Megkérdeztük Király Leventét
Bevallom, a Hová menekülsz című új novellásköteted inspirál. Tetszik, hogy többféle hangon szólalsz meg, és igen meglepő helyzetekbe nyerünk bepillantást, de még a legvadabb horror mögött is érzek valami derűt, bölcs humort, a félelem mögött valami bizodalmat. A címadó novella például eléggé lerántja a leplet mindenféle vakbuzgó hitről. Jól látom? Hogyan és miért született ez az írás?
Ha inspirál, annak nagyon örülök, ugyanis ezek szerint elérte a célját - nálad legalábbis biztosan. Mindig olyan szövegeket igyekszem írni, amelyek megdolgoztatják az olvasót, elbizonytalanítják, kibillentik egyensúlyából. Egyúttal maguk a szövegek sem betontalapzatba vannak öntve, maguk is billegnek, és - mivel ez volt a szándékom -, külön öröm számomra, ha úgy érzed, „a legvadabb horror mögött is van derű, bölcs humor": ez volt a kettesszámú szándékom ezzel a könyvvel. A Diktátumok című novella utolsó sorából lett kiemelve a kötetcím, a „hová menekülsz", és ennek a története, azt hiszem, külön is érdekes. Alapesetben mondhatni, hogy a vakbuzgó hitről rántja le a leplet, de azért ennél talán árnyaltabb, összetettebb az üzenete. Nem kívánok a könyvön kívül kulcsot adni senkinek a kezébe, az írások beszéljenek magukért, védjék meg magukat - de elmesélem a kiindulópontot, talán érdekes lehet.
Egy este éppen felolvastam feleségemnek egy könyvből, és éppen ott tartottam a szövegben, hogy „a tűz angyalai", amikor is abban a pillanatban az asztalunkon halk reccsenéssel-pattanással eltört az üveg mécsestartó - állandóan mécseseket égetünk naplemente után, nagyon szép, varázslatos hangulatú lesz tőle a lakás -, vagyis egész pontosan kitört az üvegből egy U-forma rész, rögtön kettéhasadva, és egy pillanat múlva máris a terítőn remegett a két szárny. Teljesen úgy nézett ki, mint ahogyan az angyalok szárnyát szokták ábrázolni. A levegőben is éreztünk valamiféle furcsa, szokatlan vibrálást - egyszerre volt félelmetes és felemelő. Két irányba indulhatsz egy ilyen eset után, az egyik alapján azt mondod magadnak: igen, sokszor égetünk mécsest, és előfordul, hogy ferde az alja, a felolvadt viaszban arrébb csúszik a kanóc, az fölmelegíti a nem hőálló üveget, és az elpattan. A kitört rész alakja megmagyarázható a fizika törvényeivel, és hogy éppen akkor történik mindez, amikor kiejtem a számon, hogy „tűz angyalai"? Véletlen, előfordul. Talán nem kell mondanom, hogy ez a magyarázat sok kérdést hagy nyitva, én legalábbis nem lennék vele elégedett - túl sok „véletlen" történt már velem ahhoz. A másik út, amerre a magyarázat keresése közben elindulhatsz: igen, ez nem véletlen, valami vagy valaki csinálta, egy szellemi erő, akit nem ismerek - és most következik a legfontosabb, a lényeg! Éppen mivel nem ismerem ezt a világot, nem vagyok bejáratos a szellemi világba, ezért nem tudhatom, hogy ki vagy mi törte el az üveget, ki hagyta a jelet. Vagy higgyem el „vakon", hogy a tűz angyalai tették ezt? Vagy valaki más? Direkt nem folytatom tovább a gondolatmenetet: ezekről a kétségekről szól ez az írás - és már lehet, hogy így is sokat mondtam el.
Sok meglepetést okozol az olvasónak! Az én megtisztulásom, amit a Nyitott Műhelyben, a könyv bemutatóján is említettél - nos, abban már éppen megszeretnénk a főszereplőt, kíváncsivá teszel a sorsára, ám derült égből a villámcsapásként végzel vele, s azután gyilkosaival foglalkozol, akiket a végére kénytelenek vagyunk megszeretni. Ebben van egy jó kis csavar is azzal a CD-vel. (Hogy a te kifejezéseddel éljek: überfasza!) Volt ennek a történetnek valami modellje?
Az „überfasza" az egyik szereplőm mondása, ilyet én soha nem mondanék, az biztos! Modellje nem volt, csak elgondolkoztam, mint mindegyik sztori esetében, jelen esetben ezen: mi történne akkor, ha meghalnék, amikor éppen csak a discmanem van nálam, és mondjuk valaki elvinné magával, aztán meghallgatná a zenéket - ezt az alapötletet gyúrtam meg aztán, remélem, minél alaposabban.
