Falcsik Mari verset mond
Megkérdeztük Falcsik Marit
Több mint két éve készült veled interjú a BárkaOnline-on - azóta sok minden történt. A 2004-es Sanzon nehéz időkben és a 2006-os Változatok a szabadságra után az idei Könyvhétre megjelent A sorsvadász. Ezt a verskötetedet az idén februárban tragikusan fiatalon elhunyt Láposi Farkas gitárművész barátodnak ajánlottad. Farkas halála után be tudod fejezni a vele tervezett CD-t?
Nagyon nehéz bármit is folytatni nélküle. Nekem még mindig lehetetlen tudomásul venni, hogy ő nincs többé ezen a Földön. A CD-hez nyúlni égető fájdalom: épp a fele van meg, ott szakadt félbe, hogy Farkas vezetésével felvettük a verseket, s a zenei anyag is megvan hozzá, de külön maradt a kettő, az én versmondásom és az ő zenéje. A zenét csak alá kellene tenni a versmondásnak, de egyelőre nemigen tudok még rágondolni se, hogy ezt megoldjam. Eljön majd az ideje. Ha másképp nem, majd rákényszerítenek a Farkas-film munkálatai: a Triceps (Lantos László) által rendezendő portréfilmhez bizonyára szükség lesz erre az anyagra is.
Verseid érzékisége számomra egyszerre földi és kozmikus. Eddig nekem úgy tűnt, a nyár a legkedvesebb évszakod, az új kötetben viszont sok a téli vers... Eltolódott a hangsúly. Jól érzékeltem ezt?
Igen, igen... Ha már földi: tényleg mindig a nyár marad az én évszakom, testi értelemben engem a Nap és a víz éltet, fővárosi születésűként is megmaradt számomra a legevidensebb állapotnak a „kint lenni" gyönyöre... Valószínűleg emberben is tücsöknek születtem.
Ami a kozmikust illeti, nekem egész életemben az volt az élményem, mintha csak vakációzó idegen lennék ezen az emberlakta Földön, ezen a szép és kiszámíthatatlan helyen, ahol aztán mindenféle elkötelezettségekbe keveredtem és lassan megtanultam a telet.
A tél ebben a kötetben nemcsak szimbólum, hanem a betegség rémével való nagy küzdelmek, a győzelmek és remények ideje, majd a körforgásban ismét visszatérve belé, ez lett a minden elvesztésének konkrét évszaka is.
„Valami túl van bennem valakin: rajtam" - írod A sorsvadász nyitóversében („Túl"). Hogyan vagy túl magadon? Mi látszik már az újabban készülő versekből, merre indul tovább benned ez a sorsvadász?
Ez valószínűleg életkori. Amit én élek, az már rég nem a „Petit Versailles d'Ego", az Én Kicsiny Palotájának építkezése - mondjuk azt, zajlik a létélmény és a rögzítése, olyan tágasságban, amennyire egy emberen át csak tud.
A kötetek utáni új versek mindig sokágúak, ilyenkor sose tudom, merre megyek, hagyom, hadd guruljon a figyelmem, amerre akar... A legjobban még mindig a lélek érdekel, a maga láthatatlan, de nyomaiban fizikailag-kémiailag letapogatható működésével. A halállal való találkozástól alaposan megkopik az emberben a hit gőgje és látszólagos magabiztossága... Módszereim nem változnak: megfigyelek, befogadok, átélek, írok - de egyre inkább hagyom, hadd alakuljon a hangom úgy, ahogy csak akar. Ahogy az átéltek megkívánják. A tapasztalat az úr, a vers csak - a tendencia szerint - egyre kevésbé cifra szolga.
Örömmel hallom, hogy zajlik a verseid angolra fordítása. Magad fordítod, vagy mások ültetik át őket? Mik a tervek? Lesz kétnyelvű verseskötetedet?
Született néhány amerikai angol fordítás a verseimből, de legtöbbnyire magam szeretem angolra áttenni őket - nem lefordítani, hanem angolul újraírni őket. Olyan versem is egyre több van, amit eredetileg angolul írok, aztán vagy lesz magyar verziója, vagy sem. Nem tudom, bizonyára kiadás lesz belőle, ha egy kötetnyi összeáll. De nem ez a rendezőelv: valami izgat, megcsinálom, aztán csak talál majd valami publikációs formát magának.
