Újévi megkérdeztük Kiss Judit Ágnessel
Az új évet többnyire a számadás nyitja. Elszámolás az előzővel. Alkotói szempontból alighanem a változások az igazán érdekesek. Ami átalakul, születik vagy elenyészik. Neked mit hozott a 2009-es év? Mik voltak a meghatározó élményeid?
Szakmailag nagyon izgalmas és termékeny, a magánélet szempontjából rettenetesen nehéz év volt. Együtt játszhattam az MTV 2 SZÓSZ?!:) című műsorában olyan emberekkel, akiket nagyon szeretek, dolgozhattam színházban, és nyár óta az Európa Könyvkiadó szerzője vagyok. Ezek nagyon sok erőt adtak a gyászban. Áprilisban, Nagypénteken veszettem el az anyukámat. Nagyon fájt. Jó volt, hogy abban az időszakban is dolgozhattam.
Negyedik köteted, a Karácsonyi Könyvvásárra megjelent Üdvtörténeti lexikon című verseskönyv is egyfajta számvetésként olvastatja magát. Már a formája is erre utal. A gyűjtemény szerkezete a kézikönyveket idézi, az alfabetikus rendben egymást követő művek egy-egy szócikként értelmeződnek. Márpedig a lexikon valami egészlegesnek a foglalata, az összegyűjtött tudás, a felhalmozott tapasztalatok tárháza. És mindig objektív, faktuális. Volt ilyen összegző szándékod? Vagy inkább csak formajáték a kézikönyves keret?
A kettő nem választható el egymástól. Először a formajáték jutott eszembe, és a cím, egy glükóni sor, amit ki is használok a címadó versben, utána kezdtem lassan ráébredni, hogy szeretnék valamit összegezni, és van mit. Tudtam, hogy mikor és miért zárom le a kötetet, és kezdek gondolatban már másikat írni. Mint minden kötetzárás, ez is az életem egy fordulópontjához köthető, egy nagyon pezsgő, sokszínű, örömökkel és küzdelmekkel teli korszak lezárásához. Talán az előző két kötet összegzése is, legalábbis bennem még nagyon kötődik hozzájuk.
Az új kötet világa mintha sötétebb tónusú lenne a korábbi verseskönyvekéinél. Több a keserű felismerés, kevesebb a kacsintás, a könnyed irónia. A megjelenített törvényszerűségek kiábrándítóak, sok helyen maga a beszélő is kiábrándultnak tűnik. Szinte csak a nyers testi vágy az, ami képes beteljesülni (és ott is inkább a mozdulatok mögötti rétegek hiánya, lehetetlensége hangsúlyozódik). Hogy érzed, a komorulás az (alkotói) érés velejárója, mellékjelensége, vagy egyszerűen csak ilyen élmények, helyzetek találtak meg a könyv verseinek születésekor?
Én azt hittem, hogy egy derűs, belenyugvó, a lázadásokon túllépő kötetet írok. Aztán elolvastam, és elszörnyedtem: na, nem, ezt nem lehet az olvasók kezébe adni. Ha valaki komolyan veszi, a Dunának megy! Némi szerkesztés árán valamivel kevésbé lett melankolikus, de még így is szégyellem magam érte, mert engem ezeknek a komor verseknek a megírása felszabadít, felvidít, és ennek az olvasók isszák meg a levét. Remélem, minél többen. Nem érzem magam kiábrándultnak, és ha valaki referenciális olvasattal kísérletezik, a megírás időszaka (2006-2008) számomra pont arról szólt, hogyan lehet meglátni mindenben a szépet, az értelmet, az üdvtörténete, Isten keze nyomát a mindennapjaimban.
Balladáid fognak meg legjobban. Emblematikus, nagy hatású darabjai az életműnek. Azt hiszem, maradhatunk abban, hogy hagyományos értelemben ezek a versek nem felelnek meg a ballada műfaji követelményeinek. Miközben (más tekintetben) műfajteremtőek. Erősen problémaérzékeny, társadalom-/civilizációkritikai élű helyzetdalokról van szó. A Gyerekférfiak balladájában kódolt botrányos igazság számomra revelatív élmény volt. Vagy nem is, nem jó itt ez a szó, nem a reveláció a lényeg. Hanem az, hogy olvasás közben kicsit elszégyelltem magam, és mosolyogtam, hogy hát igen, így vagyon ez. A kötetet nyilván több helyen bemutattátok már, indul a recepciója is. Volt(/van) ennek versnek olyan erőteljes visszhangja, mint amilyet néhány éve generált maga körül a Ballada a kettős erkölcsről című?
Igen, meglepően erős a visszhangja, pedig csak megtetszett a refrénsor. Még a kötet megjelenése előtt fénymásolatban terjedt - természetesen nők között. Vitték haza a férjeiknek. Felolvasáskor láttam néhány kényszeredett mosolyt férfiakon. De hallottam felszabadult nevetést is. Talán akkora botrány nem lesz belőle, mint a másikból volt - nincs benne csúnya szó. Viszont kaptam olyan kritikát, hogy bizonyos dolgokat nem szabad kimondani, és ez a felfedezés azok közül való. Én azonban úgy gondolom, hogy imában és versben mindent ki szabad mondani.
Mintha gyengülne, hátrébb húzódna lírád keresztyén karaktere. Vagy csak én nem rezonáltam a motivikus kötésekre, allúziókra? Változik valahogyan a hit szerepe az életedben?
