiratpiacon eddig alig volt jelen, egyszerűen azért, mert nem lehetett kapni az újságosoknál. A terjesztés neuralgikus pontja a lapcsinálásnak. Milyen elképzeléseid vannak ezzel kapcsolatban? (Azt láttam, hogy a Szemle az egyik nagy irodalmi portál lapajánló rovatába bekerült januárban - ez már az új kommunikáció része?)
Annak, hogy az Irodalmi Szemle a magyarországi „újságosoknál" kapható legyen, a lapterjesztők által szabott jelenlegi feltételek mellett minimum magyarországi (budapesti) logisztikával kellene rendelkeznünk. Aminek egyelőre nincs túl sok realitása. Viszont annak, hogy a nagyobb könyvesboltokban (akár vidéken is) kapni lehessen a lapunkat, nem látom semmi akadályát. Mint ahogyan annak sem volt, hogy az egészen decemberig egyedüli Írók Boltján kívül az Irodalmi Szemle ma már további három budapesti könyvesboltban (Fókusz Könyváruház, Gondolat Könyvesház, Ráday Könyvesház) is megvásárolható. S ha további boltokban is lenne igény irántunk, örömmel elégíthetnénk ki azokat is, s mint említettem, nemcsak budapesti viszonylatban, hanem bármelyik nagyobb vidéki (egyetemi) város könyvesboltjába, könyvesboltjaiba is szívesen küldenénk. És annak sincs semmi akadálya - s az érdeklődő így juthatna hozzá a legkényelmesebben a lapunkhoz -, hogy bárki Magyarországon is (akár könyvtár, közület vagy magánszemély) megrendeljen bennünket, sőt januártól ezt magyarországi címen is megtehetik a Xantusz Könyv Kft.-nél, vagy akár közvetlenül szerkesztőségünk email-címén is (irodalmiszemle@nextra.sk). Miközben természetesen azon is dolgozunk, hogy minél több szlovákiai, magyarországi, erdélyi és délvidéki portálról közvetlenül el lehessen érni bennünket: januártól elérhető az ugyancsak átszervezett honlapunk (www.irodalmiszemle.sk), ahol további részleteket is megtudhat rólunk és velünk kapcsolatban az érdeklődő.
Az Irodalmi Szemle honlapja
[Szabó Tibor Benjámin]
2011. március 07.