A versek előadása, prezentálása számodra nagyon fontos - zenét és képeket is szívesen alkalmazol. Ennek kedvez az internetes megjelenési forma is. Manapság a neten való jelenlét szinte létfontosságú, a te honlapod is hangsúlyosan jelen van ebben a „tengerben". Milyen kihívásokat, milyen előnyöket látsz benne?
Először röviden a netről: a net egyrészt az elérhetőség, a spontán olvasói reagálás biztosítéka - a honlapomon naponta 30-40 látogató jár, ehhez jön még a Facebook eleven fóruma. Másrészt - és számomra ez a lényeg - a netnek, mint óriási kiterjedésű személyes terepnek ez a szegmense izgalmas eszközöket kínáló kísérleti művésztelepként működik, ahol mindig mód van játékra, hangok kipróbálására, személyiségalkotásra, formabontásra, köztes műfajok futtatására, alkotói eszmecserére, közös alkotásokra. A netnek az a „művészsarka", ahol én jelen vagyok, egy nagy játszótér a be nem merevedett, ficánkolni szerető művészi szellemnek. Nagy kár, hogy ezt csak az ilyen fórumok működtetői nem vették észre. A Facebook például, noha illusztris művésztagságot tud felmutatni, máig olyan tartalmi megkötésekkel működik, ami jobban megfelelne egy bigott amerikai kisváros morális előítéleteinek, mintsem egy világszerte használt nyílt közösségi oldal követelményeinek. Ez látszik ki a letiltásokból: a közelmúltban a nők művészi önmeghatározásában alapvető szerepű írásokat, képzőművészeti alkotásokat és fotókat prezentáló Szomjas oázis-oldal, majd a dadaizmust és a body artot hatalmas képanyaggal illusztráló Triceps profiljának letiltása adja a két legjobb példát. De amilyen a net világa, valószínűleg ezen a problémán is majd valami közösségi megmozdulás fog segíteni.
És végül az úgynevezett „köztes műfajokról". A vers nálam nem figyelemfelhívó kiegészítésként kap zenét vagy képet: én a két vagy több komponensből egy új egységet szándékozom létrehozni. Persze kipróbáltam a csak szövegként született versek megzenésíttetését vagy „elképesítését" is, az is egy út, de engem nem érdekel. Ami engem foglalkoztat, az az új egység, ami a különböző művészetekből létrejön. Például a vele, hozzá született zene a vers mellett „tercként", második szólamként képes működni - és mindannyian ismerjük a kétszólamú dalok hatóerejét. Én sose gondolkodtam zenével vagy képpel „illusztrált versekben". Engem az izgat, ahol zene és vers, kép és vers vagy bármi és vers egyszerre jön elő és egy művé lesz, ahol egymást megihletik - de leginkább az, ahol egyenest együtt készülnek, ugyanarra az ihletre. Ezt már a kétnyelvű verzióknál felfedeztem: ugyanaz az ihlet feldolgozható angolul is, magyarul is. Nos, ha ezt visszük tovább, igen egyszerű belátni, hogy ugyanaz az ihlet feldolgozható szóban és zenében, vagy szóban és képzőművészetben is, vagy a háromban egyszerre... Én ezt a több komponensű művet keresem. Ez a magától értetődő egység nemcsak képpel és/vagy zenével, de minden mással is - mozgóképpel, élő előadással, azaz a szavak mellett a technikák, a hangok, a mozgás stb. szerepének keresésével - ugyanígy létrehozható.
Aztán az egész együtt is kipróbálható. Régi meggyőződésem, hogy egyetlen műalkotás készül az egész világon, amiben az emberi lét próbálja tükrözni magát, múltban, jelenben - és, ami a legnehezebb, igen, a jövőben is... Nos, ehhez az Egy Műhöz olykor csak szavakat ad az ember, máskor szavakat és vizuális anyagot, megint máskor meg, többekkel együtt, szavakat, zenét, mozgást, képeket stb. - azaz a ma épp elkülönülten létező művészeti „ágakban" együtt született alkotást hoz létre.
(Szepesi Dóra)
