Költő, szerkesztő, műfordító. Prózát, tárcanovellákat, paródiákat, valamint gyerekeknek és felnőtteknek szánt verseket is ír. Az Előretolt Helyőrség Könyvek sorozatban most jelent meg a Védett vidék című kötete.
Gratulálok a József Attila-díjához! Mit szól hozzá?
Örültem a díjnak természetesen; sok kedves, baráti gesztust hozott ez nekem, sok megkeresést, hetekig válaszolgattam a különböző lapok, újságok kérdéseire. Elszórtan még mostanság is érkeznek gratulációk, de - hála istennek - mára mindez lecsendesedett, a csoda három napig tartott. De hogy mindez ne múljon el teljesen nyomtalanul, arra gondoltam, hogy a díjjal járó honoráriumot jó volna konvertálni valamibe, és itt egy egészen gyakorlati dologra gondoltam. A kérdés csak annyi most, a nagy romániai gazdasági válság, meg huszonöt százalékos fizetéscsökkentés kellős közepén, hogy meg tudom-e ezt - nem árulom el itt most konkrétan, hogy mit - csinálni.
Az Udvartér tárcanovelláival kapcsolatban azt írja egyik kritikusa, hogy ezek az írások talán egy leendő epikus (nagyepikus) ujjgyakorlatai; avagy, hogy egy helyszín megművelése eljövendő regénye megírásához. Lehetséges ez?
Ezen egy kicsit én is elgondolkoztam. Az az igazság, hogy én eddig ezekben a rövidebb műfajokban (tárcában, glosszában, karcolatban) éreztem igazán otthon magam. És ezeket inkább amolyan úri passzióból írogattam, olyankor, amikor kedvem volt rá, amikor úgy jött, hogy valamit megírjak, mert már nagyon nem tudtam meg nem írni. Tehát nem módszeresen, napi rendszerességgel a gép vagy a papír mellé ülve dolgoztam. Nyolc év alatt gyűlt össze annyi anyag, amiből aztán 49-et kiválasztottam. Ennyi idő alatt mások több prózakötetet letesznek az asztalra. Talán éppen azért élveztem az egészet, mert nem volt kötelező, nem volt határidő, és nem penzum volt (még saját magamnak felállított penzum sem volt) a munkám. Megírásuk után kedvemre fektethettem, kedvemre csiszolgathattam őket. Olyan is volt, hogy egy évnél többet ,,hevert a fiókban'', a gép memóriájában, s időnként rákattintottam, javítgattam rajta. Fogalmam sincs, hogyan lesz ez később, hogy eljön-e majd az az idő, amikor tényleg nekiveselkedem a nagyepikának. Ide megfelelő fenék kell, és olyan munkaritmus meg -módszer, ami nap mint nap kötelezően ki kell hozza az emberből azt a néhány vállalható oldalt.
„Sokat dolgoztam a Háromszéknek, s talán - azt is mondhatnám - rátapintottam arra, mi a székely ember igazából, hogy kik is, milyenek is vagyunk valójában - kendőzetlenül, takargatások, szépítgetések nélkül" - nyilatkozta egyszer. Különösen a prózájában gyakran olvashatunk beszélt nyelvi, nyelvjárási elemeket, volt, hogy trágárnak is bélyegezték. Mi a véleménye erről?
Itt születtem, Háromszéken, az itteni székely emberek között nőttem fel, ismerem a helyi ember mentalitását, az esze és a keze járását, úgyszólván a veséjéig belelátok; és csak azt írtam/írom, amilyennek őt tudom, látom, érzem valójában. Ezek vagyunk, ilyenek vagyunk, így beszélünk. Azt találnám furcsának, ha nem így mutatnám be ezeket az embereket, a ,,helyi embert'' a maga trágárságaival, szabadszájúságával, kendőzetlenségével, ugyanakkor gyengeségeivel egyetemben. De öncélúan ezeket a ,,trágárságokat'' én még soha nem használtam. Korábban megírtam egy tárcanovellában a helyi (székely) ember természetét, sűrű bólogatások kísérték a felolvasásokon; nemrégiben (körülbelül egy éve) a helyi asszony természetét is papírra vetettem, és nem érek a végére, olyan gazdag ennek a tárháza, úgyszólván kimeríthetetlen. Még nem közöltem. Mintha nem szeretném, hogy kiszabaduljon ez a szellem a palackból.
