Kritikák

 

beremenyi.JPG 

 

Ménesi Gábor

 

A korszak piszkos lelke

 Bereményi Géza: Magyar Copperfield

 

Sokat ígérő pályakezdésről tanúskodtak Bereményi Géza első könyvei, A svéd király (1970) és a Legendárium (1978), amit a korabeli recepció újraolvasása is igazolhat. Kulcsár Szabó Ernő hangsúlyozta irodalomtörténeti összefoglalójában, hogy az 1978-as mű „a családregénymodell átértelmezésével játszott kezdeményező szerepet az új epika kialakulásának e fontos periódusában”. Majd azt is hozzátette: „Ennek a modern elbeszéléstechnikával kísérletező, az epikai játéktér szuverén megalkotásában pedig kifejezetten élenjáró regénynek eleddig viszont nincs folytatása Bereményi irodalmi munkásságában.” (Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Argumentum Kiadó, Budapest, 1994. 152.) Az író hosszú időre elfordult a szépprózától, más műfajokat, kifejezési formákat is meghódított, főként drámák, filmforgatókönyvek és dalszövegek kerültek ki műhelyéből. A Megáll az idő, A tanítványok, az Eldorádó című filmek, valamint a Cseh Tamással írott dalok egy korszak érzésvilágát közvetítették, miközben személyes élményekből, a magánmitológia részét képező történetekből és figurákból építkeztek. Bereményi a színházzal is szövetséget kötött, hiszen előbb a zalaegerszegi teátrum művészeti vezetőjeként tevékenykedett, később pedig a Thália Színház főigazgatója lett. Évtizedek elteltével kezdett ismét regényírásba: a Vadnai Bébi (2013) megalkotásakor láthatóan az összegzés szándéka is vezette, de anyagához nem talált jól működő nyelvet és kellően összetartó formát. A keresést azonban nem adta fel, és – érdemes már most előrebocsátani – legújabb nagyregényében sikerült azokat a nyelvi-poétikai és formai megoldásokat kidolgoznia, amelyek nemcsak működőképesnek bizonyulnak, de magas színvonalon kitartanak a mű elejétől a végéig.

A szerző vállaltan önéletrajzi munkát tett az olvasó asztalára, nem hárítja el a referenciális olvasásmód létjogosultságát, elsődlegességét. Az önfeltárás korántsem zökkenőmentes útján indul el, nyomozómunkája során szeretné egykori énjét, motivációit még jobban megérteni. A személyiség vonásai, az élettörténet bizonyos mozzanatai, emblematikus színterei és alakjai jól beazonosíthatók, bár a Bereményi Gézát személyesen nem ismerő, átlagos olvasó számára ezek leginkább a korábbi művek felidézése által szolgálhatnak a felfedezés örömével. Nem felejthetjük el, hogy regényt tartunk a kezünkben – a szerzői meghatározás szerint életregényt –, s mint ilyen, egyúttal fikcióvá alakítja mindazt, ami benne felsorakozik. Lényeges azonban, hogy éppen a regény világában kell hitelesnek lenniük az elbeszélő által felidézett eseményeknek és szereplőknek, az olvasó számára talán fontosabb ez annál, mint hogy a könyvben hajszálpontosan úgy tükröződjön minden, ahogy a valóságban megtörtént.

Az első oldalon Bereményi azt a rendkívül éles képet vetíti elénk – a legkorábbit, amit emlékei között kutatva képes visszaidézni –, amikor nagyanyja pelenkázás közben a csecsemő fölé hajol. Innentől a jelenetek elrendezését alapvetően a kronológia határozza meg, amitől az elbeszélés csak ritkán tér el. A narrátor szinte gyermekké lényegül, gyermeki énje nézőpontjából mutatja be, ahogyan a csecsemő, majd a növekvő gyermek érzékeli a világot maga körül, mindig újabb és újabb felfedezéseket tesz. Az olvasó tehát figyelemmel kísérheti a főhős fejlődését, láthatja, milyen hatások formálják Géza személyiségét élete első tizennyolc esztendejében. Ilyen értelemben a Magyar Copperfield nemcsak az önéletrajzi, de a klasszikus nevelődési regények tradíciójával is szoros kapcsolatot tart. Ezt jelzi a címben tett utalás Charles Dickens klasszikusára.

