Megkérdeztük Hizsnyai Zoltánt
Szlovákiai magyar költő, esszéíró, szerkesztő, műfordító. Verseskötetei: Rondó, Tolatás, A stigma krátere, Bárka és ladik; tavaly, az ötvenéves születésnapja alkalmából jelent meg a Fordítva múlik - előre farol című könyve, amely pályafutásának 50 legszebb versét tartalmazza, legújabb kötete pedig az Ének (Versek, 2001-2009.).
„Magunknak írunk, őszintébbek lehetünk, nincs már értelme a túltermelésnek, csak a javát csipegetjük ki az ihletnek" - idézem egy korábbi interjúból. Úgy tűnik, nincs annyira jelen az irodalmi életben, mint korábban. Miért? Mit csinál mostanában?
Régebben is csak szórványosan, kampányszerűen és nem is mindig szerzőként voltam én ott jelen. A Kalligramot szerkesztettem az indulásától kezdve tizenegy éven keresztül (ebből kilenc évig főszerkesztőként), és sokat kellett hemzsegni a lap körül. Úgy nézett ki, mintha saját jogon sertepertéltem volna az irodalmi életben. Nyüzsögnék persze most is, ha lennének felkérések. Azok azonban igen ritkán jönnek, mert gyéren publikálok. Ha nem fészkelődöm, miért is jutna eszébe valakinek betessékelni a fészekbe. A fészkelődés azonban nem szövegalkotói tevékenység. Tőlem pedig idegen. És én is tőle. Irtózom attól a lehetséges önképtől, amelynek integráns része a folytonos mutatkozás, a lyukra futás. Néha úgy érzem, így is sok van belőlem. Mindig nagyon valamilyen vagyok, ebből idegesítő lenne a több. Nem mernek szeretni, mert erősnek vélnek. Pedig galamblelkű poéta vagyok legbelül, egy jobb szappanoperán is elsírom magam. És igazából nem is értek ehhez a versszakmához, csak a fülemre hagyatkozom... Különben írogatok, jól elvagyok különféle szövegekben, vagy legalábbis akciókész állapotban tartom magamat. Ami azt jelenti, hogy még nem pötyögtetek el betűket, ami, ugye, már a végső stádium, de érlelgetem az anyagot, és jól beleheccelem magam mindenféle érzésekbe. Addig feszítem a húrt, amíg el nem szakad, és ki nem ömlenek belőlem a szavak. Aztán néhány hónapra félreteszem, majd hosszan szőrözöm. Egyszóval, nincs bennem egy mákszemnyi munkakényszer sem, nem járok-kelek gyűrött képpel, hogy mennyi a dolgom. Ha verset készülök írni, sosem dolgozni ülök le, hanem egy kicsit tartalmasan élni. Megélni a megtörtént dolgokat és megtörténtetni a megélteket.
Az Ének című könyv - nagyon szép kis könyv egyébként -, többféle éneket és ént mutat be („tán elsírod magad / (az összes önmagáid)"). (Ez nem is lehet véletlen, hiszen Ön színész és versmondó is volt). Három ciklus, háromféle költői beszédmód jelentkezik itt; saját versét komponálja újra, van három szonettkoszorú, Parti Nagy, József Attila és Ady verseire, majd jönnek az erotikus szerenádok és a létkérdéseket feszegető témák. Hogyan született ez a válogatás?
Azokat a szövegeket szoktam kötetbe válogatni, amelyekkel éppen nem tudok már mit kezdeni, de azért mások számára talán mégis érnek valamit. Persze a közlés után sokszor mégiscsak kedvem támad a szépen megülepedett szavak közé csapni, átgyúrni és új életet lehelni beléjük. Aztán azokat is hagyom kivérezni egy újabb kötetben. Kíméletlen vagyok a teremtményeimmel, mint maga az Úr. Úgy uradzom, hogy folyton új szövegstruktúrákban számolom fel mindenkori önmagamat. Folyvást készülődöm. Kiráz a hideg a kényelmes és fennkölt elmuladozástól.
„...amiről úgy gondolod, vibráló érzelmi-gondolati-textuális alakzat, hogy valami jajde-orgazmushatékony irodalmi szövegfallosz, a kutya rá nem hederít." - bár ezt a beskatulyázásról feltett kérdésére mondta Balla D. Károlynak, mégis úgy érzem, ez a nyers teremtő erő jellemzője leginkább a szövegeinek. Még a tárgyaknak is érzékisége van, (A stigma árterében például: „s a tárgyak egymás orrlikát szagolták") emellett játékos, humoros, ez még a lét-témákban is megnyilvánul. Mindebből egy sajátos, ráismerhető versnyelv születik. Soha nem volt rímei vannak, például „...sok-sok begyes huri várja, / gyűlik a vágyak becses hurrikánja - ...". Szavakat talál ki: pl. orálgután, szonettkosz, Adydasod, Bakonyakod, aztán a Szerenád tangaharmónikára is jelzi a szórakozási kedvet. Verseiben nagy hangsúlyt kap az erotika. Miért?
