Megkérdeztük Zalán Tibort
Január 19-én vetted át a Mészöly Miklós-díjat. Közismert, hogy prózaírói munkásságért szokták odaítélni, téged viszont elsősorban költőként, drámaíróként ismernek, jóllehet a Papírváros két kötete és a tavalyi Göncölszekér kisprózái, korábbi esszéid, blogjaid alapján prózaíróként is számon kellene tartani. Te hová helyezed, hol látod a prózát a saját életművedben, milyen a viszonyod a próza műneméhez?
Az én alapállásom elsősorban a költőé. A világot nem tudom másként látni, mint ahogy a költő látja. Ezért is izgalmas számomra prózát írni, mégpedig olyan prózát, amelyik nem érintkezik a költészettel. A Göncölszekér kisprózái eredetileg tárcának születtek - két folyóirat és egy napilap kért fel tárcák írására. Ebben az a fontos mozzanat, hogy meghatározott terjedelemben egyetlen történet-magvat kell feldolgoznom. Éppen ellenkező technika, mint amit a Papírváros-regényeimben alkalmaztam. Ott akár tíz oldalon keresztül is tarthatott egyetlen mondat, itt meghatározott karakterek között kellett mozognom. Roppant izgalmas volt számomra, hogyan tudom ebbe a fegyelembe beleszoktatni magamat. Azt a technikát alkalmaztam, hogy előbb megírtam novella formában a történeteimet, utána pedig nekiláttam a meghatározott terjedelemre korlátozni azokat. Ez a kényszer végül erénnyé változott, a kényszerű vágástechnika nem csak filmszerűvé, de drámaivá is sűrítette az anyagot.
Alexa Károly Hajnóczy Pétert és Tar Sándort emlegeti a Göncölszekér kapcsán, épp a Bárka tavalyi 5. számában. Vállalod-e a rokonítást velük, illetve a prózájukkal?
Ez a rokonítás, természetesen, megtisztelő. Hogyne vállalnám. De amikor vállalom, akkor nyilván el kell, gondolkodjam azon, miért pont ezt a két jelentős - ma nem igazán divatos - prózaírót emlegeti Alexa. Feltehetően azért, mert mindketten a realizmusnak egy-egy fajta ágát képviselték, és a kritikus észrevette, hogy ebben a posztmodernre hajazó irodalomban megint felbukkant valaki, akinek történetei vannak, aki valamit hitelesíteni akar, aki valami személyest közöl - aki kíváncsi a világra. Mészöly mondta egyik, halála előtt nem sokkal készült interjúban, hogy az író fontos tulajdonsága a kíváncsiság. Az, hogy folyamatosan szemléli a világot, és arról a legkézenfekvőbben ad híradást. Persze, ez nála sem ilyen egyszerű. Amikor én ezeket a szövegeket megírtam, akkor a gyerekkoromra voltam kíváncsi. Belehajoltam a múltamba, közelről akartam szemlélni, amit általánosságban, emlékként megőriztem magamnak. Mikroszkóp alatt már nem ugyanaz volt, mint amire általában emlékeztem, a gyermekkorom. Rá kellett jönnöm, hogy teli van vérrel, szenvedéssel, megalázottsággal és megalázásokkal, szégyennel, szegénységgel, kiszolgáltatottsággal - minden olyasmivel, amit nem lehet csak úgy, szavakkal eljátszódva fölemlegetni. Ebbe a világba bele kell állni, vállalni kell, itt nem a szavak írják a történetet, hanem a történet szolgálatába állítódnak a szavak. Ebből a szempontból természetesnek tartom a rokonságot, ahogy a kívülállást is - ezek a prózák nem illeszthetőek bele az mai irodalmi trendbe, ahogy sem Hajnóczy, sem Tar nem illeszkedett a divatok és kánonok naponta romló felületeihez.
A legújabb díjad névadójára, Mészöly Miklósra hogyan emlékszel, milyen személyes emlékek élnek benned róla, s milyen a viszonyod az ő prózájához?
