Megkérdeztük a XV. Magyar Drámaíró Verseny résztvevőit
Láng Zsolt
Mennyire jelentett kihívást ez Békéscsabán megrendezett drámaíró verseny számodra, az például, hogy rövid idő alatt, egyetlen éjszaka kellett megírnod darabot, ráadásul egy újságcikk alapján, hogyan próbáltál megfelelni a feladatnak, mennyire vagy elégedett a végeredménnyel?
A gyorsasági részét a versenynek én nem nagyon tudtam értelmezni, mert miben is mérjük a gyorsaságot, és mikor is van készen egy darab, hogyan dől el az, mikor van készen, s lehet-e készen egyáltalán. Ennyi idő alatt egyébként is képtelenség kihordani egy művet. Ezt a kihordást próbáltam meg felgyorsítani, olyan volt a munka, mint egy gyorsított szülés. Megpróbáltam elmélyedni abban, hogy mit is jelent ez a hír, miről szól, mivel maga a cikk, a szöveg annyira részletes volt és szerteágazó, hogy az kicsit zavart már, azt csak egy kicsit dramatizálni kellett volna s már meg is van belőle a darab.
Megpróbáltam a személyesség-személytelenség problémáját a középpontba állítani, mivel a cikkben az egyik hölgy arra panaszkodik, hogy nincs személyesség ezekben a szolgáltatókban. Ez foglalkoztatott, hogy mennyire tudunk személyesek lenni, mikor tudjuk átlépni azokat a határokat, amelyek korlátoznak ebben. Mi az, hogy személyesség? Mikor jön elő belőlünk az énünk, előjön-e egyáltalán. Eközben támadt egy olyan vízióm, hogy a gépek szabadságharcot folytatnak, megpróbálnak kilépni a rájuk kényszerített automatizmusokból. Ezért vannak a darabomban például száguldó porszívók.
Ha több időd van, egy heted, vagy egy hónapod, akkor más írtál volna-e?
Nem. De akkor nyilván jobbat írtam volna. Én a drámában azt szeretem, hogy ott vannak a színpadon hatan, s mindegyik szereplő között van valami viszony, s az érdekel, hogy ebben a viszonyban, ebben a térben egy-egy szó, hogyan szólal meg. A szó olyan, mint a hang: minden hangnál, amit leütünk a zongorán, meg kell teremteni a terét, két másik hanggal együtt szólal meg a harmadik. Ez nagyon izgalmas számomra a drámában.
S egyáltalán hol van a Te pályádon, munkásságodban a drámaírás szerepe, helye, funkciója, mennyire fontos számodra az alkotói munkának ez a része?
Úgy kezdődött az egész, hogy volt egy Éneklő Borz elnevezésű hangos folyóiratunk. Lapot szerettünk volna indítani 1992-ben, de nem voltak meg hozzá szükséges feltételek, papír, nyomda és a többi. Kitaláltuk, hogy létrehozunk egy lapszámot, és fölolvassuk a szövegeket. Az volt az érdekes, hogy másként szóltak a szövegek egy múzeumban vagy egy pincében. Nagyon nagy élmény volt például, amikor egy kiállítócsarnokban hatan egy időben olvastuk fel a szövegeinket különböző termekben, két órán keresztül, a közönség pedig körbejárt és egymás után hallgatott meg minket, s eközben a szövegek már egész másképpen hangoztak, mint ha nyomtatásban olvasták volna. Ebből a játékból indult az egész. Az első drámámat (Játék a sötétben) Tatán egy asztal alatt olvastuk föl nyolcan. A szó elhangzása, a kimondott szó másként hangzása (mint a novellában írotté) egy személyes jelenléttel bíró viszonyban, kezdettől ez foglalkoztatott és foglalkoztat mindmáig. A drámáim mindig felkérésre születtek, alkalomra, mint ebben a játékban is most, amiben részt vettem. Vannak terveim is, de valahogy a drámaírás olyan számomra, mint a duzzasztógát mögé felduzzasztott víz. Szükség van valami helyzeti energiára, kell egy duzzasztógát, valami külső. A prózaíráshoz viszont olyan külső kell, ami belsővé válik, a próza nem annyira környezetfüggő.
És az esszéíráshoz és a kritikaíráshoz való viszonyodat hogyan tudnád ebben a kontextusban értelmezni?