Miért, az Univerzumban nem nagyon hangsúlyos?! Születés, nemzés, halál. Ezek a fázisok, a sorrend nézőpont kérdése. Én igazán nem erőltetném, de nem tudok egyet lépni még a kertben se, hogy valamelyik etapba bele ne ütközzek, furcsán venné ki magát, ha szemérmesen hallgatnék róla. Aztán meg, úgy hírlik, a művészi érzékelés is érzéki... Ebből is kibontható egy lehetséges magyarázat. És ez a kettő össze is fűzhető, ízlés szerint. Egyszóval: ha csak nagyon, az szerintem épp jó. Az a fontos, hogy túlhangsúlyos ne legyen. Az arányérzék mindenekfelett. De az alkotásban, bizony, soha nem az óvatoskodó, pipogya középút az arany. A tökös „aranyásó" úgy próbálja kifejteni az őskáoszban tekergőző, az ember számára is hozzáférhető jelenségtelérekből a tipikust, hogy az Egészet törekszik együttlátni. Vagyis már csak kényszerűségből is furtonfurt olyan területekre téved, ahol mások az arányok és másképp metsződnek az aranyak. Ezt invenciózus poétikáknál kelletik figyelembe venni!
Kötetének a végén olvasom, hogy Ön jelenleg felváltva Pozsonyban és a Dunakanyar szlovákiai szakaszán fekvő Helembán él. Meséljen erről a Helembáról egy kicsit!
Inkább néhány képet kéne mutatnom róla, azok magukért beszélnének... A házunk egy természetvédelmi terület szélén áll, ahol ritka vagy csak itt honos állat- és növényfajok élnek. A fölöttünk magasodó Burda-hegy legbecsesebb növényei a leánykökörcsin, az árvalányhaj, a virágos kőris, a magyar lednek és a törpe mandula, a kertünkben pedig a molyhos és kocsányos tölgy dominál. Csendesebb napokon mókusok és pelék fogócskáznak a fákon, gyakori vendég például a sárgarigó, a kerti rozsdafarkú, a vörösbegy, a cinkefélék közül a szénfejű, kékfejű cinke, a barátcinege és az őszapó, a legkülönfélébb fakopáncsok és zöldküllők, és a közelben örvös galamb fészkel. Télen néha arra ébredek, hogy népes vaddisznókonda rágcsálja a makkot az ablakom alatt, olyan, mintha a tűz ropogna, de szarvasok, őzek és muflonok is gyakorta nassolnak a telken. Nyáron pedig méretes zöld gyíkok napoznak a teraszon, és nem ritka vendég a fokozottan védett, nagyobb számban már csak egyedül itt, a Burdán élő Pannon gyík sem. Estelente meg rázendít a száztagú tücsökzenekar és egy-egy vaskos, süldőmalac nagyságú borz is átcammog a terasz alatt... Az ablakból végiglátok a Dunán, keletre az Ipoly torkolata, Szob, Zebegény, a Börzsöny gerince fölött pedig Visegrád vára. Nyugatra az esztergomi vár a bazilikával és fölötte a „nyári lak". Délre a Helemba-sziget, a túlparton a Sas- és a Szamár-hegy közé ékelődött Búbánatvölgy, bejáratánál a Hideglelős kereszttel és egy római őrtorony maradványaival, azok mögött meg a Föld Rám-hegyi szívcsakrája, valamint Dobogókő a sámáncenterrel - no meg Budapest... Szóval, egy szinte érintetlen természeti környezet, tömény magyarságba ágyazva. Érdekes innen szemlélni a dolgokat.
Végezetül hadd kérdezzem meg, mi újság az alteregójával, Tsúszó Sándorral? Hogy van?
lt;em>
A Facebook-on, látom, már jelen van. Igyekszik lépést tartani a korral a vén imposztor... Egyébként nem kizárt, hogy nem is ő az én alteregóm, hanem én az övé. Akárhogy is van, ha idősebb leszek, könnyen meglehet, hogy végképp visszavonulok beléje. Magába szippant, vagy én szippantom magamba őt. Megint eljátszadozunk kicsikét, jól érezzük magam. Aztán annak is vége szakad, túl leszünk magunkon...
(Szepesi Dóra)
