H. Nagy Pétert kérdeztük áttelepülésről, az Opusról és arról az útról, aminek nem lehet a végére érni
- Posztstrukturalista irodalmárként, az anyaországi irodalomelméleti törekvések egyik jellegadó exponenseként váltál ismertté a '90-es években. Az utóbbi évtizedben azonban a szlovákiai magyar irodalomban vállalsz feladatokat, Érsekújváron élsz, a komáromi Selye János Egyetemen tanítasz, Haraszti Mária után te lettél a Szőrös Kő című folyóirat főszerkesztője. Más (szakmai) környezet, más elvárások, egy egészen más beszédmód az irodalomról. Mekkora váltást jelentett az áttelepülés? Más-e a más egyáltalán?
- Az áttelepülés természetesen nagy váltást jelentett, hiszen egy számomra teljesen új, addig részben ismeretlen kulturális közegbe kerültem. Egészen más tudni valamit egy kulturális állapotról, és egészen más testközelből megtapasztalni azt. Ugyanakkor ez a váltás nem jelentett törést az életemben, még évekig a Pécsi Egyetemen oktattam, magyarországi lapokat szerkesztettem, magyarországi kiadóknak dolgoztam. Az évek során azonban ez is fokozatosan megváltozott, ma már alig vannak magyarországi munkáim (de persze azért akadnak), és ezzel párhuzamosan jóval több teendőm lett a szlovákiai magyar szellemi életben. Inkább úgy fogalmaznék tehát, hogy kettős kötődésű irodalmár vált belőlem, hiszen itt is, ott is tagja vagyok különböző intézményeknek, írótársaságoknak, szerkesztőségeknek. Emellett persze sok olyan dolgot látok, tapasztalok folyamatosan, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy ami az egyik részről automatikusan működőképes, az a másik oldalon nem, vagy fordítva. Csak egy-két példa: 2002-ben belebonyolódtam egy oktatásügyi vitába, amely számomra kedvező végeredménnyel zárult. A vita során viszont olyan hozzászólást is közölt az itteni napilap, amelyben az állt, hogy „az eddig ismeretlen H. Nagy" ezt meg azt mondja. Nos, akkoriban már kb. 150 íráson voltam túl, és az itteni irodalmárok közül senkinek nem jutott eszébe, hogy erre a megállapításra reagáljon: „nem, H. Nagy csak azok számára ismeretlen, akik nem olvasnak folyóiratokat, tájékozatlanok" stb. Amikor viszont ezt egy magyarországi kollégám meglátta, betegre röhögte magát az adott cikken. Ami számára ugyanis evidenciát jelentett, nevezetesen hogy aki ilyet állít, az nem vehető komolyan, az a másik oldalon fel sem merült, a rólam szóló rész komolynak szánt állításként került forgalomba. Vagy egy másik messzire vezető példa: külön könyvet írhatnék arról a tortúráról, ahogy sikerült végre főálláshoz jutnom Szlovákiában. Itt most legyen elég annyi, hogy a felsőoktatási intézmények némelyikében még mindig nagyobb esélyt jelent az ismeretség (kicsit rosszmájúan rokonszelekciónak mondanám), mint a szakmai előmenetel. Mivel én az előbbivel nem rendelkeztem az áttelepülés után azonnal, csakis az utóbbira támaszkodhattam. Évekbe telt, míg oktatói státuszba kerültem... Viszont ezen a téren Magyarországon sem rózsás a helyzet, de erre most nem térnék ki, maradjunk a tárgynál.
- A Szőrös Kő megítélése sokáig ellentmondásos volt a magyar nyelvterület irodalmi folyóiratainak körében. Avantgárd kitörések, progresszió, innováció, miközben (talán a rengeteg fiatal szerző miatt, talán másért) egyenetlen színvonalú lapszámokkal találkozhattunk. Amikor átvetted a lapot, érezhető volt egy várakozás, hogy most akkor egy ugrást hajthat végre a Szőrös Kő. Mennyire sikerült megvalósítani az elképzeléseidet a pozsonyi folyóiratnál? Milyen tapasztalatokat szereztél főszerkesztőként?
