Megkérdeztük Vörös Istvánt
Műfajai: vers, próza, tanulmány, kritika, vígjáték, bábjáték, dráma. A legutóbb megjelent Ördögszáj című kötete 10 színpadi művet tartalmaz. Cseh irodalmat tanít és - Lackfi Jánossal együtt - kreatív írást.
Nem olyan régen van ilyesmi Magyarországon, Amerikában viszont régóta tanítják. Milyen tapasztalatai vannak erről?
Kicsit mást csinálunk, mint Amerikában. Ott elsősorban a technikákra helyezik a hangsúlyt, ami fontos, de magában majdnem semmi. Nem hiszek abban, hogy pusztán szabályok betartásával jó művet lehet írni. Bizonyos szabályok ki is zárják egymást. Tudni kell, mikor melyiket hagyom el, melyiket alkalmazom. Nem is tudni. Érezni. És biztosnak lenni a megsejtésünkben. Van kreatív olvasás óra is a kreatív írás kurzuson. A közös zsenialitáshoz keresünk utakat, a tehetség forrásához nyíló járatokat próbáljuk kitisztítani. Az alkotóerő minden kisgyerekből árad, ám legkésőbb az általános iskolában elkezdik a megfékezését, a járatok betömését. Mert csak zavart és komplikációt okoz a szabad alkotókedv. Mi és ki az oka ennek? A tanár, az oktatási struktúra, a fegyelmezés és a fegyelmezetlenség, a fantázia tiltása és a racionalitás üldözése. A rossz hozzáállás. A jó hozzáállás. Tökéletesen persze nem sikerülhet a velünk született tehetség elfojtása. Azt próbáljuk tanítani, hogyan tudja a kreativitást fölszabadítani magában Akárki (de nem bárki). Függetlenül attól, hogy író lesz-e majd vagy sem, arra próbáljuk ösztönözni, hogy egy kicsit intenzívebben élje meg a dolgokat. Tudjon jól olvasni, az olvasottakkal mit kezdeni, kreatívan élni. Ez egyfajta önnevelés az írásról való gondolkodás eszközeivel. Nincs szabály, talán csak az, hogy van valamilyen szabály. Úgy látom, sok a tehetséges fiatal író, az irodalomnak jót teszünk, de a kiadók helyzetét bonyolítjuk. A könyvhétre két volt tanítványunknak jelent meg verseskönyve, már jó néhányan publikálnak különböző lapokban, sőt jelen vannak a Szép versekben is.
A kreativitás, a nyelvi játék jellemző önre, írt például egy haikufüzért, aminek a címe: Hét évszázad haikui avagy mi lett volna, ha a magyarok nem nyugatnak, hanem keletnek indulnak, és verseiknek haikuba kell beférniük. Az Apám kakasa című verseskönyvben klasszikus gyerekversek változatait alkották meg Lackfi Jánossal.
Ez a haiku-fűzér előzménye is az Apám kakasának. A tanítványaimmal is csinálunk hasonlót, regényeket kell átírni haikuvá. Ők aztán továbbfejlesztették a feladatot, a haikut mint rejtvényt föladják a többieknek, hogy melyik könyvről van szó.
Apám kakasa - honnan jött az ötlet? Olvastam róla, hogy nagyon jól tudják használni az iskolákban, közel hozza a gyerekekhez a klasszikusokat.
Az ötlet magja a kettőnk munkabarátsága Lackfi Jánossal. Már régóta ismertük egymást, amikor az egyetemen elindítottuk a kreatív írást, ez a közös munka igazán jól működik. És mind a ketten írtunk parafrázisokat. Én annyit, hogy épp megfogadtam, többet nem írok. Amikor Jancsi szerkesztette a csak később megjelent Aranysityakot, abba adtam átiratokat is. Közben kimentem két hónapra Berlinbe, és persze, ha hosszabb időre elmegyek, van valami munkatervem, - bár sosem azt írom meg. Most is kíváncsian vártam, mit fogok az eltervezett munka helyett csinálni, (egy regényt szerettem volna befejezni, ami azóta mégis elkészült, mostanában akarom a végső simításokat elvégezni rajta). Jancsi meglátva az átiratokat, belegondolva a sajátjaiba, fölvetette a kérdést, mi lenne, ha csinálnánk egy könyvet parafrázisokból, közölnénk az eredetit és hozzá mind a ketten megírnánk a magunk változatát. Nagyon tetszett az ötlet, azért is, mert megszeghettem a fogadalmamat, miszerint soha többet parafrázist. Annál inkább belevetettem magam, dobáltuk egymásnak e-mailen keresztül a labdát, az elkészült szövegeket. Koncepció volt, hogy lehetőleg az összes fontos magyar gyerekvers benne legyen. Weöres Sándor esetében hiányzik egy-két alapmű, de az örökösök házsártossága miatt nem mertünk többet bele tenni. Inspiratív volt, a másikunk is hogy pörög, a szövegek milyen jók. Lesz folytatás, sőt több folytatást is tervezünk, de hogy mit, egyelőre titok.