Mészöly olyan személyisége volt a magyar irodalomnak, akit igazából csak a hiányával tudok definiálni. Ő volt az, aki a legferdébb időkben is meg tudott egyenesen állni, mint az atléta - marad az emlékezetemben. Ritka szép emberpéldány volt, akivel esztétikai élmény volt találkozni, beszélgetni. Az életműve az én prózámra nincs közvetlen hatással. Sokkal inkább az írói magatartás-mintája. Az örökös kívülállása, körön kívüliségben megoldott körbe belépése... Magányos alkotó volt, tehát nekem, aki elutasítja a csordaszellemet, fontos előkép. Azt is megkerülhetetlennek tartom benne, hogy meg tudta állni, hogy a közéletben fölvállalt szerepeiből, morálisan maga köré teremtett erőtereiből nem kovácsolt esztétikai hozadékot. Pontos volt, látszólag érzéketlenül szemlélte narrációin keresztül az épp kiszemelt valóság-szegmentumot, ugyanakkor mély átélés és szolidaritás volt benne ábrázolt figuráival. Emberként se volt más, pontos és szemlélődő, aki, mielőtt válaszolt volna egy kérdésre, elgondolkodott azon, ami manapság meglehetősen ritka erény.
Számodra a blogírás is a prózaírás egy komoly változatává vált, épp itt a Bárkaonline-on. Többen hiányolták, miután befejezted, neked nem hiányzik? Mások sürgetnék a kötetben való kiadásukat, de mi sajnos nem vagyunk könyvkiadók, keresnünk kellene közösen egyet, mi a véleményed?
A blogírással nagyjából úgy voltam, mint a tárcaírással. Nem gondoltam, hogy be kéne vonni napi gondjaimba a Bárkaonline olvasóit, tehát mindig elemeltem a szöveget a mindennapiságomtól, ugyanakkor éltem azzal a ritkán adódó lehetőséggel, hogy figyelem magamat, és állapotrajzokat készíthetek aktuális állapotaimról. Azok meg, sajnos vagy szerencsére, mindig vannak. Éltem az esetlegesség lehetőségével, hol vallomások születtek, hol miniesszék, hol csak gondolatkifejtések, hol csak följajdulások, hol meztelenül, hol teljes takarásban... Hiányzik, megszoktam, de hát annyi hiány van az életemben, hogy eggyel több vagy kevesebb, már nem oszt és nem szoroz. Az persze jól esik, hogy az olvasóknak is hiányzik a sorozat, mert azt jelenti, voltak olvasói ezeknek a naplóbejegyzéseknek. Örömmel látnám könyvben, de nem gondolom, hogy utána is tudnék járni, jelen állapotomban egy kiadásnak. A könyvkiadók és könyvkiadás mai állapotát ismerve azt meg lehetetlennek tartom, hogy bárki is megkeressen, hogy ezt a hosszú gondolatsort, amit a blogok láncolata kiad, megjelentesse. Marad, aminek készült, helyzetjelentésnek, vészjelek morze-sorozatának egy süllyedő hajóról...
Az elmúlt években időnként volt alkalmam belekukucskálni alkotói műhelyedbe, és állandó készenlétet, illetve a legkülönbözőbb műfajbeli szövegek formálódását, születését láttam mindig. Mostanában mivel foglalkozol, milyen újabb produkciók várhatók tőled?
Most épp majdnem a tétlenség állapotában találnál, ha belenéznél abba a műhelybe. Nagyon sokat dolgoztam ősszel, fél tucat darabot megírtam, és valahogy versek is születtek közben. Gyakorlatilag minden vállalásomat teljesítettem, egyetlen bábdarab van még, amit meg kell írnom a közeljövőben. Két nagyobb munka fenyeget: a Királylányok könyve című, két kiadást megért mesekönyvem hiányzó húsz meséjét kellene megírnom tavasszal. S ha már fölszabadulnak energiáim és írói lehetőségeim, folytatnom kellene a Papírváros című regényciklusomat, melynek csak az első két könyvét írtam meg, a tervezett ötből. Ezek tervek. Most épp nincs munka, befelé figyelés van. És mély elhallgatás.
(Elek Tibor)