- Az elképzeléseim jelentékeny részét sikerült megvalósítani, a lap valóban végrehajtott egyfrajta „ugrást", ez a fogadtatásából nagyon szépen látszik. Ugyanakkor olyan gondok kerültek előtérbe menet közben, melyek kissé hátráltatták a szakmai munkát. A Szőrös Kő megítélése talán valóban javult az utóbbi években, igen nagy figyelem irányult bizonyos kezdeményezéseinkre (pl. a kortárs szlovákiai magyar líráról folyó vitára), de financiális okok miatt borzasztó nehéz (volt) megtartani a szerzőinket vagy újabb alkotókat mozgósítani. Éppen ezért az utóbbi időben kissé be is szűkült a lap repertoárja, sok-sok blokkot vagy rovatot nem tudtam elindítani, még ha az ötlet nagyon jónak is tűnt. Egy példa: míg 2007-ben egy magas színvonalú Kassák-számmal tudtunk előrukkolni (hamar el is fogyott), majd pedig egy multimedialitásra épülő, teljesen más jellegű anyaggal jelentkeztünk, azóta ezekhez hasonló tematikus számokat nem sikerült összehozni. Másfelől viszont ez a „beszűkülés" olvasói szemmel nem minden esetben feltűnő, hiszen a lap megőrizte magazinjellegét, és nem zárult be az irodalmi diszkurzusba, sok olyan anyagot tudtunk közölni, ami fenntarthatja egy darabig a lap iránti érdeklődést. Ha röviden összegezni kellene a tapasztalataimat, azt mondanám, hogy felemásak. Egyfelől látom a szerkesztői munka szépségét (jelentsen ez bármit is), eredményességét, másfelől viszont az árnyoldalait is, hiszen igen sok minden csattan a főszerkesztőn, amiről nem ő tehet. A Szőrös Kőről rengeteg dolgot el tudnék mondani, de ezt most nem teszem, azon egyszerű oknál fogva, mert a lap kiadása jelenleg szünetel. Furcsa helyzet alakult ki (a részletek itt nem érdekesek), magam sem tudom, lesz-e Szőrös Kő vagy nem... Mindaddig, amíg a kiadó nem tájékoztat a lap jövőjéről, nem fogom értékelni a szituációt, de múlt időben sem beszélhetek róla. A lappal kapcsolatos kérdések tehát elő fognak kerülni a közeljövőben, hiszen a szerzőket, az olvasókat, az előfizetőket és a közvéleményt is tájékoztatni kellene a folyóirat működéséről vagy akár a megszűnéséről. Én nem tehetek pontot az ügy végére, ez a kiadó dolga... Szóval minderre majd később visszatérhetünk.
- A Szlovákiai Magyar Írók Társasága új lapot indít Opus címen. A hírek szerint te leszel a folyóirat főszerkesztője. Rengeteg irodalmi orgánum működik, sok közülük agonizál, nem egyszerű feladat figyelmet és forrást szervezni egy projekt mögé, fenntarthatóvá tenni különösen nehéz. Milyen tervekkel, milyen elképzelésekkel vágtok bele? Milyen lap lesz ez tulajdonképpen?
- Az Opus első száma néhány napon belül kézbe vehető lesz. Ebben meg fog jelenni egy rövid írásom, amely pontosan ezekre a kérdésekre válaszol. Összefoglalva: az Opus a szlovákiai magyar írók folyóirataként lát napvilágot, de nem csak a tagságnak fog szólni, ahogyan nem csak a tagok fogják írni. Blokk-kombinációra épül, a rovatok vándorolni fognak az egyes számok között, s olyanok is akadnak majd, amelyeket más lapokban hiába keresnénk. Szép kivitelezésű lesz (képzőművészeti anyagot is felvonultat Juhász R. József válogatásában), egyedi tartalommal. A szlovákiai magyar kultúrát nem választja le annak kontextusáról, de hangsúlyozni próbálja a helyi értékeket is. Azaz nem a szellemi bezárkózást, hanem ellenkezőleg, a nyitottságot és a kultúraköziséget fogja szem előtt tartani, amire már az első szám is sok példát fog hozni, hiszen nemzetközi szerzőgárdát vonultat fel. Mindezzel az írótársaság régi terve válik valóra, ami azért is figyelemre méltó, mert ezzel új fórumot teremt az itt alkotóknak, de olyat, amely szélesebb horizontban is megállja a helyét. Úgy gondolom, hogy ez nem csak üdítően, de inspiratív módon is vissza fog hatni a szlovákiai magyar irodalmi életre. Most még a kezdeti stádiumban vagyunk (ez nem a színvonalra vonatkozik, hanem a háttér kialakítására, melyen sokat fáradozik Hodossy Gyula, a társaság elnöke, akitől sok segítséget kapunk), az idén három szám jelenik meg, jövőre viszont már hat, és ha minden jól megy, ütőképes szerkesztőséget is sikerül tető alá hozni (Vida Gergely, Csanda Gábor és mások közreműködésével). Az említett beköszöntőszövegben úgy fogalmazok egy helyütt, hogy a lokális iránti érzék nem egyenlő a globális értékek devalválásával, ahogyan a lokális sem önértéket képvisel, hanem olyan adottságokat, amelyeket meg lehet tölteni értékekkel. Körülbelül ez az előfeltevés hívta életre a lapot, s egyben ez az előfeltevés az, amelyet főszerkesztőként magam is fontosnak tartok.
