Megkérdeztük
Háy Jánost kérdeztük szerelemről, versről és az elcsatolt világrészekről
Az Egy szerelmes vers története című könyved anyaga a boldogságkeresés egy egészen sajátos válfaját mutatja fel. Könnyen az lehet az olvasó érzése, hogy a kereső valójában irtózik a találástól. A versekben nagyon különböző párkapcsolati helyzetekben/konfliktusokban (apaként, férjként, szeretőként) megjelenő férfi versbeszélő folyton kisasszézik a nyugvópontot jelentő megoldások elől, aztán néz visszafelé, hogy pedig milyen szép lehetett volna. Az elfojtás, a fojtottság fenntartása mintha alkotói módszerré válna ebben a kötetben. Ettől (meg a versek szenvtelen beszédmódjától) valahogy anti-romantikus a gyűjtemény karaktere, leginkább a szövegekben mozgatott én szomorú kudarctörténeteként olvastatja magát. Szerelemi líra romantika nélkül - izgalmas kísérlet. Gondolom, sokan szóvá teszik a versek kiábrándító világát. Hogy a szerelem nem is ilyen. Előfordult, rákérdeztek? Mit tudsz mondani, ha efféléket emlegetnek?
A szerelem olyan, hogy kihelyezed minden érzelmi erődet egy másik emberbe. Az ént összekovácsoló libidó magadon kívülre kerül. Innéttől kezdve az, hogy mennyire tudsz lenni, rettenetesen függ a másik ember létezésétől. Ha épp harmóniában vagy vele, akkor nagyon erős boldogságot élsz meg, miként a diszharmonikus szakaszokban rettenetesen sérülsz. A versek erre a kettősségre reflektálnak. Nem hiszem, hogy csak fájdalom volna bennük. Bár kétségtelen, hogy abból van több. Amúgy a fájdalom természetes velejárója annak, hogy vagyunk, ha nem tudnánk érezni, akkor az örömre sem tudnánk rezonálni. Aki arra törekszik, hogy a fájdalmat kiiktassa az életéből, valójában az életről mond le. Jobb egy szenvedő embert látni, mint egy zombit.
Prózai életműved (annak világa) látható, tapintható hatással van a kortárs irodalomra. Az élő prózairodalom szeret úgy, azokkal a nézőpontokkal, érzésekkel tekinteni a 70-es, 80-as évekbeli fiatalságra, ahogyan (amilyennek) azt Te mutatod prózai műveidben. A verseid ebben az értelemben nem kánonalkotó tényezők, nem kapcsolódnak semmiféle ízlésirányra, ahogy az se nagyon látszik, hogy követni akarnák az ifjú költők. Zárványköltészet. Kiket látsz magad előtt, költőként? Mik azok a nagy teljesítmények, amiktől elrugaszkodik, ahonnan indul a lírád?
Releváns műalkotásokat akarok létrehozni. Az irodalom mint valami apák és fiúk, mesterek és tanítványok rendszere vagy netán hatalmi építmény ilyen szempontból nem érdekel. A zárványköltészet számomra amúgy nem értelmezhető. Egy költészet akkor zárvány, ha nem tudja a tárgyát megragadni, nem akkor, ha nem hat az ifjú titánokra vagy netalán nem nevezhető meg konkrétan a felmenője. Amúgy a meglehetősen konzervatív hazai költészeti hagyományon túl vannak más referenciális pontok, amelyeknek egy magyar költő számára legalább olyan fontosaknak kell lenniük, mint például József Attila. Ekként nekem nagyon fontos Eliot és az imaginisták, valamint a huszadik század első évtizedeinek formaromboló és formaépítő orosz költészete. Ez nem azt jelenti, hogy őket követtem volna, hanem hogy számtalan költészeti problémát az ő műveiken keresztül tudtam végiggondolni. Többek között a nyelv és jelentés kérdését, a versben szereplő ént, a versen belüli időt, valamint azt, hogy miképpen lehet a klasszikus formákkal szemben más, kevésbé iskolás akusztikai építményt létrehozni.
