Megkérdeztük
(A fotót Weiner Sennyey Tibor készítette)
Gömöri Györgyöt kérdeztük utazásról, fordításokról és mucsaiságról
Gömöri György Londonban élő magyar költő, a Cambridge-i egyetem nyugalmazott professzora. Az 1956-os forradalom idején bölcsészkari hallgató volt, lengyel-magyar szakon, az október 23-i tüntetés egyik szervezőjeként, majd az Egyetemi ifjúság című lap szerkesztőjeként részt vett a forradalomban. 1956 novemberében Ausztriába menekült, majd Angliában, az oxfordi egyetemen folytatta tanulmányait. Pályakezdőként Berkeleyben, a kaliforniai egyetemen tanított, majd a Harvard egyetemen kutatott. Tíznél több verseskötete jelent meg magyarul, kettő angolul és egy lengyelül - számos irodalomtörténeti és kritikai tanulmánya angolul és magyarul. 2006-ban a Versek Marinak című kétnyelvű verseskötete, amit feleségéhez írt, és egy évvel később egy válogatás Ez és nem más címmel. Legutóbbi kötete A száműzetés kertje "Újabb versek" alcímmel, Kaiser Ottó fotóival az idei Könyvfesztiválra jelent meg.
- Ön a verseiben is szeret utazni. Korszakokban is. Írt például úgy, mintha Kazinczy írna naplót, meg egy olyat, aminek az a címe, hogy Emil, azaz villámposta Zolának. Ez utóbbiból kiderül az is, hogy mitől zolás egy Zola-regény: attól, hogy „...az igazat próbálta megírni / mord bányászról kapzsi parasztról korrupt / politikusról lerántva róluk a szereppel / járó maszkot felfedve a csupasz / érdeket a haszon nyers vágyát az alantas érzelmeket..." Mi határozza meg, hogy verseiben mit választ témának?
- Többféle verset írok, van olyan, amelyik teljesen személyes élményből, vagy látványból indul, azt bontja ki, s van olyan, amit én "talált versnek" hívok, mert egy-egy történelmi személyiség, vagy író-költő monológja, pillanatnyi helyzetleírása. Az a Kazinczy-vers, amire hivatkozik, például bizonyos értelemben "átirat" Kazinczy fogság-naplójából. Vannak aztán térbeni utazások: legutóbbi kötetembe belevettem egy olyan, utazásokból fakadó ciklust, ahol görögöroszági vagy itáliai élményeimet mondom el. Tehát az "ihlet" szóval meghatározott versalkalom több forrásból fakadhat.
- A Versek Marinak című kétnyelvű kötetben Clive Wilmeren kívül Ön is fordított. Létezik-e saját használatú belső szabálya, amelyet műfordítói gyakorlatában követ?
- Verset egyedül csak magyarra szoktam fordítani. Az angolra fordított verseknél vagy Wilmerrel, vagy mással dolgozom együtt, pár Mari-vers fordításakor éppen magával a feleségemmel, Marival, hiszen az ő angolsága (10 éves korábban jött ki Angliába) idiomatikusabb és hitelesebb, mint az enyém. De ha rímes, vagy erősen ritmizált verset akarok fordítani angolra, azt csak egy angol költő segítségével tehetem, mert nem bízom eléggé az angol fülemben.
- Egy időben abban a házban lakott Cambridgeben, ahol Ted Hughes ifjú házasként Sylvia Plath-tal. Tudható, hogy Hughes vonzódott kultúránkhoz, 1956 tavaszán még arra is gondolt, hogy áttelepül Magyarországra. De ami az irodalmunk szempontjából érdekes, a hetvenes évek második felében kötetnyi Pilinszky-fordításával beemelte az angol irodalmi tudatba a Harmadnapon költőjét, és ő fordította le Juhász Ferenctől A szarvassá változott fiú című hosszúverset is. Önt milyen kapcsolat fűzte Ted Hugeshoz? Hogyan választotta ki, hogy miket fordít tőle?
- Hughes személyes ismerősöm volt, egyszer-kétszer levelet is váltottunk, persze mindig fordítás-ügyben. Lakonikus, többnyire rímtelen Pilinszky fordításai a hetvenes évek közepén születtek és akkor nagyon fontosak voltak - most már megérett arra az idő, hogy Pilinszky legjobb verseit formahűen fordítsuk angolra. (Ezt nemrégen megpróbáltuk Wilmerrel, pár esetben elég jól sikerült). Ami Hughes magyarítását illeti, én már évtizedekkel ezelőtt fordítottam tőle verset, de legjobban mégis a Birthday letters fogott meg, Hughes utolsó kötete, ami lényegében Sylvia Plathról és Hughesnak a vele való kapcsolatáról szól. Ennek a könyvnek a magyar kiadásában három verset forditottam, köztük az „Eltisley Avenue 55" címűt, ami történetesen 1970 és 1977 között az én cambridgei lakcímem is volt. Vagyis teljesen véletlenül ugyanazt a házat vettem meg 1970-ben, ahol Hughes és Plath 1956-ben egyideig laktak. (Lehet, hogy a háznak rossz volt az „aurája", mert aki benne lakott, az előbb-utóbb elvált a feleségétől, Hughes Plath-tól, én meg első, osztrák feleségemtől).