A kisfiút hatéves koráig nagyszülei, Bereményi Géza és Róza nevelték a Teleki tér 9.-ben, akik a szemközti piacon az egyik legnagyobb standdal rendelkeztek. Azért ők, mert lányuk, Évi, „a grófnő”, ahogy apja nevezte gúnyosan, a szüleire hagyta tizenhét évesen világra hozott gyermekét, és élte a saját életét: egy barátnőjével közösen béreltek lakást, onnan járt dolgozni, időnként meglátogatta a családját. Ekkor már túl volt első házasságán, elvált fia vér szerinti apjától, Vetró Gézától, aki „rövid úton eltűnt”, és új férjet, gyermekének új apát keresett. Hamarosan meg is találta dr. Rozner István személyében, akivel magukhoz vették a fiút, kiragadták az Évi által megvetett piaci trógerek világából, és elhatározták, hogy „nadrágos embert” faragnak belőle. A Teleki téri udvar tágas érzését ekkor felváltja az újabb és újabb albérletek beszorítottsága, ahol nevelőapjával és édesanyjával él „közös cellában”, és Géza megtapasztalja a felnőtt világ fenyegetését. Pista ugyanis rendszeresen bántja, gyakran megveri a gyermeket, akinek egyetlen menedéke az olvasás marad, amikor képes elkülöníteni magát a külvilágtól, főként a felnőttek játszmáitól. A későbbi agressziót sejteti megismerkedésük a Kerepesi temetőben: a betegsége után lábadozó, babakocsiban ülő kisfiú először botnak nézi a közeledő Rozner kezében lévő esernyőt, majd ezt a képet gondolja tovább az eseményeket rögzítő író: „egy pincében lobogó gyertyafénynél vesszőfonatú prakkernyél lesz abból (…), amivel ez a férfi az én előrehajtott meztelen hátamat fogja ütni”. (240.) A bezártság érzése és a szabadulás iránti vágy többször visszatér a regényben, összefüggésben a rács, a cella és a ketrec motívumával. Előbbi akkor bukkan fel először, amikor Géza az óvoda udvarán álldogálva felfigyel a szomszédos kápolna ablakrácsai mögül a három kedvesnővér egymáshoz hajló arcára, amint a játszadozó gyerekeket nézik. Ezzel egyúttal történelemből is megkapja első „leckéjét”, hiszen ő az egyedüli, aki észreveszi, hogy az óvodából eltűnnek az apácák, és helyükre más felvigyázók kerülnek.

Az elbeszélő rendkívül érzékletes portrét rajzol a hozzá közelálló személyekről. Mindenekelőtt nagyszüleiről, akiktől eltérő szemléletet kapott: Róza Istenben hitt, Sándor pedig a pénz hatalmát helyezte mindenek fölé. A kis Géza harmadik „tanítómestere” a szomszédban lakó Nagy Zsigmond volt, a 74 százalékos hadirokkant, „a haza javát szolgáló szabadságharc és az ahhoz tartozó kultuszok tanítója”, akivel rendszeresen jártak a Kerepesi temetőbe, hogy felkeressék a magyar történelem hőseinek sírját, és a kisfiú nála, a Tolnai Világlapját böngészve tanult meg olvasni. Később nagyapja elbeszéléseiből még többet tud meg a történelem alakulásáról, bár Sándor a történelem szót sosem használja. A fegyveres erőszak összevisszaságáról beszél, ami „szakadatlanul új meg új kampányokba öltözik, ezért a túléléshez gyors eligazodás, állandó rögtönzés szükséges az élet labirintusában”. (151.) Ugyancsak emlékezetes a ház többi lakója, például Horváth néni, aki vasalás közben búgó hangján a Te vagy a fény az éjszakában kezdetű slágert énekli, s együtt hallgatja Géza és az asszony fia, a púpos Kálmán. A szerző nem tagadja meg filmes múltját sem, több jelenet felépítése olyan, hogy akár egy filmben is el tudnánk képzelni, mint az Erkel Színház előtti aszfalton megtartott utcabált, ahol mindenki figyelme két táncoló párra szegeződött, ők voltak a jampecek.

A megírás idejéből visszatekintő elbeszélő-főhős mindent átszűr saját személyiségén, és úgy ábrázolja, ahogy átélte, vagy ahogy ma visszaemlékszik rá. Későbbi ismeretei, impulzusai birtokában egészíti ki, értelmezi az emlékképeket, folyamatosan kontrollálni igyekszik mindent, amit felelevenít: „Most írást megszakítva elszámoltam magamban húszig lassan. Igen, nagyjából ennyi ideig tartott az a lárma.” (155.) Tisztában van azzal, hogy a memória nem mindig megbízható, érzékeli a múlthoz való hozzáférés bizonytalanságát, olykor korlátozottságát (igaz, az ezzel kapcsolatos kétkedés nem válik meghatározóvá a szövegben), van, amit hat-hét évtized elteltével nem tud előhívni az emlékezetéből, vagy nem pontosan úgy, ahogy annak idején megtörtént. Súlyos betegségével kapcsolatban inkább csak benyomások, képek és színek maradtak meg, s ezeket a hiátusokat már a későbbi visszatekintő pozíciójából sem lehet kitölteni: „Azután megint semmi. Még egy hosszú kórterem rémlik, velem együtt sok gyerek vaságyakon. Valaki mondja, hogy ijesztően sovány vagyok, de csak bágyadt voltam. Az erős jelek elosztottak a lámpafényben, az ablaktalan hodályban, a diftériás kisfiúk kórházi gyűlhelyén, akikkel együtt életben maradtam.” (118.)