Ennek a könyvnek is Te festetted a borítóját. Viszonylag ritka, hogy egy író leüljön megrajzolni a könyvét, a legtöbb esetben, gyanítom, a kiadókat is kiverné a víz ilyen szerzői igény esetén. Hogyan, miért alakult ez így? Az, hogy akarod is, hagyják is. Meg egyáltalán, mikor van időd festékek között csücsülni, színeket keresni?
'96-ban, a Dzsigerdilen megjelenésekor volt először lehetőségem borítót festeni. A borító nem használt a könyvnek, mert a vásárlók gyerekes dolognak vélték, s nem fordultak bizalommal felé. Ez azonban nem szegte a kedvemet, mert úgy éreztem, az a könyv épp olyan, amilyennek szeretném, hogy legyen, s az másodlagos kérdés, hogy kereskedelmi tárgyként hogyan működik. Ettől kezdve következetesen maradt, hogy én csinálom. Amúgy ezzel a kiadó időt, pénzt és munkát spórol, s mára már szinte nem is lehet elképzelni, hogy ne így nézzenek ki a könyveim. Hogy meddig marad ez a forma, nem tudom. Egy biztos: jövőre megjelennek külön könyvben a rajzaim, festményeim, s ez kicsit megkérdőjelezi az általam festett borítók létjogosultságát. Amúgy szeretek festeni, mert szeretem, ha van valami fogható a kezem ügyében. Én becsülöm az anyagot, azt is amiben élet van, és azt is, ami élettelen.
A versekben beszélő én folyton tart valahonnan valahová. A legtöbbször konkrétan utazik (az óceánon túlra, akár), kirándul, dolgozik, de ahol épp nem, ott is valami (mondjuk, belső) változásban, átalakulásban, mozgásban van. Az utazós rész mögött biztosan vannak személyes, szerzői élmények, tudható Rólad, hogy rengeteg külföldi felolvasást vállalsz. Ebbe az életmódba hogyan tudod beépíteni a rendszeres munkát? Valahogy nyilván, hiszen gyakran publikálsz folyóiratokban is, a kötetek is rendszeresen jönnek.
Az utazások nem csak energiát visznek, rengeteg dolgot adnak is. Hiába próbálunk például az olvasmányaink, a műveltségünk mozgósításával új alkotásokat létrehozni, élmények nélkül nincs irodalom. Persze az élményekhez nem kell feltétlen utazni, de én úgy vagyok, hogy azt csinálom, amire lehetőséget kapok. Az utóbbi években örültem, hogy így alakult a sorsom, hogy sok mindent láthattam, amit addig nem, hogy voltam a kamaszkorom szabadságszimbólumát jelentő New Yorkban, vagy hogy eljutottam Indiába. Minden utazás hoz valamit a konyhára, még akkor is, ha rengeteg szorongással jár a fellépések miatt. Amúgy ha kicsit figyelmesebbek lennénk mi magyarok, hogy miképpen alakul, változik a világ, jobb Magyarországot tudnánk építeni. Amúgy persze abban igazad van, hogy minden kifelémozgás alapvetően ellentétben áll az alkotással, hiszen az nagyon intenzív befelé való araszolgatás. Úgyhogy itt tényleg ügyelni kell az egyensúlyokra, hogy a külső történések ne bomlasszák fel a belső koncentrációt.