Nagyon tetszett az Új Forrásban megjelent írása, a Miért olvassunk kortárs irodalmat? Sok jó gondolat van benne, például, hogy a kortárs irodalomnak az olvasó a kulcsa. Mit ajánlana annak, aki csak most kezdene ismerkedni a kortárs irodalommal, kivel érdemes kezdeni, hogyan?
Attól függ, mennyire tudatlanul fog hozzá. Aki ötven éves és még sose olvasott verseket, annak nagyon nehéz lenne még a kortárs próza is.
Mondjuk egy olyannak, aki a vámpíros szerelmi regényeket falja...
Igen, mindig esetről esetre kéne fölépíteni az olvasási tervet... neki olyan szerzőtől kéne elindulnia, akinél szerelem meg lélekborzolás van, és mágikus realista elemeket vonultat föl. Darvasitól A könnymutatványosok legendája? Vagy Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae? De aki a hagyományosabb, móriczi világ felől jön (ilyen a vámpírkönyvek világa?), elolvashatja Oravecz Imrének az Ondrok gödre című regényét. (Azt hiszem, az irodalom nem tudja kínálni a vámpírkönyvek izgalmát és unalmát.) Utakat kéne minden esetben találni, hogy honnan hova jutunk el. Oda kéne elérni, hogy az illető el tudja olvasni Nádas Pétertől a Párhuzamos történeteket. Kérdés milyen vastag könyveket, milyen témákat, milyen műfajokat szeret valaki, fontos lenne, hogy lebeszéljük az összes rossz olvasási szokásáról és babonájáról. El kéne az illetővel beszélgetni ...
Lehetne ilyen tanácsadás...
Olvasási tanácsok?
Napilapban egy rovat...
Jó ötlet. Vagy képzeljünk el egy olvasáslélektanászt, aki páciensei olvasmányairól beszélget el. Persze kérdés, van-e olyan ember manapság, aki bevallja, hogy nem tud olvasni. Nem a betűket, hanem összetettebb szövegeket. Csak az tud olvasni, aki könyveket olvas. Az olvasás magasiskolája alighanem, amikor már James Joyce Ulyssesét is el tudja gyötrődés nélkül olvasni valaki, de semmiképp nem javasolnám, hogy rögtön azzal kezdje. Bár, nem lehet tudni! Én például a zenéhez Bartók vonósnégyesei felől közeledtem. Az énektanárunk mondta, hogy Bartók általában is nehéz, de a vonósnégyeseket még ő, a tanár se érti, - na, rögtön rohantam és megvettem a vonósnégyeseket. De én olyan kamasz voltam, aki az avantgárdot, a furcsát, a másmilyent keresi, és úgy mentem neki a versírásnak, hogy szerelmes verset, amit úgy unok, soha. A másik, ami a könyökömön jött ki, az anyavers...
Nem is írt?