Gyereknyelvet is előszeretettel alkalmaz. A Piros autó lábnyomai a hóban című könyvből a gyerekei szemén keresztül látjuk a világot. Van a gyerekverseiben humor, sajátmese, kislányának az első verse. Ön egyként szereti a hagyományos, rímes, ritmusos verseket, (Csigabánat), és az úgynevezett svéd típusúakat (Piros autó lábnyomai a hóban). Tartalmi és formai újítónak tartják a kortárs erdélyi gyermeklíra alkotói közt. Mi határozza meg a stílusválasztást?
A Piros autót egy nyolc-kilenc éves kislány és egy pár évvel kisebb kisfiú hangján írtam. Jól éreztem magam, amikor belehelyezkedhettem az ő bőrükbe. És teljesen véletlenül, éppen egy tárcanovellából indult ki ez a kötet. A legelső írás, amiből a Piros autó... aztán megszületett, egy szintén a Háromszéknek írott tárca, tehát prózaszöveg volt. Ebben ez a kislány elmeséli előbb a szülei történetét, a megismerkedésüktől az ő megszületéséig. Majd még egy tárca készült, ez már az ő megszületésétől beszéli el a saját történetét. A stílus tehát kínálta magát. Aztán ebből a két tárcanovellából kiindulva írtam meg a Piros autó többi, pontosan száz versét.
Cseperednek a gyerekei. Tervez-e kiskamaszoknak írni valamit?
Miközben ezt pötyögöm, szombat délelőtt tizenegy óra körül van, a kislányom kora reggel óta nem bújt ki az ágyából, mert olvas. Még nem is reggelizett. Az este pedig későn feküdt le, sokáig olvasott. Megnéztem, hogy milyen könyvek vannak nála, és éppen ilyen kiskamaszoknak szóló sorozat kötetei voltak, a magyarországi Könyvmolyképző kiadványai. A sokatmondó Szívzűrök sorozat darabjai ezek a könyvek, most éppen három van nálunk kikölcsönözve, az egyik például Katherine Applegate-től a Nina nem mondja el. Na, most én rettenetesen boldog vagyok, amikor a gyerekeimet olvasni látom; még a házimunka alól is felmentést kapnak ilyenkor. Belelapozgattam, kamaszodó lányok és fiúk dolgairól szólnak. Azt kell tapasztalnom, hogy ez a könyvmolyokat képző kiadó tényleg teszi a dolgát, és hogy kell legyen, biztos van valami ezekben a könyvekben, ami megfogja a mai tiniket. Én ugyan nem tervezek ilyesmit írni, de hát soha sem lehet ezt tudni. Valamikor gyerekverseket sem akartam, de aztán jött az magától. Ha megint valami olyat tudnék papírra vetni, ami a lányomat és a fiamat ugyanúgy érdekelné, lekötné, mint a korábbiak, akkor biztos megírnám azt, kamaszodóknak, kamaszoknak egy egész könyvben is. Van azért néhány mesém, ezek amolyan mai, modern mesék, de a régi köntös is jól felismerhető rajtuk. Ezeket például nagyon kedvelték. Ott szerették igazából, ahol a régi mesét maivá tudtam tenni, vagy ahol csavarintottam egyet rajtuk a korábban már megszokott mesékhez képest. Egyelőre négy-öt darab van ezekből, de lehetséges, hogy egy egész könyvnyi is kikerekedhet belőlük.
Úgy tudom, dolgozik egy rímes-ritmusos, felezőnyolcasban írt verses meseregényen. Ezzel mi a helyzet?