Az utolsó kérdés csak lazán kapcsolódik az Egy szerelmes vers történetéhez. Közismert rockzene-értő/-szakértő is vagy, ezért merem erre terelni a szót. Bérczesi Robinak van egy régi nótája (még Hiperkarmás időszakból), amiben azt ismételgeti, hogy látok valamit, amit te nem. Az új (sok éve készülő) lemezéről a neten hallgatható egy különleges dal (Konyharegény), amiben meg az a tételmondat, hogy az egészet értem, az egészet. Ezek nem írói, nem költői, de nagyon erős, általános művészi gesztusok. És mintha a művészi motiváltság két alapvető irányát rögzítenék. Az egyikben az fogalmazódik meg, hogy az alkotó olyan részleteket is képes látni a világból, olyan összetevőket, amiket a többség nem, és azért beszél, az viszi előre, hogy ezeket megmutassa. A másik szerint az alkotó nem azzal több, hogy élesebb a szeme a részletekre, hanem azzal, hogy képes kívülről rálátni a világra, befogni az egészet, és ezzel érteni a nagy szabályokat, az egészleges mozgatókat is, és ezt akarja kifejezni, művek által. Zseniális a pali, és a szövegekben nem is ennyire didaktikus a dolog, mint így, elmagyarázva. És a kérdés. Az írói középnezemzedék egyik emblematikus alkotója vagy - Téged melyik hajt a kettő közül? Mert valami kell, az nem vitás. Ami miatt az ember reggelente (esténként, akármikor) leül a Word elé. A depoetizált válaszok (pénz miatt, máshoz nem értek - egy időben divat volt így állni az irodalmi tevékenységhez) valahogy elégtelennek tűnnek. Mi mozgat, alkotóként?
A Kalandra fel Bizottság-lemez kezdődik ezzel: „Mit látsz, Laca? Egy nagy segget látok vagy lehet, hogy csak hallucinálok.” Ez valamelyest közelebb áll hozzám, mint az általad idézett sortöredékek kicsit nagyképű heroizmusa. Amúgy az én alapvető emberi attitűdöm, hogy szeretnék látni valamit és érteni valamit, s szeretném, ha te is látnád és te is értenéd. Ám legtöbbször inkább azt élem meg, hogy nem látok semmit meg még annyit sem értek. De nem is annyira érdekes az én látásom, értésem, hiszen a fontos mindig az, hogy a művön keresztül mi mutatkozik meg a világból. Az emberi gondolkodást mindig is a világ nemértett és nemlátott része katalizálta. A művészetben valóban rejlik olyan erő, hogy az ész számára elcsatolt világrészeket megsejtesse vagy legalábbis helyreállítsa a harmóniát az ismert és nemismert világ között. Egy mű nyilván akkor katartikus erejű, ha ezt éled meg benne, sőt, megkockáztatom, enélkül nem is beszélhetünk művészi produktumról csak annak szimulálásáról. E sajátossága miatt lehetséges, hogy a műalkotásban az ember a saját világban való létét képes a lehető legmélyebben és legelevenebben megélni. Én ezért az élményért kelek fel, adott esetben, mint ma is például hajnal háromkor.
A szerelem olyan, hogy kihelyezed minden érzelmi erődet egy másik emberbe. Az ént összekovácsoló libidó magadon kívülre kerül. Innéttől kezdve az, hogy mennyire tudsz lenni, rettenetesen függ a másik ember létezésétől. Ha épp harmóniában vagy vele, akkor nagyon erős boldogságot élsz meg, miként a diszharmonikus szakaszokban rettenetesen sérülsz. A versek erre a kettősségre reflektálnak. Nem hiszem, hogy csak fájdalom volna bennük. Bár kétségtelen, hogy abból van több. Amúgy a fájdalom természetes velejárója annak, hogy vagyunk, ha nem tudnánk érezni, akkor az örömre sem tudnánk rezonálni. Aki arra törekszik, hogy a fájdalmat kiiktassa az életéből, valójában az életről mond le. Jobb egy szenvedő embert látni, mint egy zombit.
Prózai életműved (annak világa) látható, tapintható hatással van a kortárs irodalomra. Az élő prózairodalom szeret úgy, azokkal a nézőpontokkal, érzésekkel tekinteni a 70-es, 80-as évekbeli fiatalságra, ahogyan (amilyennek) azt Te mutatod prózai műveidben. A verseid ebben az értelemben nem kánonalkotó tényezők, nem kapcsolódnak semmiféle ízlésirányra, ahogy az se nagyon látszik, hogy követni akarnák az ifjú költők. Zárványköltészet. Kiket látsz magad előtt, költőként? Mik azok a nagy teljesítmények, amiktől elrugaszkodik, ahonnan indul a lírád?
