Megkérdeztük Lackfi Jánost
Sikeres, termékeny évet tudhatsz magad mögött: kortárs költők gyerekverseivel megjelent az Aranysityak, bábáskodtál fölötte; saját köteteid száma is gyarapodott, elsősorban verseket, meséket írtál, (Domboninneni mesék, Ugrálóház), nagy sikerű a Vörös Istvánnal közösen írt Apám kakasa, amelyben klasszikusok gyerekverseit írtátok újra, bemutatták a Csipkerózsa című bábelőadásodat. Száz vers címmel összeállítottál egy világirodalmi antológiát, rengeteg felolvasóesten szerepeltél országszerte. Remélem, nem hagytam ki valami fontosat! Ja, igen, gratulálok a Janikovszky Éva-díjadhoz! Hogyan értékeled ezt az évet?
Húzós egy év volt, sok rohanással, rengeteg munkával, csúcsra pörgött a gépezet... Mintegy hetven-nyolcvan felolvasást, rendhagyó irodalomórát, előadóestet tartottam országszerte könyvtárakban, művházakban, iskolákban kicsiknek, nagyoknak, közepeseknek (mondjuk, ők a gimnazisták). Kaptam Vilmos-díjat színdarabomra, NKA-ösztöndíjat egy forgatókönyv és egy színdarab megírására, megjelent a Vörös Istvánnal írt Apám kakasa kötet második kiadása, és rádiófelvétel is készült az anyagból. Egy évet végig tárcanovelláztam a Magyar Nemzet Magazinban, ugyanúgy, ahogy 2009-ben az ÉS hasábjain. Tízezer körül tart honlapom havi látogatottsága, turnéztunk idén is Lovasi Andrással és Heidl Györggyel a Hangzó Helikon sorozatban megjelent verses CD-m kapcsán, Penge című zenés költészeti műsorom hat adását forgattuk le Lovasival a Duna TV-n, és nagy örömömre bekerültem a Lyukasóra stábjába, egykori tanárom, Lator László mellé. Jártam Erdélyben és Elzászban, improvizációval dúsított estet tartottam Palya Bea vendégeként Kapolcson, megjelent a Száz vers című reprezentatív világirodalmi válogatásom, aztán méltó óévzárásképpen december 30-án a Csík Zenekar nagykoncertjét konferálhattam a Millenárison. Emellett építkezni kezdtünk, ha Isten is úgy akarja, remek kis házunk lesz Zsámbékon, ahol már tizedik éve élünk. Öröm, hogy az embereket érdekli, amit csinálok, ugyanekkora, hogy engem is érdekel, amit csinálok... na meg hogy az emberek is érdekelnek. Ráadásul ebből a sajátos anyagi viszonyokkal küszködő szakmából meg tudok élni tisztességgel nagycsaládostul. Ez nem volt borítékolható.
Öt gyermeked van, egy tavalyi interjúban az „apamesékről" kérdeztelek, mondtad, hogy ihletnek a gyerekeid, sőt az egyik lányod ír is... Mi a helyzet mostanában?
A gyerekek valóban ihletőek, a Domboninneni mesék például egytől egyig Ágnes lányom ötleteiből születtek. Megkérdeztem, miről szóljon a következő jelenet, ő a maga akkori öt-hatéves fejével csak annyit mondott, mondjuk, hogy „az állatkák ugorjanak le egy rózsáról". Kicsit belegondoltam, és rájöttem, ez a bungee jumping egy mesében abszolút működik. Így vagy úgy az összes mesében benne volt a keze. Johannának meséje is jelent meg egy „írógyerek-összeállításban", a Litera honlapon, Margit pedig oklevelet kapott korábban egy mesepályázaton. Náluk azonban már nem nyilvános, írnak-e és mit, a 15 éves nagylányt például nemrég „rajtakaptam" nagymennyiségű papír pusztításán, ám közölte, hogy a dolog bizalmas természetű. Johanna ritkán alkot, és bár akkor nagyszerűeket, mindig lekicsinyli a saját termést. Nagyfiamat, Simont az elektronika és informatika érdekli, neki nehezen fér a fejébe, mire jó a költészet, és nem is igen hibáztathatom, mert ez egy gimnáziumi magyarórán nem feltétlenül derül ki. Nagyon sok életanyagot szolgáltatnak persze ők nekem, mint afféle „kicsinyített társadalom", hiszen adott öt különféle karakter, és az ezzel járó harcok, rivalizálások, összeborulások, féltékenykedések, egymásra találások, vonzások és taszítások. Feleségem, Juli pedig igazi szellemi társam, gyakran lendíti ki ötleteivel egy-egy munkámat a holtpontról, és húsz év házasság után is mindig új, friss dolgok kerülnek elő emlékezetéből, váratlan felfedezésekkel lep meg engem.
