Prágai Tamás (fotó: Szilágyi-Nagy Ildikó)
Prágai Tamást kérdeztük barbárokról
és tündérekről
Író, költő, szerkesztő, angoltanár. Író, aki alapvetően versszövegben gondolkodik. Szerinte az intenzív szöveg nem üres, nem formalista, hanem az identitás szintjén elkötelezett. Nemrég jelent meg a Napkút Kiadónál a Barbárokva várva. Ez a hetedik kötete.
A felkészülés során, számomra néhány dolog néhány napon belül egybejátszott. Az egyik: a Bárkán is megjelent versrészletben (Beláthatatlan harcmodor) van egy sor, „a sólymok!" és aztán ezt a szót betűzi is a vers részeként. Különös, miért éppen a sólymok? Erdély Miklós jut eszembe, az avantgarde polihisztor, művész és tanár, aki a 70-es 80-as években olyan nagy hatással volt az induló képzőművész, filmes generációra, írt is, - szövegei stimulálóak, rendkívül tömör kis objektumok.* Mellesleg szerintem épp ezért van valami rokonság a szövegeikben! Van Erdélynek egy rádiójátéka, amiben ez a szó elhangzik: Sólymok! - persze nem mindegy, miért, hogyan mondatik ki, ami egy rádiójáték esetében meg is történik. Érdekes, hogy ön is alkot hasonló műfajban, a Plantus és Planéta tündérjáték egy színben. Lehet, hogy most ez jön? Színre kívánkozik a költészet, a szóbanforgó?
Érdekes, hogy éppen a sólymok szóra figyelt fel. Maga a sólyom nyilván kultúrtörténeti toposz a magyar irodalomban, nekem elsősorban Balassit idézi meg, illetve egyfajta „vitézi" kultúrát, mentalitást, életformát, amit ő a maga módján képvisel, másodsorban Nagy Lászlót, aki ennek az életformának a hiányát panaszolja. De maga a képlet jóval összetettebb, nem a solymászat reminiszcenciája kívánt lenni ez a néhány, a Bárkaban közölt néhány sor. Hadd idézzem magam kicsit bővebben: „...hogy gubbasztanak a szavak kalickáiban / a sólymok", írom (Beláthatatlan harcmodor III.). Most leleplezem magam - ez egy parafrázis. A Régi Magyar Költők Tára 3. kötetének 221. számú szövegének első verse így hangzik: „Iffiusagh, mint solyom madar, /Akor vigh, ha szabadon jar, /De jai nekem szegenynek mar, / Vigasztalast szivem nem var." Ez az először a tizenhetedik században lejegyzett szöveg afféle közköltészeti best-seller, csak az RMKT huszonnégy szövegváltozatot őriz, az első változat, a Mátray-kódex szövege az 1670-es évekből, a legkésőbbi, a Budai Zsuzsanna évkönyvben talált szöveg a XIX. század elejéről való - ez a néhány sor tehát csaknem 150 éven keresztül jelen van kézzel írt énekeskönyvekben, nyomtatványokban és ponyva-kiadványokban, és természetesen népdalokban is. Mi a kép sikerének titka? Nyilván az, hogy az elsuhanó idő fogalmát látványosan ellenpontozza a rabságé. Csakhogy a szabadsággal az idő suhanása áll párhuzamban; a kalickába zárt - tehát megállított - idő pedig a rabságot idézi fel... Ez tehát mindenképpen feloldhatatlan paradoxon, és így joggal kesereg vigasztalanul a szöveg szerzője.... A szöveget egy hosszú tanulmányban elemeztem is (ennek A rejtező tudás a címe, az Életünk folyóiratban jelent meg), és versemben erre a paradoxonra utaltam.
De hozzá kell tennem, elgondolkodtató számomra az Erdély Miklóssal való összevetés. Az a gyanúm, hogy azok, akiket leginkább kortásaimnak gondolhatok (mondjuk, velem nagyjából egykorú költők), nem igazán a hatvanas évek végén kialakult poétikai paradigmák mentén vagy akár azokkal szemben mozognak. Ha ezt a megállapítást saját magamra vonatkoztatom, jeleznem kell, hogy munkáim bizonyos archaizmusa - mint ezt a fenti példa is illusztrálja -inkább Nagy László gondolkodásához közelít; mondatszerkezeteim, szövegkezelésem viszont sokkal közelebb áll Erdélyhez. Igazából persze egyik sem lenne jó összevetés. Nos, az ilyen „összeegyeztethetetlen" poétikák keverése miatt munkáimban a kritika gyakran megbotlik, vagy azok előtt tehetetlenül áll meg.
