Megkérdeztük Csabai Lászlót
Az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál alkalmából megjelent, Szindbád, a detektív című prózaköteted barátságosan meredek pályán mozog felfelé. Írnak róla, kritikusi diskurzusok témája, igazi nagy dobás, átvitte a kánoncsináló gépezet ingerküszöbét is. A könyv kiemelte alkotóját a rengeteg fiatal szerző közül. Hogyan éled meg ezt a fókuszált, a korábbinál lényegesen erősebb figyelmet?
Örülök, hogy így látod. A figyelmet jól viselem, mert nem magyarázkodnom meg védekeznem kell, hanem, bár ez talán nagyképűségnek tűnik, learatnom az elismeréseket. Viszont nincs bennem olyan eufória, mint amire számítottam. Talán a szexuális aktus utáni apátiához hasonlít, amit érzek. Elértem, amire mindig vágytam, és most tudom, hogy egy másik vonatkoztatási rendszerben ez még nem a csúcs, csak az első lépés. És mihez az első lépés? Amikor komoly fórum előtt nyilatkozhatsz meg, akkor ráadásul a hibák is felnagyítódnak. Ha folyóiratban visszaolvasok egy novellámat, mindig van valami, amiről azt gondolom, másképp kellett volna megírni. Ilyen a könyvemben is van, s mivel az a Magvetőnél jelent meg, duplán bosszant. De, azért mégis, csoda, hogy ez könyv megszületett, hálás lehetek a Gondviselésnek.
A Szindbád, a detektívben ugyan bűnügyi történetek sorakoznak egymás után, a könyv mégsem krimiként üzemel. Más is, több is, mint akár egy klasszikus bűnregény, akár a ma divatos noirok. Ezek a szövegek pontos társadalom- és korrajzot adnak, a bennük figyelemmel kísért bűncselekmények inkább csak természetes (és szükségszerű) velejárói az életnek, a világnak (a két világháború közöttinek, mármint). Egy kisvárost látunk, élő, lélegző közösséget, az állami hivatalnokok életét, a tisztségviselőkét, a kispolgárokét, a perifériára szorultakét. Elevenen és hitelesen egyszerre. Hogy tettél szert ennyi és ennyire magabiztos ismeretre a 30-as évekbeli vidéki Magyarországról? Az embernek olvasás közben az az érzése támad, hogy a szerző személyesen szerezte tapasztalatait a Horthy-korszakban, másképp nem lehetett.
A történelem iszonyatos erővel vonz. Például a városomat, tárgyi és szellemi valóságával együtt már-már nem a jelenben, hanem egy több száz éves folyamatos létezésben érzékelem. Történésznek is készültem, és az eredeti szakmám történelem-német szakos tanár, de aztán az irodalom mégis más irányba rántott. Bár, talán annyira mégsem. A könyvben szereplő Nyárliget képzeletbeli helyszín, de a nem képzeletbeli szülővárosomban remek helytörténészek működnek, akik írásaiból sokat merítek. A legfontosabbak mégis a rokonaim elbeszélései. Semmi nem múlhatja felül a személyes élményt. Még hitelességben sem. Mert igenis, jobban képes az objektivitásra egy vasutas vagy bolti eladó, aki a mindennapok eseményeit éli meg történelemként, mint az a történész, akit valamilyen ideológia már csapdába ejtett. „Oral history" a neve a szemtanú-központú történelemkutatásnak, nálunk pár éve kapták föl, de én, anélkül, hogy tudtam volna, hogy ez valami különleges, „új" dolog, már régóta alkalmazom.
Prózádnak nagy erénye a elbeszélő türelmessége, nyugodtsága, a körültekintő aprólékosság. Ma már nemigen találkozni ilyen hanggal, hasonlóval se. Hogyan találtál rá erre a klasszikus beszédmódra? A könyved azt üzeni, hogy a szerző maga is valami anakronisztikus lassúságban, a rég letűnt világ emberibb tempójával él, nyilván, és ebből a nyugodt, kiegyensúlyozott életből hajt ki a higgadt próza. Mesélnél röviden az alkotói műhelyedről? Hogyan dolgozol, hogyan élsz? Az életrajzodból annyi derül ki számomra, hogy könyvtáros a polgári foglalkozásod.
Pár éve valóban befejeztem a tanítást, és, ugyanabban a középiskolában, könyvtáros lettem. Napi tíz órát írok általában, részben benn az iskolában, munkaidő után, részben otthon. Az az idő, amit a kutatásra fordítok, legalább a húszszorosa annak, mint amennyit a billentyűk csapkodására. Talán mondhatni, hogy a munkamódszerem türelmessége, nyugodtsága visszatükröződik az írásaimban is. Bár ezt eddig így nem fogalmaztam meg magamnak. Alkotói műhelyekhez nem kötődöm. Irodalmi ízlésemet egyrészt a magyar nyugatosok, másrészt a klasszikus orosz próza nagyjai formálták. Igen, ahogy Tolsztojnál, Turgenyevnél hömpölyögnek a történetek, abból talán ragadt rám is valami.
A szövegbe erős atmoszférájú visszaemlékezések épülnek. Főhősöd a Folyóközben (Irakban, ha jól értem) töltötte gyerekkorát, az ott átélt élmények sokszor felidéződnek különböző nyomozásai közben. Egzotikum, arab világ, és ez is magától értetődő, láttató, mint egy jó memoár a századelőről, nagyon működik. Honnan a vonzódásod az Ezeregyéjszaka világa iránt? Mit jelent számodra Bagdad? Ezek az emlékezős történetek nagyon erősen motiváltak. Jártál Irakban?