Nincsenek olyan nagy határok a próza és az esszé között, sőt, még a kritika és próza között sem érzek, merthogy egy beszédmód mindegyik, s a beszédmód mindent eldönt. A kritika esete azért mégis más kicsit, az nem annyira alkotómunka, inkább a tanulási folyamat, az írva tanulás alkalma. Akkor lehet a legtöbbet tanulni a könyvekből, ha az ember leírja, mert akkor születsz te meg, abban a mondatban, s ha te nem születsz meg, akkor nem tanulsz semmit.
Mi a helyzet a Bestiáriummal, mikor jön az újabb kötet, s lehet-e, akarod-e folytatni ezt a különleges regényfolyamot?
Négy elem van, eddig volt már a levegő, víz, tűz, és most jön a föld, harmadik kötetként, talán már a könyvhéten, s lesz majd egy negyedik, a tulajdonképpeni bestiárium, mint ahogy volt a 2. században Fiziologus címmel megjelent bestiárium, az állatokról szóló kicsi, vékony könyv (amelynek nem tudják, hogy a szerzője neve volt vagy a címe a Fiziologus). Ezzel, egy vékony kis könyvecskével záródik majd az én Bestáriumom is, amelyben az összes itt szereplő állatot még egyszer leírom.
(Elek Tibor)
Brestyánszki Boros Rozália
Mennyiben hasonlított ez a drámaverseny azokhoz, amelyeken korábban szerepeltél? Milyennek ítéled a megkapott cikket? Elégedett vagy a darabbal, amit írtál belőle?
Harmadik alkalommal veszek részt ilyen rendezvényen, az előző kettőn Újvidéken szerepeltem. Lényeges különbségek vannak a vajdasági és az itteni lebonyolítást illetően. Ott 15-20 színész volt egy csapatban, itt csupán hat. Kevesebb idő állt rendelkezésre a megíráshoz, mint most. A leglényegesebb különbség az, hogy Újvidéken csak címet húztunk, nem egy teljes hírről, komplett témáról kellett írni. Azt gondoltam, hogy így könnyebb lesz a feladatom - de most már, így utólag nem vagyok ebben biztos.
Amikor a címet kihúzták, természetesen voltak ilyen első flash-ek, hirtelen benyomások, miről lehetne beszélni. Nem gondoltam volna, hogy a Csörte a számlák felett mondat ilyen cikket takar. Pályázati bonyodalmak ugrottak be elsőre a címről. De magával a cikkel is nagyon elégedett voltam. Adja magát a sztori, könnyen írható, dramatizálható. Van benne feszültség, végkifejlet. Persze nem egy az egyben írtam meg az újságban olvasottakat, de idéztem magából a szövegből, akár szó szerint is. Hogy elégedett vagyok-e? Nem. Az írás utáni alvásból rémálommal ébredtem: Jézus, Mária, hogy írhattam ilyet! Vannak olyan dolgok, amelyeknek nem örülök, hogy belekerültek a darabomba, másokat meg beletennék még szívesen. De ez csak egy játék...
Író, dramaturg és műfordító is vagy. Melyik funkciót érzed a legfontosabbnak? Vagy felesleges hierarchiát felállítani ezek között?
Eleve az megszabja a hierarchiát, mivel keresi az ember a kenyerét. A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának dramaturgja vagyok. De tévedés ne essék, nagyon szeretem ezt a munkát csinálni. Egyébként viszont természetesen az írás a legnagyobb szenvedély. Fordítani az utóbbi időben szerbről és szerbre szoktam. De az utóbbihoz azért kell lektor. Jól, mondhatni anyanyelvi szinten beszélek szerbül, de azért ha irodalmi szöveget kell átültetni, az nehéz. Darabokat fordítok, régebben prózát is. Prózaíróként kezdtem még régen a pályámat. Akkor nem is gondoltam volna, hogy drámával, színházzal fogok később foglalkozni. Jelenleg szinte napi 24 órát töltök bent a színházban. Ha előveszek - teszem azt - egy regényt, hogy csak úgy saját kedvtelésemre elolvassam, hamar lelkifurdalásom lesz... Hiszen gyakorlatilag folyton drámáknak kellene nekiülnöm.
A barkaonline.hu jelen volt és folyamatosan tudósított a DESZKA Fesztiválról, melyen szerepelt az az Adieu Bandi is, aminek a létrehozásában neked is nagy szereped van...