A másik összejátszás az volt, amikor Archibald Mac Leishtől idézi blogjában egyik kedvenc mondatomat: „A poem should not mean / But be." (egy vers ne jelentsen semmit, de létezzen). Azt hiszem, a sólymok is úgy kelnek életre említett versében, hogy a szótól kapnak életet. Egy interjúban ön azt mondta, hogy a Barbárokra várva kötetben sok olyan vers van, amiben az érdekelte, hogy miként lehet létrehozni olyan metaforikus szerkezeteket, amelyek minden irányból vonatkoztathatók a „lírai énre", másként, nem eldönthető, melyik a hasonlító, melyik a hasonlított. Szerintem az ön verseit a lírai én intenzitása teszi élővé. Mit gondol erről? Szóval mi is a költészet?
Lehet, hogy időnként túlhangsúlyozom ezeket a szakmai kérdéseket. Ez azért van, mert a vers sajátos „nem-közlő" mibenléte, a szövegalkotás sajátosan poétikai módja és más efflée kérdések tudatosan, kutatóként is érdekelnek. De amikor egy konkrét versen dolgozom, ez a nagyon tudatos én pihen. Az, hogy milyen feladat érdekel, írás közben valóban mellékes. A vers nem attól lesz vers, hogy én a metaforával való kísérletezést függesztettem magam elé célszalagnak. Ami az intenzitás benyomását kelti, az a szöveg intenzitása; minden más ez után jön. A szövegkezelés sokszor öntudatlan technikái működnek versírás során, és a szöveg sokszor éppen ezen automatizmusok során válik intenzívvé, nagyjából ezt a folyamatot nevezi a klasszikus értelmezés ihletnek. A vers minden esetben több, mint a költő, aki így vagy úgy a lírai én pedellusa. A szöveg mozogni kezd, két lábra kap és odébbáll. Van egy pillanat, amikor az ember érzi, hogy ha bármit megmozdít - akár hozzátesz, akár elvesz -, az a szövegen csak ronthat. Nincs tovább. Ez a klasszikus bűvészinas-jelenség. Amikor az alkotó megtorpan, a vers feléled. Attól fogva létezik, mint független és idegen valami. Mint vers.
És ez nem érinti sem a művészi tökély, sem a lezártság kérdését. Az előbbi objektív-minőségi fogalom, nehéz értelmezni. A második időbeli: szintén nehéz. A változatok, parafrázisok például nem mondanak ellent egy műnek, sőt - támogatják az önállóságát. Egy jó parafrázis ugyanúgy a mű része, mint egy sikerült előadás, vagy egy jól megérzett olvasat.
Író, költő, szabadulóművész - ez áll a kötet fülszövegében. Mi az hogy szabadulóművész? Honnan akar szabadulni? Talán a Ketrecek. Széljárta rácsok. / Bazalt-tű oszlopok közül? (Idézek az Egy költő arcképe című verséből) Hogyan kell ezt érteni?
Bevallom, ez gag. Sok rossz élethelyzetből léptem már ki, valahogy így alakult az a valami, amit „pályámnak" tekinthetek, nyilván nem vagyok egyszerű képlet. Úgyhogy ebben elég nagy gyakorlatot szereztem. De a fogalom egyébként létező. Artisták is használják; ebben az értelemben felhasználom egy kisprózában, aminek történetesen A szabadulóművész a címe, ez egyelőre folyóiratban olvasható, illetve a világhálón, a blogomra feltettem a linkjét. A fizikai kötöttségből (leszorításból, megkötözött állapotból) való kiszabadulás küzdősportokban is feladat, az aikido mesterei például kiváltképp büszkék szabadulóművészi képességeikre. Az említett novellában egy cirkuszi szabadulóművész rendhagyó módon emigrál.
Prágai Tamás - Prágai tavasz - így jönnek egymás után, amikor az ember beírja a keresőbe a nevét. Jelent ez valamit az ön életében? Már csak ennek okán, meg azért is, merthogy 1968-as születésű.