Releváns műalkotásokat akarok létrehozni. Az irodalom mint valami apák és fiúk, mesterek és tanítványok rendszere vagy netán hatalmi építmény ilyen szempontból nem érdekel. A zárványköltészet számomra amúgy nem értelmezhető. Egy költészet akkor zárvány, ha nem tudja a tárgyát megragadni, nem akkor, ha nem hat az ifjú titánokra vagy netalán nem nevezhető meg konkrétan a felmenője. Amúgy a meglehetősen konzervatív hazai költészeti hagyományon túl vannak más referenciális pontok, amelyeknek egy magyar költő számára legalább olyan fontosaknak kell lenniük, mint például József Attila. Ekként nekem nagyon fontos Eliot és az imaginisták, valamint a huszadik század első évtizedeinek formaromboló és formaépítő orosz költészete. Ez nem azt jelenti, hogy őket követtem volna, hanem hogy számtalan költészeti problémát az ő műveiken keresztül tudtam végiggondolni. Többek között a nyelv és jelentés kérdését, a versben szereplő ént, a versen belüli időt, valamint azt, hogy miképpen lehet a klasszikus formákkal szemben más, kevésbé iskolás akusztikai építményt létrehozni.
Ennek a könyvnek is Te festetted a borítóját. Viszonylag ritka, hogy egy író leüljön megrajzolni a könyvét, a legtöbb esetben, gyanítom, a kiadókat is kiverné a víz ilyen szerzői igény esetén. Hogyan, miért alakult ez így? Az, hogy akarod is, hagyják is. Meg egyáltalán, mikor van időd festékek között csücsülni, színeket keresni?
'96-ban, a Dzsigerdilen megjelenésekor volt először lehetőségem borítót festeni. A borító nem használt a könyvnek, mert a vásárlók gyerekes dolognak vélték, s nem fordultak bizalommal felé. Ez azonban nem szegte a kedvemet, mert úgy éreztem, az a könyv épp olyan, amilyennek szeretném, hogy legyen, s az másodlagos kérdés, hogy kereskedelmi tárgyként hogyan működik. Ettől kezdve következetesen maradt, hogy én csinálom. Amúgy ezzel a kiadó időt, pénzt és munkát spórol, s mára már szinte nem is lehet elképzelni, hogy ne így nézzenek ki a könyveim. Hogy meddig marad ez a forma, nem tudom. Egy biztos: jövőre megjelennek külön könyvben a rajzaim, festményeim, s ez kicsit megkérdőjelezi az általam festett borítók létjogosultságát. Amúgy szeretek festeni, mert szeretem, ha van valami fogható a kezem ügyében. Én becsülöm az anyagot, azt is amiben élet van, és azt is, ami élettelen.
A versekben beszélő én folyton tart valahonnan valahová. A legtöbbször konkrétan utazik (az óceánon túlra, akár), kirándul, dolgozik, de ahol épp nem, ott is valami (mondjuk, belső) változásban, átalakulásban, mozgásban van. Az utazós rész mögött biztosan vannak személyes, szerzői élmények, tudható Rólad, hogy rengeteg külföldi felolvasást vállalsz. Ebbe az életmódba hogyan tudod beépíteni a rendszeres munkát? Valahogy nyilván, hiszen gyakran publikálsz folyóiratokban is, a kötetek is rendszeresen jönnek.