Igen, ez félig elkészült, néhányszor fel is olvastam belőle már iskolákban, a gyerekek előtt; fogták, értették. Ahol pedig úgy éreztem, hogy nem annyira ,,menő'', ott még megnézegetem. Ezt a nyáron be szeretném fejezni, jövőre talán már meg is jelenhetne.
Legújabb kötetének témái magatartásminták, helyszínek, az ember terei. A kedvenc versem, mit gondol, melyik? Az Olyan érzés - mert szerintem ebben benne van a vershez való hozzáállása, hiszen olyan érzést ír le, amit nem lehet, de le kell. Alapjában véve mégis úgy érzem, ez a könyv nagyon komoly és egyáltalán nem vidám. Miért?
Amúgy én egy vidám ember vagyok a mindennapokban, hiszen (barátilag) évődni, viccelődni, tréfálkozni, heccelődni szeret az itteni, ,,helyi'' ember (én is). Alapvetően humoros, csipkelődő, élcelődő, ironizáló embernek ismer a környezetem, és ezt is várnák el tőlem mindig, még akkor is, ha ne adj isten, rossz napom van, és nincsen kedvem a tréfálkozáshoz; nagy szemekkel néznek ilyenkor rám, mintha nem is én lennék az, aki vagyok. De ezekkel a versekkel más a helyzet. Mint ahogy az életben sem mindig csak humorosak és viccesek vagyunk, úgy az írásaink, köteteink sem mindig azok. Ennél az utóbbi kötetnél, a Védett vidéknél pedig egy leütött alaphang nagyon meghatározta az egész könyv hangulatát, tartalmát. Vannak olyan dolgok, amelyekkel nem tudok viccelődni, és ha tetszik, ha nem, még vidám sem tudok lenni ilyenkor. Ezt az úgynevezett vidámság, humorosság iránti igényemet egyébként elég jól ki tudom elégíteni egy-egy tárcanovellában vagy gyerekversben, gyerekeknek szóló mesében. Meg ugye a mindennapokban. S ennyi elég is nekem.
A Felissza mind című versből idéznék: „Mélyet szív a friss, otthoni levegőből, lassan, ... A tarka, / domb ölében elnyugvó vidék magába szippantja, elnyeli, / beissza testét." Van egy személyes élményem. Egyszer, amikor megérkeztem Erdélybe, és az éjszakai autózás után kiszálltunk kora reggel Gyergyószentmiklóson, az volt az érzésem, hogy nem is kell lélegeznem, merthogy a friss levegő magától bejön az orromon. Elemi élmény volt, mondhatnám, hogy ilyen az ihlet. Azt szeretném megkérdezni, mi ihleti önt és hogyan változott ez a pályája során?
Csak azt tudnám megmondani, hogy mi ihletett. Mikor mi. És ami igen, az benne van az eddigi könyveimben. Minden, ami érdekelt, foglalkoztatott, vagy majdnem minden, vagy sok minden; mert aztán nem mindenből lett/lesz vers vagy próza, vagy egyéb, mondjuk egy szösszenet, naplóbejegyzés stb. Az úgynevezett ,,pályám során'' ez az ihlető forrás pedig hullámzóan változott, én legalábbis azt gondolom, a túl komortól vagy túl komolykodótól, ami már nagyon tudott zavarni, a felhőtlenebb, a szabadabb szájú, a játékosabb irányába, és vissza, és megint elölről. Nincs mindig a csúcson az ember, szokott ugye komor és komoly lenni, és akkor nagyon tudja sajnálni magát, ilyenkor elkapja az önsajnálatnak, mondjuk a végességének, a kiszolgáltatottságának, a parány, a semmi voltának a szele. És ilyenkor az istennek sem tudja magát olyan jól érezni, hogy ebből felhőtlen és humoros dolgok szülessenek. Máskor pedig, talán épp ennek az élménynek az ellensúlyozására kitalál mindenféle dolgot, hogy feledtessen magával minden ilyen rettttenetesen rettenetest.
(Szepesi Dóra)
Fekete Vince Kérdés című verse a 2010/2-es Bárkából