Hogy zajlott nálatok a szeretet ünnepe? A Családi Olvasás jegyében volt például közös olvasás?
Az ádventi várakozás minálunk mindig ugyanolyan hangsúlyt kap, mint maga az ünnep. Idén két ház között „a levegőben", albérletben lakva, elromlott sütővel újra kellett gondolnunk a készületet, vissza kellett fogni a mézeskalács-díszítős őrületet, amely különböző típusú tésztareceptek révén el szokott uralkodni a házunk táján ilyenkor. Némely alapanyag ugyanis „szobrászkodásra", másik maggal-fűszerrel díszítgetésre, harmadik cukormázazásra, formába préselésre vagy ólomüveg-jellegű díszítésre alkalmas. Van keményebb, puhább, fahéjasabb, narancsosabb, finomabb, mint látványos, és látványosabb, mint finom. Tartjuk azt a lengyel eredetű szokást is, miszerint Karácsony estéjén „oplatkát" vagyis nagyméretű ostyát kap minden családtag, és mindenki mindenkiéből törhet, békesség-kívánatok közepette, bocsánatot kérve az elmúlt évben egymás ellen elkövetett kisebb-nagyobb gazságokért. Azért saját szaloncukrunk is elkészült idén, igazi marcipán-kenyérke avagy „angyalok kenyere", mézeslap-alapon, fehércsokival cirkalmazva, tejcsokival borítva. Az általában elkészülő négyféle sütemény közül Margit lányom idén csak a felette bonyolult, négyrétegű „flódnit" alkotta meg, szokása szerint eszelősen finomra. Idén a hangsúly inkább „jócselekedetekre" tevődött át, meglátogattunk több idős vagy elhanyagolt rokont, ismerőst, igyekeztünk jótékony célokat keresni, adakozni, segíteni élelemosztó akcióknál. Hangszeres, többszólamú éneklős műsort is összeállítottunk, mint mindig, a gyerekek is közreműködtek hangjukkal, furulyával, kobozzal. És persze hittartó katolikusok lévén, a hajnali roráték és a minden esti evangéliumi-ószövetségi olvasmányok közelebb vittek az ünnephez, az éjféli miséhez, a következő napok gazdag szertartásaihoz.
A téli szünet - gondolom - nem csak a gyerekeket érinti, hanem téged is, mint tanárt, írót, műfordítót. Mik a terveid a szabad hetekre?
Megpróbáltam a januárt írásra felszabadítani, mert hiszen tanárember ilyenkor meg nyáron ér rá kicsit jobban. Elég sok minden megy párhuzamosan, egy új meséskönyvön dolgozom, Vörös Istvánnal lassan befejezzük az Apám kakasa folytatását (más lesz, mint az előző kötet, de ez hadd legyen meglepetés). Nagy erőkkel készülök fennállásom negyvenedik évfordulójára, ez alkalomból idén megjelennek összegyűjtött tanulmányaim az Argumentumnál, illetve egy-egy ducibb kötetem az elmúlt öt-hat év verseiből és prózájából, a Helikonnál. Úgy mellesleg pedig szerkesztgetem a Nagyvilág folyóirat versrovatát, fordítok lengyel reneszánsz költőket latinból, válogatok meseantológiát, írok dalszöveget, honlapomon (www.lackfi-janos.hu) pedig dübörög a Versgyár: folyamatosan improvizálok az olvasók témáira.
Új bloggere lettél a BárkaOnline-nek. Nagyon divatos manapság ez a műfaj. Mi a véleményed róla?
- A bloggervilág a beszüremkedő sok közönségesség mellett rengeteg színt mutat és képvisel, sokszor mondhatni, tényleg „a társadalom némái" szólalnak meg itt. A kommunikáció szokásos gátjai nélkül áramlik itt szabadon ötlet és gondolat. A Modorosblogot, a Szlengblogot vagy a Nemzeti Sport blogjait magam is rendszeresen látogatom. Főzős blogokon is megfordulok, és beszereztem már témát internetszerelemmel foglalkozó oldalról is. A műfaj nem szokatlan nekem, naplóztam korábban a Literán, a saját honlapom Friss forgácsok rovatában, illetve jelenleg is azt teszem a Liget műhelyoldalán. Igyekszem az instant megszólalás, az olvasóval való közvetlen kapcsolat előnyeit is kiaknázni, ám ugyanakkor az én blogbejegyzéseim igazából inkább az irodalmi műfajok, tárcák, szösszenések kimunkáltságát célozzák meg, remény szerint nem csak a mai napnak szólnak.
(Szepesi Dóra)