Az utolsó kólhoz kitalálsz egy nyelvet, de csak picit módosítasz, amivel aztán nagyon vonzóvá tudod tenni ezt a kis szellemi uzsonnát. Hogy találsz ki ilyeneket?
Ez egy viszonylag egyszerűbb eset, mármint a kiindulópontja: magyar szakra jártam, ahol a finnugorságról lehet tanulni bőven, és ott mindig szomorú ábrázattal mondják a tanárok, hogy már csak ennyi és ennyi - mondjuk - vepsze él, vagy már meg is halt az utolsó, és nagyon emlékszem arra a csodálkozásra, amit éreztem, hogy jé, egy nyelv csak úgy kihalhat? Hát miféle igazságtalanság ez? És én ebben a novellában tulajdonképpen a magyar nyelvet is megöltem, illetve rögtön fel is támasztottam - de nem mondok többet, mert az már megint magyarázás lenne.
Költőnek indultál. Egy általam is elismert pályatársad (nevet nem írok) mondta, kinyitott egyszer egy verseskötetet, mert így szokta szondázni az ismeretlen költőket, és mit olvas, na, mit? „Samantha Fox // Beszoptuk ezt a / nagycsöcsü kurvát." Ennyi. Ez a te versed a Nincs arany középből, azonnal ráismerni! Ő viszont képes volt ennek az egy darabnak alapján elhatárolódni a kötettől, mondván, ez nem költészet. Nekem más a véleményem, kezdtem is neki mondani, hogy azért néhányat még érdemes elolvasni. Emlékszem, amikor erről a kötetedről beszélgettünk, mondtad, hogy igyekeztél mindenféle nyelvi regiszteren játszani. Ez most nem csak regiszterváltás, műnemváltás is. Miért fordultál a próza felé?
Verset hét, prózát tizennégy éves koromban kezdtem el írni, a nagy szerelem mindig a költészet volt, a prózától sokszor elfordultam, sokszor újrakezdtem - azaz amikor költőként indultam, már titokban prózaírónak is számítottam magam, csak még éreztem, hogy nem megy igazán - hét évvel ezelőtt jött el az idő, amikor láttam, hogy érdemes vele komolyan foglalkozni. Mindig is ott bujkált bennem a próza, csak így jött elő, ilyen lassan.
A pályatárs eljárása pedig számomra furcsa, mindenki tudja, hogy az első és az utolsó verset kell elolvasni egy könyvből (ha csak egyre szán időt, akkor az utolsót), és miért ne lenne költészet, ha egyszer egy verseskönyvben van? Legföljebb neki nem tetszik - hát így jártunk.
A napokban, idén ötödik alkalommal rendezik meg Szerbiában a KIKINDA SHORT nevű irodalmi rendezvénysorozatot, melynek célja, hogy a világ számos országából összesereglett fiatal szerkesztők, kiadók és írók találkozása mellett ráirányítsa a figyelmet a rövidprózára, mint az irodalom egyik mostohán kezelt műfajára. Mi a véleményed erről? Szerinted is mostohagyerek a „short story"?
Sajnos így van, a rövidtörténet mostohagyerek, egyébként van egy mostohatestvére, úgy hívják, hogy Vers. Kár, mert mindkettőt nagyon szeretem, olvasni is meg írni is, de hát mit tegyünk, az olvasók a regényeket szeretik...
Azért költő maradsz a prózádban is. Az Elfeledett ősök árnyai című novellád például nagyon költői: „Halálakor felvillan a madár, a pillangó tánca szivárvány a diónyi földgolyóbison." - az egyik mesés sor. A Holdon meg vicces, fantasztikus, és jókedvre derített! Van konkrét célod az írásaiddal?
Valóban, az Elfeledett ősök... próza és vers határán billeg. Sok esetben előtör belőlem a költő - egyébként erről az a véleményem, hogy egy kép rögzítésére nincs alkalmasabb a lírai nyelvnél, és mivel a prózám sokszor képszerű, ezért nincs is jobb ilyenkor a jól bevált versbeszédnél. Sokan félnek tőle, a „költői próza" általában azt jelenti, hogy „olvashatatlan, szétfolyó maszlag", de reményeim szerint az én könyvem költőibb szövegei nem ilyenek, hanem feszesek maradnak. Ugyanis éppen ez a vers előnye: a létező legsűrítettebb beszédmód.
Végezetül hadd kérdezzem meg: Hová menekülsz? Azaz, hova tovább?
A könyv kész, részemről vége e menekülésnek - mellesleg felhívnám a figyelmet a címre: kérdő mód, de nincs kérdőjel, azaz tulajdonképpen a „Hová menekülsz?" és az „Ahová menekülsz" összevonása, de jaj, már megint megmagyarázom a saját könyvem, szólj rám!
Írtam egy regényt - de babonából többet nem is mondok róla. És egy hete novellákat is írok. És nagyon várom, hogy versek is szülessenek!
(Szepesi Dóra)