- Három évvel ezelőtt a Pont Kiadónál látott napvilágot Az én forradalmam című könyve, amelynek az az érdekessége, hogy nem utólagos memoár 1956-ról, hanem válogatás az elmúlt évtizedekben lapokban, rádióban publikált szövegeiből. Mennyire elégedett ezzel a gyűjteménnyel, és a fogadtatásával?
- Sajnos az ötvenhatos évfordulós könyvzuhatagban csak pár ember vette észre, hogy itt hiteles szöveget kapott - nem csak szemtanútól, hanem a forradalmi események aktív részvevőjétől olvashat írásokat, aki semmiféle napi politikai célra nem akarja felhasználni, amit a forradalomról gondol. Én magával a gyűjteménnyel elégedett vagyok, elmondtam benne, amit akartam, de igazából csak az 56-os intézeti Kozák Gyula és Grendel Lajos (a Mozgó Világ-ban) voltak azok, akiknek méltatásait, észrevételeit örömmel olvastam. Majd egyszer talán jó forrásmunka lesz ez a könyv a lelkiismeretes történészeknek.
- Nyelvtanárként, irodalomtörténészként a nyelvi formák elfogadhatóságáról egy cikk kapcsán úgy nyilatkozott, előnyben részesítené, ha a magyar nyelvben magyar szavakat, kifejezéseket használnánk, és nem vennénk át például olyanokat, mint a „klikkelj rá" és „website", mert ezek helyett jobb a „kattints rá" és a „honlap". Véleményével egyetértek, ám erről eszembe jut, például éppen az internet. Egyrészt megkönnyíti az életünket, másrészt beláthatatlan nyelvi, műfaji következményei vannak. Mi a véleménye erről?
- Hosszú távon az internet lehet, hogy megöli azt, ami a magyar nyelvet olyan kivételessé teszi Európában: a hosszú és rövid magánhangzókat. Rövid távon az angol kulcsszavak és újabb kifejezések özönét nehéz kivédeni - igaz, ma már egy fiatalnak, aki megtanul angolul, de szereti a magyar nyelvet, nincsen szüksége arra, hogy gépiesen átvegyen a magyar nyelv szellemével ellenkező kifejezéseket. Ebben nagy a felelőssége a hazai médiának, hisz néha a legolvasottabb lapok könnyedén használnak olyan angol szavakat, amikre igenis van jó magyar megfelelő. Nem látom be, hogy a "feeling" (vagy fíling?) például miért jobb, mint a "hangulat, érzés, beleérzés"? Attól még mucsai marad a mucsai ifjú, hogy "fílingezik".
- Az Irodalmi Jelen portálján található három verse, saját előadásában. Engem nagyon megragadtak: a Mandelstam száműzetésben, a BF huszárönkéntes levele Angliába 1915 májusában és a Szonáta. Ez utóbbiból idézek: „Lényeges ez a moderato", majd később: „Ez és nem más, amit korábban ígértem, ez és nem más. Mind győztesek vagyunk." Úgy érzem, üzenetértékű mondatok ezek, bár minden szó üzenet, pláne egy versben, de ez mégis lényeges, - Önnél lényeges ez a moderato. Jól látom?
- Örülök, hogy tetszettek a verseim - nemrégen a Duna TV készített rólam egy portréfilmet, abban is elhangzott néhány versem, amiket szeretek. Ami a Szonáta című verset illeti, azt többféleképpen interpretálták - hadd ne menjek bele itt az én magyarázatomba. A "moderato" lényeges ugyan, de néha a versbe "allegro" és "sostenuto" is kell, ha már a zenei kifejezéseknél maradunk. Mert a jó versnek még a huszonegyedik században is kell legyen olyan zenéje, amitől olvasója, vagy hallgatója azt versként éli meg. Lehet, hogy az én alap-műfajom a dal, s a líra nem más, mint érzelem és gondolat - dalban elbeszélve.
London, 2009 július 25-én
(Szepesi Dóra)
2009. július 29.