Felkérésre vettem részt ebben a munkában. Kalmár Zsuzsa, aki az előadásban Lédát játssza, nagyon szereti Adyt, és szeretett volna létrehozni róla egy darabot, méghozzá egy olyat, ami kimondottan a költő és Léda kapcsolatáról szól. Nem irodalmi estre gondoltunk, hanem versekkel fűszerezett színházi előadásra. Zsuzsától kaptam meg Péter I. Zoltán Ady és Léda, valamint Bölöni György Az igazi Ady című könyvét, ezekhez hozzáolvastam még a levelezést és Czeizel Endrének egy nagyon izgalmas, érdekes tanulmányát. Ezek együtteséből készítettem egy testes összeállítást. Nem volt egyszerű feladat, hiszen nagyon nehezen dramatizálható az anyag. A levelezés alapján nagyon sematikusak a figurák, nincsenek valódi szituációk. Aztán a darabot játszó három színész, Kalmár Zsuzsa, Kovács Nemes Andor és Ralbovszki Csaba szelektált az általam összegyűjtött szövegekből, s a végső formáját közös munkával nyerte el a darab.
Min dolgozol mostanában, mint író és mint dramaturg?
Két munkám van folyamatban. Az egyik egy regényadaptáció, melyet április végén mutatunk be Szabadkán. Az előadás címe A tengeren nincsen sár lesz, James Cain A postás mindig kétszer csenget című regényéből készítettem, amihez valójában csupán nagyon lazán kapcsolódik az én átiratom, csak a csontváza ugyanaz a kettőnek. Székely János-ösztöndíjas [a határon túli magyar drámaírók számára kiírt ösztöndíj - D.F.] vagyok idén, ehhez kapcsolódik a másik munkám. De ez még folyamatban van, és mivel babonás vagyok ilyen tekintetben, nem szívesen beszélnék egy még készülőben lévő alkotásról. A Szabadkai Népszínháznál még erősen alakulóban van a jövő évad, a műsorterv egyelőre nem végleges, nem tudok konkrétumokat mondani arról, milyen feladataim lesznek ott.
(Darvasi Ferenc)
Gobby Fehér Gyula
Úgy tudom, máskor is szerepeltél már drámaversenyen...
Újvidéken vettem részt ilyenen, ahol nagy hagyománya van a drámaíró versenynek. Ott kicsit más formában zajlik ez, mint most, Békéscsabán, mert még gyorsabban kell dolgozni, és a színészek számára is nagyobb kihívás, megtanulják kívülről a szöveget. Itt egy egész éjszakánk volt a darab megírására, otthon mindössze hat. Öt évvel ezelőtt indultam a versenyen, általam nagyon szeretett írók társaságában: Balázs Attila, Budapesten élő prózaíró, és Ladik Katalin költő társaságában, aki tőlem kétutcányira nőtt fel. Mind a hárman a Darányi-telepen cseperedtünk fel. Az újvidéki rendezvényre tipikus kabarészöveget írtam, politikai témában, a Magyar Szó cikke alapján. Második helyezett lettem itt. De nem is ez a fontos ilyenkor, hanem, hogy próbáljuk ki magunkat egy új szituációban. Újvidéken ebből társadalmi esemény lett, a közönség ott marad a bemutató után, beszélgetünk, vitatkozunk az előadásokról a bemutató után.
Mi volt most az első reakciód, amikor megkaptad a hírt? Milyen irányba indultál el gondolatban elsőre? Változott az írás folyamán a koncepciód?
Gondolkodtam a meghívást kézhez kapva, hogy egyáltalán részt vegyek-e a versenyen. Abban az életkorban, amiben én vagyok, egy ilyen gyorsan elkészítendő dráma munkálatai megterhelik az embert. De aztán megjött a kedvem hozzá, hogy teszteljem önmagamat és játsszak egyet. Az ismerkedésre, a barátságok megkötésére ettől jobb alkalom nincs. Ilyenkor az egész színház izgul, mindenki segítőkész, a rendezőktől a színészeken át a kellékesekig. Igazán jó érzés, ha van egy saját csapatod. A hír témája nagyon jó. Eleve nagyon jó cikkek voltak kiválogatva a számunkra - mintha készültek volna ránk az aznapi Békés Megyei Hírlapban. Én kezdő íróként kafkai parabolákkal jelentkeztem a folyóiratokban. Többször is írtam a tisztviselők, a bürokrácia világáról, úgyhogy ez a világ nem ismeretlen a számomra, közel állt hozzám a téma. Érdekes, hogy a régi megmerevedett, gonosz, mindenhez papírokat kérő bürokrácia ma is ugyanúgy megvan, csak most már elektronikus formában. De nem akartam a legkézenfekvőbb lehetőséget választani, és szatírát írni - azzal csak ismételtem volna önmagamat. Végül is egy technikai probléma rákényszerített, hogy a rendelkezésre álló rövid időhöz képest is gyorsan szüljem meg a szöveget. Már csak két jelenetet kellett volna írnom, amikor eltűnt a gépből a darabom. Muszáj volt újraírnom az egészet. Másodjára is nagyjából ugyanazt vetettem papírra, azzal a különbséggel, hogy ez egy kicsit szürkébb, egyszerűbb változat lett. Ennek viszont a rendező örülhet, mert könnyebb megfejteni a szöveget.