Írtam is meg nem is, abban a formában, ahogy untam őket, nem. Az érzelmek túl direkt megmutatása idegen tőlem. Elé teszem az erotikát, ha szerelemről van szó. Anyaversem az Apám kakasában pedig parafrázis, tehát eleve ironikus. Persze nem az anyámmal, hanem a köteles szeretet penzumszerű felmondásával kapcsolatban. A legtisztább verseket is tönkreteheti egy anyák napi ünnepély, amikor fehér zokniban, kisdobos-nyakkendőben kell szavalnia az embernek. Lázadásból kezdtem Bartók vonósnégyeseivel, onnan jutottam a Beethoven-vonósnégyesekig, a szimfóniákig, és csak nagyon sokára az operáig. A műfaj idegesített, mint túlságosan vásári és tetszeni akaró forma. Az opera akkor lett fontos, amikor elkezdtem drámát írni. Ma a fiatalok lázadásának mások a formái. Néha észre se veszem, néha meg megijedek ezektől a nem esztétikai lázadásoktól. Megint másak a kreatív írás tanítványok. Egyébként őket is be kell vezetni a kortárs olvasás tudományába. Egy fél éven keresztül ezzel foglakozunk, a nagyapáktól kezdjük: Mándy, Mészöly, Ottlik, Örkény, aztán a mostani nagy öregek: Kertész, Esterházy, Nádas, Bodor Ádám, Sándor Iván, Konrád, Spiró, a fiatalabbak: Rakovszky, Závada, Krasznahorkai, Parti Nagy, Kemény, Zoltán Gábor, egész a 20-as 30-asokig, minden félévben más szerzők és más művek, én már kezdek egy kicsit beletanulni. Nem feltétlen az előismeretek a fontosak, hanem az olvasási bátorság és magabiztosság. A Harmonia Caelestis nem hiszem, hogy jó lenne bevezetőnek a kortárs irodalomba, ha csak úgy belefog valaki, mert azt hitte, az Esterházy család életéről kap szaftos pletykákat. Ám ha elmondjuk a naiv vásárlónak, hogyan kell olvasni ezt a könyvet, akkor megnyílhat: Az első rész fragmentumait versként olvasva, párhuzamosan a második rész cselekményesebb szövegeivel. Tehát ugrálva a kettő között. Ez már bonyolult olvasási technikát igényel. Az ember ahhoz van szokva, hogy az elején kezdi és végigolvassa a könyveket, illetve, sokan persze csalnak és előrelapoznak, hogy mi lesz a vége, - amikor semmi másról nem szól egy könyv, mint a történetről. Pedig nem a történet a legfontosabb eleme egy műnek.
Hanem mi?
A cselekmény inkább csak hajtóerő. A mű világot teremt és jelenít meg, a benne levő emberek lelkiállapotát. A művészi szöveg ott kezdődik, ahol nem mindegy a mondatok zenéje, a képek pontossága, a gondolatok közhelymentessége, a szerkezet. Egy jó regénynek légköre van, és akármilyen ez a légkör, engem olvasóként föl kell, szabadítson. És nem baj, ha olvasás közben elkalandozik a gondolatom, sőt jó. Meg kell tanulni párhuzamosan gondolkodni, hogy két dolog fusson az ember fejében. A kortárs vagy bármilyen jelentős irodalom olvasásához a komolyzene hallgatásának megtanulása is fontos, illetve a koncertre járás „megtanulása". Mondtam egy-két művet, amelyeket szeretek, nyilván hiányos a lista. Fontosabb, hogy ezt az olvasói technikát (a szöveg mellett a saját gondolataimra figyelni, a kettőt összehangolni) komolyzenei koncerteken lehet tanulni. Hogyan futtatom a gondolataimat a zenével párhuzamosan. Ott lehet trenírozni, hogy kell olvasás közben is együtt gondolkozni a szöveggel.
A komolyzenét mondja, mi van a popzenével? Onnan is vannak átjárók?
Átjárók a legváratlanabb helyeken is vannak. A rock, a pop sok lekötetlen energiát görget magával. A jazz már ugyanúgy strukturált, mint a széppróza.
Azt mondta egy korábbi interjúban, szintén a barkaonline-on, hogy Berlinben Rilkével szeretne foglalkozni.
Rilkével folyamatosan foglalkozom. Kamaszkorom óta, olvasóként, meg fordítottam is. Berlinben elég közel laktunk ahhoz a helyhez, ahol Rilke élt 1899 és 1901 között, ott kezdte el a Stundenbuch című könyvét, amely a válogatásokban Áhítat könyveként szerepel. Én Imaórák könyvének fordítom, ez a ciklus csak részben van átültetve magyarra, illetve a 20-as években született egy csaknem teljes fordítás, ami mára erősen elavult és akkor sem volt igazán elsőrendű. Koncepcióm, hogy egész köteteket kell lefordítani költőktől is, nemcsak válogatott verseket kiadni - az is helyes, de nagyon érdekes, hogy néz ki egy kötet. Vladimir Holan legutóbb magyarul megjelent, Falak című összeállítását Tóth Lászlóval válogattuk. Abba én két eredeti kötetet az elejétől a végéig, ahogy a 60-as években megjelent, lefordítottam. Ebbe a koncepcióba illene, egy másik nagy géniusznak, Rilkének ez a viszonylag kevésbé ismert, kevésbé súlypontosan jelen levő kötete. Itt Rilke formai gazdagsága nagyon fontos. Lehet, hogy az Apám kakasát sem tudtam volna megcsinálni, ha nem vagyok ebben a formajátékban fordítóként éppen benne.
(Szepesi Dóra)
Dávid Ádám beszélgetése Vörös Istvánnal
