Báthori Csabát kérdeztük a magán-nyelvről, a leszokás gyönyöréről, meg a kutya-nézőpontról
Egyik kritikusa (Győri Műhely 2008/4. Hegedüs Imre János: Szavakon túl, B. Cs. esszéi) megjegyzi: ahány emberről vagy műről ír, annyi hozzáállás, annyi műfaj jelenik meg műveiben. A nézőpontok változtatása más műfajokban is jellemző rá. Költő, prózaíró, esszéista, emellett számos műfordításkötete jelent meg. 2008-ban egy különös verseskötetet (Csapások és csodák) és egy kisprózákat tartalmazó könyvet publikált (Római suttogás), az idei könyvhéten új prózakötettel jelentkezett, amelynek címe Egy kutya naplója.
- Úgy tűnik, ön sokműfajú író, de elsősorban mégiscsak költő, aki „anyanyelvén belül fordít", „magán-nyelvet teremt"- ez egyik kedvenc, saját kifejezése, többször is használja. Mondana valami bővebbet erről a magán-nyelvről?
- Minden író saját nyelvet teremt az anyanyelven belül, mintegy megalkotja - Gottfried Benn kifejezésével élve - saját szóvagyonát. A magyar irodalom az erős stílusok gyűjteménye: itt szinte kötelező önálló, művekkel szavatolt szókinccsel előállni, nem elég az ideák világát kibontani, nem elég csupán a gondolat meggyőző erejében bízni. Az új könyv két írása más-más nyelvi köntösben jelenik meg: az egyik (Egy kutya naplója) kissé lüktető, rövidmondatos, senecai modorban bontja ki anyagát, a másik azonban (L'ultima cigaretta) inkább elmélyült, majdnem meditatív hangjával próbál az olvasóhoz közeledni. Ma a közvetlen, túlontúl nyers beszéd uralkodik az irodalomban. Úgy tűnik azonban, hogy a bizalmas, mégis némileg közvetett beszéd jobban képes befogni a tárgyat, nagyobb hatásfokban tudja érzékeltetni a háttérmondanivalót. Mindig mélyről kell beszélni, még akkor is, ha a szó mágiája néha elborítani látszik az állati és emberi történetek igazságait.
- „Az önpusztításban is a boldogságot keressük." „Gyönyör, hogy leszoksz a gyönyörről." - ez bármely függőségre érvényes lehet. Kinek ajánlja könyvét? Dohányosoknak, drogosoknak, leszokásra vagy épp rászokásra vágyakozóknak? Netán nemdohányosoknak?
- Minden műalkotás ajánlat. Elsősorban egyfajta kísérlet arra, hogy az emberi világ némely összefüggését, jegyét, gubancát megmutassa, hogy a katarzis közvetítőanyagán át a befogadó eszméletében megvilágítsa. Mondhatnám, ez az írás is csupán ürügy, hogy bármilyen fontos ügyről elgondolkozzunk, mondjuk, egy személyes vallomás, egy kissé szeszélyes és csapongásra hajlamos mesélő kedélyének hullámain lebegve. A dohányzás, a füstölés, önmagunk „elfelhősítése" sok képi anyagot és gondolati párhuzamot kínál egy írónak, és könnyen megeshet, hogy írás közben - akár öntudatlanul is - az emberi élet valamely keserű oldaláról, a tisztulás mágiájáról, vagy egy másik, új szenvedély jelentkezéséről ábrándoztam.
- Az Egy kutya naplójában a kutya szemszöge eleve más rálátást hív elő. Nagyon érzéki ez a láttatás, és mintha a kutya kezelné a kamerát, mozgalmasan változnak az optikák. A témában most csak két elődöt említenék, Fekete István Bogáncsát, és Virginia Woolf Flush című regényét. A kutya nyilván sokak számára kedves „emberi lény". Ön szerint tudhat még újat „írni" egy eb?