- Sokszor érzem azt, hogy szlovákiai magyar írónak lenni nem csak helyrajzi kérdés. Mintha más, az anyaországban uralkodó kánonoktól különböző ízlésirányok lennének meghatározóak Szlovákiában. Létezik ez az esztétikai elkülönböződés, arányeltolódás, vagy inkább csak látszat, félreértés?
- Egyértelműen létezik, de nem fedi le a teljes valóságot. A szlovákiai magyar írók egy része a mai napig azt gondolja, hogy a kánonok egyszólamúak, következésképp számolnunk kell egy anyaországi és mellette egy szlovákiai magyar kánonnal, melyek között kicsi az átfedés (vagy nincs is átfedés). Más része azonban amellett érvel, hogy ennek a megkülönböztetésnek nincs értelme, egyetlen magyar irodalom van, a magyar nyelven írt irodalom, amely ugyan több kánonból állhat, de ezen belül nincs létjogosultsága az olyan megkülönböztetéseknek, mint szlovákiai magyar irodalom, kárpátaljai magyar irodalom, török magyar irodalom stb. Nehéz megmondani, hogy a kettő közül melyik szempontot képviselők vannak kisebbségben. Az biztos, hogy Szlovákiában más az intézményi környezet, mások lehetnek a kihívások, ez viszont nem esztétikai szempont. Esztétikai értelemben viszont azt látjuk, hogy a szerzők egy része nem csak hogy napra készen reflektálja az összmagyar irodalmi fejleményeket, de műveivel be is tud kapcsolódni a szélesebb kontextusba. Másrészt persze sok olyan alkotást is tudnék emlegetni, amely színvonalában ugyan nem marad el a magyarországi eredmények mögött, még sem irányul rá akkora figyelem, mint ottani rokonaira. Ez egyébként megint visszavezet az intézményi különbségekhez, vagy akár a kritika szűklátókörűségével is magyarázható olykor. Meglehetősen összetett kérdéssel van tehát dolgunk (nem pusztán az ízlések differenciálódásával vagy a küldetéstudat túlértékelésével), és akkor tudunk érdemben nyilatkozni erről, ha tényleg több nézőpontból látjuk a dilemmát. Egyébként az imént az Opus kapcsán mondottak is részben felvillantották ezt a szituációt, valami attól nem jobb vagy rosszabb önmagában, hogy innen vagy onnan származik. A dolog nem így működik. Ugyanakkor azt is vegyük figyelembe, hogy globális esztétikai ideológia nem létezik, az előfeltevésektől mentes befogadás pedig valószínűleg illúzió. Vagyis számos olyan tényező határozza meg a művek szelekcióját, amely már a velük való foglalkozás előtt hatályba lép. Másrészt a kánonok is jóval bonyolultabb formációk, mint ahogyan azt sokszor a kritika tálalja. Mindebből következően egyáltalán nem véletlen, hogy időnként fellángolnak olyan a viták, melyek mondjuk a szlovákiai magyar irodalom terminusáról vagy a saját történettel rendelkező térségi irodalmakról szólnak (természetesen azt kérdőjelezve meg, hogy van-e saját hagyomány), aztán elcsendesednek, majd újrakezdődnek. Körbe-körbe forgunk, miközben az ideológia kezdi felőrölni az esztétikai érzékenységet és az értékérzéket. Ezért magam inkább amellett érvelnék, hogy a specifikumokat (ha vannak ilyenek), ne helyezzük azonnal a műalkotásokat szervező többi komponens fölé.
- Ha azt a szót hallod (olvasod inkább) ma, hogy imaginárium, mi jut eszedbe róla? Mást jelent, más a fontossága számodra a posztmodern irodalomelméletnek, mint volt az elhíresült (a Prae-ben, több részletben megjelent) tanulmány idején?