Az utazások nem csak energiát visznek, rengeteg dolgot adnak is. Hiába próbálunk például az olvasmányaink, a műveltségünk mozgósításával új alkotásokat létrehozni, élmények nélkül nincs irodalom. Persze az élményekhez nem kell feltétlen utazni, de én úgy vagyok, hogy azt csinálom, amire lehetőséget kapok. Az utóbbi években örültem, hogy így alakult a sorsom, hogy sok mindent láthattam, amit addig nem, hogy voltam a kamaszkorom szabadságszimbólumát jelentő New Yorkban, vagy hogy eljutottam Indiába. Minden utazás hoz valamit a konyhára, még akkor is, ha rengeteg szorongással jár a fellépések miatt. Amúgy ha kicsit figyelmesebbek lennénk mi magyarok, hogy miképpen alakul, változik a világ, jobb Magyarországot tudnánk építeni. Amúgy persze abban igazad van, hogy minden kifelémozgás alapvetően ellentétben áll az alkotással, hiszen az nagyon intenzív befelé való araszolgatás. Úgyhogy itt tényleg ügyelni kell az egyensúlyokra, hogy a külső történések ne bomlasszák fel a belső koncentrációt.
Az utolsó kérdés csak lazán kapcsolódik az Egy szerelmes vers történetéhez. Közismert rockzene-értő/-szakértő is vagy, ezért merem erre terelni a szót. Bérczesi Robinak van egy régi nótája (még Hiperkarmás időszakból), amiben azt ismételgeti, hogy látok valamit, amit te nem. Az új (sok éve készülő) lemezéről a neten hallgatható egy különleges dal (Konyharegény), amiben meg az a tételmondat, hogy az egészet értem, az egészet. Ezek nem írói, nem költői, de nagyon erős, általános művészi gesztusok. És mintha a művészi motiváltság két alapvető irányát rögzítenék. Az egyikben az fogalmazódik meg, hogy az alkotó olyan részleteket is képes látni a világból, olyan összetevőket, amiket a többség nem, és azért beszél, az viszi előre, hogy ezeket megmutassa. A másik szerint az alkotó nem azzal több, hogy élesebb a szeme a részletekre, hanem azzal, hogy képes kívülről rálátni a világra, befogni az egészet, és ezzel érteni a nagy szabályokat, az egészleges mozgatókat is, és ezt akarja kifejezni, művek által. Zseniális a pali, és a szövegekben nem is ennyire didaktikus a dolog, mint így, elmagyarázva. És a kérdés. Az írói középnezemzedék egyik emblematikus alkotója vagy - Téged melyik hajt a kettő közül? Mert valami kell, az nem vitás. Ami miatt az ember reggelente (esténként, akármikor) leül a Word elé. A depoetizált válaszok (pénz miatt, máshoz nem értek - egy időben divat volt így állni az irodalmi tevékenységhez) valahogy elégtelennek tűnnek. Mi mozgat, alkotóként?
A Kalandra fel Bizottság-lemez kezdődik ezzel: „Mit látsz, Laca? Egy nagy segget látok vagy lehet, hogy csak hallucinálok.” Ez valamelyest közelebb áll hozzám, mint az általad idézett sortöredékek kicsit nagyképű heroizmusa. Amúgy az én alapvető emberi attitűdöm, hogy szeretnék látni valamit és érteni valamit, s szeretném, ha te is látnád és te is értenéd. Ám legtöbbször inkább azt élem meg, hogy nem látok semmit meg még annyit sem értek. De nem is annyira érdekes az én látásom, értésem, hiszen a fontos mindig az, hogy a művön keresztül mi mutatkozik meg a világból. Az emberi gondolkodást mindig is a világ nemértett és nemlátott része katalizálta. A művészetben valóban rejlik olyan erő, hogy az ész számára elcsatolt világrészeket megsejtesse vagy legalábbis helyreállítsa a harmóniát az ismert és nemismert világ között. Egy mű nyilván akkor katartikus erejű, ha ezt éled meg benne, sőt, megkockáztatom, enélkül nem is beszélhetünk művészi produktumról csak annak szimulálásáról. E sajátossága miatt lehetséges, hogy a műalkotásban az ember a saját világban való létét képes a lehető legmélyebben és legelevenebben megélni. Én ezért az élményért kelek fel, adott esetben, mint ma is például hajnal háromkor.
[Szabó Tibor Benjámin]
2010. szeptember 30.