Hősöm az első világháború előtt, a Folyóköz szívében, Bagdadban töltötte a gyermekkora egy részét. Az arab világ és az iszlám számomra a még felfogható egzotikumot jelenti. India és Kína annyira távol van tőlünk, földrajzilag és kulturálisan, hogy, úgy érzem, abban a közegben - íróként is - elvesznék.
Bagdadban még nem voltam, és amilyen állapotok uralkodnak most ott, jó darabig nem is leszek. De az a Bagdad, amit én leírtam, már nem is létezik. A város lakossága harmincszorosára nőtt azóta, hogy a kis Szindbád visszament Nyárligetre. Eltűntek a városból a zsidók, a perzsák, a keresztények száma pedig drasztikusan megfogyatkozott. Ráadásul Folyóköz nem a Török Birodalom egy tartománya immár, hanem önálló állam, Irak. Bagdad ma már leginkább egy sivár lakótelephez hasonlít. Nem tettek jót neki az amerikai bombázások sem. Amikor azt említed, hogy „memoár", jó nyomon jársz. A legjobb források ugyanis a századforduló utáni Bagdadnak a bemutatására azok a visszaemlékezések, melyeket az elköltözött örmények, zsidók írtak egykori szülővárosukról. Ezek angolul is hozzáférhetők a neten. Vagy például, mivel fontos szerepet játszik a könyvben a Tigris-folyó, kerestem, hol lehetne utánanézni, milyen halak élnek benne. És, képzeld el, a Bagdadot megszálló amerikai katonák sem háborúznak egyfolytában: szabadidejükben horgászegyesületet hoztak létre. Külön weboldaluk van, melyen ott a rengeteg fénykép és leírás, mi a hal neve, őshonos-e vagy telepített stb. Sok ilyen, a hétköznapokat hitelesítő, remek lelőhelyem van.
A kötetnek van egy jellemző jegye, amit nehezen értek. Az indokoltságát. Rákapcsolódik a Krúdy-hagyományra. Pedig ez a könyv egy teljesen más világot épít, hívhatnák a főszereplőt Musztafának, Juszufnak, mindegy, eljár Krúdy nélkül is. Miért érezted fontosnak a Szindbádos vonalat?
Ezen rengeteget töprengtem. Még közvetlen a kiadás előtt, a Menza Étteremben történt megbeszélésen is felvetettem Király Levente szerkesztőnek, nem kellene-e más nevet választani. Lebeszélt.
Fiaim kedvence a Cobra 11 nevű német tévésorozat, melynek főszereplője egy Samir nevezetű, török származású autópálya-detektív. Ha Musztafa vagy Juszuf mellett döntünk, sokaknak talán egy hasonló, vendégmunkásként érkezett, vagy vendégmunkás szülőktől származó ember jutott volna eszébe. Ez nem illett volna a képbe. A Szindbád viszont egyrészt hangzásilag is gyönyörű, másrészt talán az egyetlen olyan perzsa-arab szó, mely már magyar is egyúttal, egzotikus, de nem idegen. És annyi kellemes emlékünk fűződik hozzá, hogy esetleg már pusztán a név miatt megveszik a könyvet. Aztán, ha rájönnek, hogy ennek a Szindbádnak semmi köze Krúdy Szindbádjához? Olyan ez, mint mikor évek után visszamész egy kedvelt étterembe, és kiderül, az már nem kínai, hanem arab étterem. Meghökkensz. Másra készült a gyomrod. De ha valami remek fogást hoznak, azért pompásan belakmározol, és utána elégedetten dőlsz hátra.
A Szindbád, a detektív szövegeit sorozatban hozták a különböző lapok, ez nyilván ritmust is adott a munkának, meg rendszeres jelenlétet az irodalmi cirkuszban. Benne vagy most hasonlóan nagyszabású projektben? Készül valami? Ha igen, mit tudhatunk róla?
Írok egy „Nyárligeti Napló" illetve egy „Útijegyzetek" című sorozatot, melyek főleg A Vörös postakocsi címet viselő fiatal, ám nagyra hivatott lapban jelennek meg. Valójában ezek is inkább novellák, novellafüzérek.
A Szindbád, a detektív-projektet pedig afféle gömbnek kell elképzelni. Sok az olyan szál a könyvben, melyek kibogozása - maradva a két világháború közti korszakban - újabb novellákat eredményezhet. Pár ilyen már meg is jelent. Ez akár ahhoz is elvezethetne, hogy, ha megéri a második kiadást a művem, abba bevehetnénk ezeket az írásokat is. De ez a fajta bővítés most nem tűnik jó ötletnek. Aztán lehetne visszafelé haladni a történetben. Leírni részletesen Szindbád gyermekkorát, főleg a Bagdadba utazása előtti időszakot. És a leglogikusabb, hogy időben előre haladunk, vagyis megnézzük, mi történik a detektívvel azon a különleges helyen, ahová kerül. Ezt a helyet most nem nevezem meg, mert lelőném a könyv egyik poénját.
Szóval, Szindbádnak, a nyárligeti detektívnek van még tennivalója.
[Szabó Tibor Benjámin]