Remélem, erősödik. Nagyon csodálom azokat, akik hit nélkül képesek megbirkózni az élettel - és persze a halállal. Istenről nagyon nehéz a modorosság és a didaktikus térítés veszélye nélkül beszélni. Sokkal könnyebb a lázadást kimondani, hiszen az egyedi, mint a hitet. Meg kell teremteni azt a beszélőt, azt a beszédmódot, amely ezt lehetővé teszi. A „Sóhaj, ima helyett" című szövegben például az Isten utáni vágyról próbálok dadogni, és nem is tudnám máshogy tenni hitelesen, mint így, dadogva. Azt tudom, hogy Isten nem haragszik a lázongásaim miatt, és lélegzetelállítónak tartom, hogy szóba áll velem.
A testiség tematizálása viszont mintha még határozottabban jelenne meg ebben a könyvben, mint az Irgalmasvérnőben vagy a Nincs új üzenetben. A szexualitás is, persze (a Római töredék című versben részletezett aktus például lecsupaszított, férfias pornó), de most nem is erre gondolok. Sokkal izgalmasabbak azok a művek, amelyek az elkerülhetetlen, lassú testi hanyatlással néznek szembe. Hogy sejtről sejtre hullik szét a testünk. És hogy ehhez valahogyan viszonyulni kell. A Panaszballada fél hatkor című is illeszkedhetne ide, ha férfi írta volna:-) Meddig lehet szerinted ilyen leplezetlenül beszélni a testről? Hogyan érzed, bírni fogod ezt a könyörtelen őszinteséget akkor is, amikor tényleg lesz tétje a testi hanyatlásról beszélni?
Ezt majd akkor kérdezd meg, ha aktuális lesz. Remélem, még nem az. De inkább akkor se kérdezd meg. Elvben azt mondom, csak arról érdemes beszélni, aminek tétje van. Tudok-e majd magamról írni egy olyan balladát, mint Villon a megvénült fegyverkovácsnéról? Vagy szól majd helyette egy óda a plasztikai sebészemhez? Nem tudom. Én csak szeretnék hiteles maradni, és arról beszélni, ami tényleg foglalkoztat, és bízni abban, hogy ez másoknak is jelent majd valamit.
Léda mit kapott karácsonykor? Verseidben továbbra sem jelenik meg látványosan az, hogy lovas ember vagy, pedig a blogodból egyértelműen kirajzolódik, hogy lovat tartani, az életformát, gondolkodásmódot is jelent. Szoktam irigyelni a kitartásodat.
Hát csőbe húztam magam ezzel a lótartással. Most már nem lehet kiszállni belőle. Lassan eljutottunk oda, hogy Léda is igényli, hogy vele legyek, az ünnepek alatt több időm is volt rá. Kezd kiépülni köztünk egy személyes kapcsolat. Ma például egy másik lóval kezdtem játszani. Látnod kellett volna azt a féltékenységet! Igyekszem sokat lenni Lédával, általában hetente háromszor, és gyakran álmodom is vele. Nem tudom, miért nem írok lovakról, pedig az életemben elég nagy átjárás van a területek között. Talán azért, amiért nem mondok verset a lovaknak?
Egyre többször szerepelsz a médiában, de minden alkalommal, amikor erről kérdeznek, hangsúlyozod, hogy nem vagy alkalmas a médiacelebritási szerepre. Bár mintha maga a szerep is differenciálódna az utóbbi időben. Nem kell feltétlenül bohócnak lenni hozzá, vagy legalábbis nem teljesen. Fáy Miklós, mondjuk, nem ugyanolyan értelemben celeb, mint Fekete Pákó. Talán szüksége lehet egyzser ennek a népszórakoztató gépezetnek olyan karakterre, amit te is testhezállónak érzel. Hogyan viszonyulsz most a nyilvános szereplésekhez? Mennyire teher? Mennyire bódít? Sokan elmondják, hogy a nyilvánosság simogat belül valamit, és hogy az nagyon jó. Mit gondolsz?
A SZÓSZ?!:) játékosának lenni kivételes és felszabadító élmény volt. Bármikor boldogan vállalnék hasonlót. Szívesen csinálok bármi olyat nyilvánosság előtt is, amihez értek, vagy legalább érdekel. A médiában erre kevés lehetőség van, pedig nagyon szeretek közönség előtt lenni. A kereskedelmi adókon sugárzott műsorok közül egyedül a Szombat esti láz, ahova elszerződtem volna, mert imádok táncolni. Egyébként pedig a Beugrót nézve irigykedem a legjobban, a másik nagy szerelmem az improvizáció. Szerencsére szorult belém önkritika, valaki kérdezte, miért nem megyek el valami megasztáros műsorba, végül is zenélek, énekelek. Hát azért, mert egyre jobban ismerem a határaimat, és tudom, hogy azokon belül vagyok elviselhető.
Újévi interjú ez itt, nem is lehet mással zárni a beszélgetést, mint azzal a kérdéssel, hogy mit vársz az előttünk álló évtől. Ez egy nagyon szar kérdés, tudom, ezért külön megkérlek, hogy válaszolj rá valami meglepőt. Valami olyat, hogy tátva maradjon az olvasók szája.
Szeretnék egy saját show-műsort, ahol a saját verseimet éneklem lóháton táncolva. Jó válasz?
(Szabó Tibor Benjámin)