Be szoktál járni a darabjaid próbáira? Mit gondolsz, az írónak meddig tart a hatásköre: addig, míg megírta a drámát, vagy utána is beleszólhat az előadás megvalósulásába?
Tizenkét darabomat mutatták be eddig, ebből Magyarországon kettőt. Szabadkán játszották négy drámámat, a legtöbbet pedig Újvidéken - ott házi szerzőnek tartom magam; igaz, pár éve nem kértek oda tőlem szöveget, de talán jobb is, hadd nyüzsögjenek ott a fiatalok, akik a kor hangulatát jól meg tudják fogni. A kérdésedre válaszolva: az a tapasztalatom, jobb a rendezőre bízni a megírása után a szöveget. Küzdjön csak vele és vigye bele a saját véleményét. Nem szoktam kínozni a rendezőket... A darab meg tud önmagáért is küzdeni, meglesz a saját élete, ha később valaki elolvassa. Persze az, hogy így rábízom a színháziakra a darabjaimat, nagy meglepetést is okozhat, mint például A zöld hajú lány esetében. Ennél egy musical írása volt a feladatom, melyből kihagyták a prózai szövegbetéteket, csak a dalaim maradtak benne végül. Én egyébként fordított utat jártam be, mint ahogy szokás. Például Bereményi Géza dalíróból lett igazi költő - a közönség annyira szerette a Cseh Tamás által elénekelt sorokat, hogy aztán olvasni is szerette volna. Én előbb voltam prózaíró, utána kezdtem el írni dalokat. Ez kitűnő edzés volt rá, hogy kipróbáljam, képes vagyok-e a lényeget ritmikus sorokba sűríteni.
Dráma- vagy inkább prózaírónak érzed magad?
Tizenhat prózakötetem jelent meg... De van harmincnál több rádiójátékom is, ezeket mind bemutatta valamelyik adó, az újvidéki és a Kossuth Rádió - ám ezek nem jelentek meg könyvformában. Próza- és drámaírónak is tartom magam. Nem érzem ezeket szétválaszthatónak.
Hogyan dől el az a számodra, hogy valamiből éppen prózát vagy drámát írsz?
Minden művemben valamilyen történetet írok meg, persze nem feltétlenül teljesen hagyományos módon, gyakran az idősíkok közti ugrálással. Sok dolgot megírtam mindkét formában. Például van a Szent bolond című történelmi regényem, amely egy a 48-as magyar forradalom előképéül szolgáló, 1818-as, németellenes mozgalomról szól - ezt átírtam drámává, úgy, hogy egyetlen csomópontot, egyetlen drámai helyzetet emeltem ki a prózából. A színmű nem tartalmazhat mindent, amit a lassan hömpölygő regény. Olyan szituációra kell összpontosítani, ahol ellentétek vannak, ahol robbanás lesz, ahol változás történik a főhős életében.
Végezetül annyit kérdeznék, min dolgozol mostanában? Milyen kötetet várhatunk tőled a közeljövőben?
Két könyvön dolgozom. Azt gondoltam ki, hogy visszakanyarodok a valóság(osság) felé, konkrét, megtörtént eseményekről írok. Van már hat-hét novellám a vajdasági magyarok délszláv háborúban való akaratlan részvételéről. Például annak a kanizsai fiúnak a története, aki megszökött a katonaságtól, amikor lövették vele az albán falvakat. De lelkileg nagyon nehéz ezzel foglalkozni... A másik kötetemben újvidéki témájú novellák lesznek. Nagyon érdekes, hogy az ember azt hiszi, ki tud írni magából bizonyos témákat. Az Újvidéki Dekameron négy kötetében már szóltam a Darányi-telepi emberekről - de ez a világ végtelen, soha nem fogom kiírni magamból.
(Darvasi Ferenc)