Ez abszolút sorsszerű, nomen est omen, tudjuk! Ady azt írja a Nagyváradi Naplóban, 1902. augusztus 10-én: „Akiben világosságnak lelke él, kalapáccsal vagy anélkül, álljon elő és küzdjön a világosságért. Ez a mi országunk kis ország s mi magyarok pláne kis náció vagyunk. Értsék meg már jóhiszeműen opportunus barátaink, hogy kis nemzetnek még lélegzetet vennie is radikálisan kell." Ady ebben a sokszor (és „sokkszor") idézett cikkben nem forradalmakról, hanem a Marseillaise ürügyén a jövő nemzedékről és az iskolákról ír. Ady radikalizmusa megszívlelendő, józan, „kalapácsvető" (értsd: a kalapácsot elhajító) radikalizmus. Szükség van a józanság radikalizmusára akkor, amikor egy társadalmi berendezkedés - ez az európainak nevezett civilizáció - kétségbeesetten próbál kikecmeregni a saját maga által épített útvesztőből. Most az a hasonlat jut eszembe - lehet, ez már így kicsit erőltetett -, hogy a feladat nem az útvesztő falainak összetörése, hanem az azon való felülemelkedés. A magasból minden útvesztő térkép és játék. De ahhoz, hogy egy adott szituációból kiléphessünk, hatalmas akaraterő és találékonyság szükségeltetik akkor, ha nem veszteségeink számát kívánjuk növelni. A repülés boldogságát nem adják ingyen. Amikor a hatalmi elit az útvesztőben toporog, és a bejárt útvonalakat koptatja, megnő a jelentősége a civil társadalom által felkínált józan alternatíváknak, amelyek a hivatalos (vagyis a hatalom által képviselt) szemszögből persze mindig radikálisnak tetszenek. Hogy ne a levegőbe beszéljek: „MEGINT NEM NYERT Társaságunk (Káli Medence Környezetvédelmi Társasága - szerk) a Nemzeti Civil Alap működési költség pályázatán. Ez az egyetlen forrás, amelyet kimondottan a civil szervezetek működésének támogatására hoztak létre, és elvben mindenki nyer az előző év költségvetése arányában.
Megmondták, miért nem nyertünk tavaly se, most se: mert mindent ingyen csinálunk. Az NCA-val az állam pár éve azt akarja elérni, hogy a civil szervezetek gazdasági vállalkozásokká alakuljanak. Nagy és hangzatos „projektek", beruházások, sokmilliós költségvetés, fizetett alkalmazottak, bérelt irodák, így az állam adóbevételhez jut és az ellenőrzése alá vonja működésüket.
Végeredmény: a civil szervezetek a gazdasági világrend bírálói és alternatívái helyett annak szereplőivé válnak.
Hogyan tovább? Erről is dönteni kell a közgyűlésen. Ma már csak fölösleges vagy káros tevékenységre írnak ki pályázatot." (Forrás: Káli Híradó, 2009. szeptember) Ezt a rövidhírt az Élőfalu Hálózat hírleveléből idézem. Ezek valós és fajsúlyos problémák, az ilyen és hasonló helyzetek nap mint nap döntések elé állítanak bennünket. Ilyenkor nem szabad megrettenni attól, hogy önmagunkkal szemben radikálisak legyünk, ez a hétköznapok radikalizmusa. Ez az én forradalmi, prágai, hatvannyolcas hitvallásom.
A Barbárokra várva kötetcímről többek között azt nyilatkozta, hogy oda kell figyelni a barbárra. Mindarra, ami eltér a megszokottól, és ilyen értelemben már lehet és érdemes is várni rá. Ezt hogy érti? Ön mire vár?
Hát a fentiek alapján talán nyilvánvaló, hogy nem tapsra. Most leginkább arra, hogy kicsit több időm legyen, és élvezhessem ezt a szép őszt. A szüretre várok, bár idén keveset termett a szőlőm; és egyáltalán, amennyit csak lehet, a kertemmel szeretnék foglalkozni. Egy nagyobb kertfejlesztési projektben vagyok, és mivel mindent magam csinálok, ez most minden szabadidőmet felemészti. Legjobb gondolataim séta vagy kertművelés közben születnek, szerintem a következő néhány hét munkálkodása megelőlegezi majd egy vagy két évre szóló nagyobb szabású terveimet.
(Szepesi Dóra)
* Erdély Miklós kollapszus orv. című könyvéből, egy vers:
Áhítat
Csipesszel nyúlhatott a tengervízbe
Aki ezt az ostyát kihalászta
Magasba tarthatta sokáig
Míg a jeges szél
Az ázott lapocskát
Zsiletté dermesztette.
Főoldal
2009. szeptember 24.