- Az Imaginárium-sorozatot tulajdonképpen nem hagytam abba, csak kevesebb időm van továbbírni. Mindenesetre ezekből előbb-utóbb össze fog rázódni egy monográfiaszerűség a spekulatív fikcióról, amelyet pl. a Parazita könyvek sorozatban akár ki is lehet majd adni. Az biztos persze, hogy a posztmodern irodalomelmélet kérdését ma máshogy látom, mint tíz évvel ezelőtt, ez viszont - bízom benne - le is csapódik a tanulmányokban. A cím nyilvánvalóan a képzeletbeli világokra utalt anno, de a sorozat alakulásával ez a szempont kiegészült a természettudományos kérdések bevonásával. A legutóbbi, ikszedik Imaginárium pl. A vér zenéje című Hard SF regényt elemezte a genetikai fordulat kontextusában. Ilyen értelemben viszont a cím talán nem annyira elhibázott, hiszen a kultúra szélesebb terrénumára is utal, s innen nézve valóban elszakadni látszik bizonyos posztmodern gondolkodásmódoktól. Például azoktól, melyek mögött nincs semmilyen referencia, és amelyeket annak idején az Intellektuális imposztorok kapcsán a tudományháborúban igen szépen lelepleztek. De olyan sokat foglalkoztunk fentebb irodalmi kérdésekkel, levezetésképpen hadd mondjam azt, hogy még valami eszembe jut az „imaginárium" kapcsán. Mégpedig az, hogy telik az idő... Míg a peremműfajokhoz való viszonyom alig változott, a tudományképem rendesen átalakult. Az utóbbi időben kevésbé hoznak lázba irodalomelméleti kérdések, bizonyos természettudományos jelenségek annál inkább. Ahogyan az irodalomtól kicsit távolodva, egyre többször írok filmekről is. Vagyis ha most meg kellene neveznem egy olyan területet, amit a legfontosabbnak tartok, akkor valószínűleg nem az irodalmat nevezném meg és semmiképpen sem az irodalomelméletet, ahogy tízegynéhány évvel ezelőtt tettem volna. Mondjam azt, hogy öregszik az ember? Ki tudja? Vagy csak arról van szó, hogy az evolúciós kérdések átlátása összetettebb látásmódot igényel? Bárhogy legyen is, a bölcsészetet ma már nem érzem elégségesnek arra, hogy magyarázatot adjon a legizgatóbb dilemmákra. Egy azonban biztos: ha húsz évvel ezelőtt biológusnak tanultam volna, az Imagináriumban szereplő műveket akkor is kedvelném (sőt elemezném is). Ez a sorozat tehát vagy így vagy úgy, de mindenképpen elindult volna a maga útján. Tudod, Tibor, arról az útról van szó, amelynek nem lehet a végére érni.
Szabó Tibor Benjámin
Az Opus első számának tartalomjegyzéke
Hodossy Gyula: Otthon vagy, ha otthon
vagy a műben..................................................... 2
H. Nagy Péter: Lokális opusok.............................. 3
Maszkok
Barak László: ...kipróbálja, hogy bármit
megtehet [vers].................................................. 5
Vida Gergely: Horror-klasszikusok [versek]......... 7
Bellis Coldwine: Armada
- SF-monológ - [vers].................................... 10
Horizontok
Juhász R. József: Futnak a gepárdok
[vers]................................................................. 11
Németh Zoltán: A kerítésen; Egyetlen;
Megint csak; Koccanás [versek].................. 12
Bányai Tamás: Elégtétel [novella]....................... 14
Mócsai Gergely: Morfon [vers]........................... 19
Zsávolya Zoltán: A Változások
Gyűjteménye avagy A rózsaszín
pártcucc [vers]................................................. 20
Pál Dániel Levente: Mara és én, én és
Mara; nem harag, nem gyűlölet;
Finom, ahogy lüktet [versek]......................... 22
Géczi János: Most múlik [esszé].......................... 24
Slipstream
Klapcsik Sándor: Mi leépítjük Önt: drog,
média, skizofrénia [tanulmány]...................... 38
Sánta Szilárd: Meghackelni az
agytörzset. A cyberpunk regény
Gibson után - Neal Stephenson:
Snow Crash [előadásszöveg]........................ 55
L. Varga Péter: „A pokol szólítja a
poklot" - Stephen King ecsetvonásai
[tanulmány]...................................................... 62
Rácz I. Péter: Ajtók, átjárók. Neil
Gaiman két regényéről [tanulmány].............. 68
Palimpszeszt
Halmai Tamás: Egy képzelt színpadon.
Takács Zsuzsa költészete
a nyolcvanas években [tanulmány].............. 74
Beke Zsolt: Megint szép? [kritika]....................... 86
Major Imre: Feszültség. Szalay Zoltán:
Nyelvjárás [recenzió]...................................... 89
H. Nagy Péter: Rokkó Reloaded
[kísérőszöveg].................................................. 92
Dánél Mónika: Fából kőtábla. Kulturális
(meg)érintések Juhász R. József
Szedd szét! című kötete kapcsán
[könyvbemutató]............................................. 93
Hushegyi Gábor: Cséfalvay András
[bemutatószöveg]............................................ 96
A SZMÍT kiadványai............................................ 97