- Nincs a művészetben olyan téma, eszme vagy közlésforma, amely véglegesen kiszolgált volna. Ha más csinál valamit, az más. Ha ugyanarról később mond valamit ugyanaz a személy, az más. Én holnap más leszek, mint aki ma vagyok. A múltam is más, a jelenem is más, a jövőm is más az időben. A dolgok minden tudatban más árnyékot és fényt vetnek, és soha nem lehet tudni, mikor mutatják meg új természetüket, váratlan kezdetüket vagy időleges kihunyásukat. Ha Márai újraírja a Szindbád-témát, az más regény. Ennyiben minden mű fordítás, átvétel, átírás, formakövetés, a hagyomány kiegészítése. Az én írásomban talán a dolgok konkrét csillámlása, a kutya-szempont következetes érvényesítése, a belső szemlélet hangsúlyozása, az alapvető állati és emberi szükséghelyzetek ábrázolása lehet érdekes. Vagy az a mód, ahogyan már ismert dolgok és helyzetek más vonalrajzban, hőfokon vagy másfajta álmokban megjelennek. Szeretem a prózában azt, hogy nagyon közel tudok hajolni a dolgokhoz, érzem az anyag forróságát. Ez a lírában - legalábbis az én alkatom számára - nem lehetséges ilyen mértékben. Itt minden mondatban kézbe lehet venni egy követ, egy fűcsomót; vagy a szavak kíméletlen tapogatószerveivel le lehet mérni egy ábránd mámorító érzelmi részleteit. Valahogy így...
- Érdekes, hogyan látja egy állat a többi állatot, a tyúkot, a lovat. Meg aztán az időt néha esőcseppekben olykor napokban, holdakban méri. A „kutyazsengelődés" nagyon izgatja, minden, ami az érzékekben történik, meg „a származás körüli kínzó kérdések". A filozofálásoknál aztán végképp világos lesz, hogy ez a kutya ember: Kutya Úr Istene is van! Miért választotta a kutya nézőpontját?
- Ajánlatos elképzelni a dolgokat úgy, ahogyan mi emberek soha nem láthatjuk vagy nem szoktuk látni. Bele kell helyezkedni egy más érzékszervi környezetbe, és így aztán néha olyan érzésünk támad, hogy végül mégiscsak oda lyukadunk ki, ahová magasabb rendű képzelőtársaink. A képzeletnek fontos szerepe van, de az olyan képzeletnek, amely szinte párhuzamosan halad a mi érettségizett képzeletünkkel. Meghosszabbítjuk csápjainkat, kinyújtjuk ujjbegyünket, mélyebbre és messzebbre nézünk kifele a világba, míg egyszerre megtaláljuk önmagunkat. A kutya beszéde nem tükrözhet mást, mint azt a viszonyrendszert, amely őt körülveszi, neveli és tereli a kutyaüdvösség vagy kutyakárhozat felé. Mégis az író igyekszik a kutya-ábécét megtalálni, kiókumlálni azt a módot, ahogyan a kissé meghosszabbított valóságot bármely élőlény felmérheti. Persze mondanom se kell, itt nem valamiféle alantas kirándulásról van szó, hanem éppen ellenkezőleg: az emberi világrend színéről és visszájáról, hamis és céltalan viselkedési szokásokról, rejtett képzelődésekről, az emberi lét „éjszakai oldaláról", hogy egy német író szavait idézzem. A kutya felnéz ránk, mi pedig tűrjük és mustrálgatjuk őt felülnézetből. És közben megszületik egy könyv. Talán ennyi a dolog titka.
- Ebünk sok-sok kalandot él át, a végén pedig egy gyönyörű zárókép - cseppben a tenger - mutatja, miről is volt és van szó; persze nem akarom lelőni a poént! Szerintem itt a könyv, mintegy visszamenőleg, a költészetbe emeli az élettörténetet. Jól látom?
- Nem igyekeztem eszményíteni vagy finomkodóan költészetté gerjeszteni ebem kálváriáját. Az élet némely területére szerettem volna rávilágítani úgy, ahogy eddig csak ritkán történt. Bíztam abban, hogy minden életnek - így egy állaténak is - külön árnya és értékrendje van. Kicsit hazudtam, kicsit aludtam, kicsit kirúgtam a hámból. Lehet, hogy valami hazugságmesét írtam. És a művészi hazugság már fél igazság. Ha kutyám csak egy pár órányi örömet képes szerezni egy olvasónak, már elértem a célom. Mindig is úgy képzeltem, hogy gyarapodnánk, ha elfogadnánk egymás megvilágosodását. Ennek a könyvemnek is ezt kívánom.
Szepesi Dóra