Megkerülhetetlen tájékozódási pontok a helyszínek, amelyek nem ritkán kiigazítják az emlékezés pontatlanságait: „Már majdnem elhatároztam, hogy későbbre helyezem ezt a jelenetet, mikor megint felrémlett a helyszín. Az Aggteleki utcai lakás.” (211.) Az akkori szenteste képe teszi az elbeszélő számára hitelessé a szituációt, ami nem játszódhatott le máskor, hiszen egy évvel később már másik lakásban éltek. A Bereményi számára oly meghatározó locusok (a budapesti Teleki tér, a VIII. és IX. kerület albérletei, a Cukor utcai iskola, ahonnan váratlanul eltanácsolják a főszereplőt, mondván, bomlasztja az osztályközösséget, később Pápa, ahol befejezi a középiskolát, és Balatonfüred, ahol kamaszkora legszebb nyarát tölti) sajátos topográfiát hoznak létre. A dátumok szintúgy kapaszkodót jelentenek: vér szerinti apjával például azon a napon (1961. április 12-én) találkozott először az elbeszélő, amikor Gagarin elindult a világűrbe, utoljára pedig a csernobili atomkatasztrófa idején látták egymást 1986-ban.

Főhősünk legelső nevét nagyanyjától kapta, aki eleinte „Lulikám”-nak hívta unokáját: „Amikor nagyobb fiú lettem, már nem hívott úgy, talán Gézának, de leginkább sehogy, mert a későbbiekben már nem nevezett meg engem.” (7.) A megnevezés, illetve a meg nem nevezés, a nevek kiemelt jelentősége elválaszthatatlan az identitás problémájától, annak állandó bizonytalanságától. Egy húsvéti locsolkodás alkalmával, amikor a kisfiú bemutatkozott, egy férfi ráförmedt, hogy miért hívják őt Vetrónak, ha a Bereményiék nevelik. Miután anyjáék magához vették Gézát, iskolai bizonyítványában addigi nevét áthúzták, és fölé írták az újat: így lett Vetróból Rozner Géza. Úgy érzi, nincsen valódi neve, ezért – egy befőttesüvegen az ecetes uborka feliratot megpillantva – titkos nevet választ magának: Czetes Géza. Ez a bizonytalanság végig elkíséri, ugyanis amikor megkapja katonai behívóját, így reagál: „Feltéptem a borítékot, amit valami katonai kiegészítő parancsnokság küldött nekem. Vagyis nem nekem, hanem Rozner Gézának, aki nem is én voltam. De mégis.” (633.) A nevek fontosságáról szólva érdemes a címre is kitérni. A „magyar Copperfield” azon túl, hogy a szerző leleményes címválasztását mutatja, és a központi regényalak immár sokadik névváltozatát deklarálja, a két főhős sorspárhuzamára utal. Dickens könyve Géza egyik kedves olvasmánya volt, már gyermekként saját alakmását fedezte fel Copperfield Dávidban. A különbözőségek mellett (például az angol regényhős vér szerinti apja még a fiú születése előtt elhunyt, Gézáé viszont eltűnik) számos egyezést találunk a két történetben: Dávid és Géza felhőtlen gyermekkora egy csapásra véget ér, amikor anyjuk újból férjhez megy. A mostohaapák bántalmazzák nevelt fiaikat, az anyák pedig alázatosan asszisztálnak mindehhez, a kegyetlenség, a kölcsönös gyűlölet mindenképpen kapcsolatot teremt a két figura között.

A könyvben megidézett történetek mögött felsejlik az íróvá válás lehetősége is, habár ekkor tudatos készülődésről nem beszélhetünk, de szellemi tájékozódásról mindenképpen. Felső tagozatos már Géza, éppen a forradalom utáni „rövidke interregnum” idején járunk, amikor a magyar nyelvet és irodalmat tanító dr. Márki János fogalmazást írat a gyerekekkel a János vitéz egyik jelenetéből. Főhősünk ehhez felhasználja egy Gábor Áronról szóló regény egyik mondatát: „Igénytelennek látszó lova valósággal megnyúlt alatta.” Szinte magától készült el a feladvány, s amikor a tanár úr másnap felolvasta az osztály előtt, Gézát is meglepték a saját, jól sikerült mondatai, melyek között a „lopott” mondat jelentéktelennek tűnt, viszont abban segített, hogy bátrabban fogalmazza meg a többit. Valószínűleg már a jelenetet felidéző író vonja le a tanulságot, ami akár alkotói hitvallásnak is tekinthető: „Tehát így érdemes írni. Szinte találomra haladva, mert akkor jönnek maguktól szinte, a belsejüket feltárva, egymás után a szavak, és ha az író nem gondolja ki előre, merre is fog haladni, még önmagában is felfedezheti a váratlan elmélyüléseket.” (303.) Tanúi lehetünk annak is, ahogyan első verse, a Vesztesek megszületik: a Parlamentnél járva, léptei kopogásának ritmusára „a sok-sok összekeveredett foszlányból szavak bukkantak elő”, s egymásra kopírozódtak egy korábbi emlékképpel, a forradalom napjaiban a földön fekvő holttestek és sebesültek látványával.

Aligha lehet kétséges, hogy a Magyar Copperfield az életmű eddigi csúcspontjának tekinthető. Bereményi rendkívül jól megírt, nagyszabású regényben összegzi élete történéseit, de eddigi alkotói törekvéseit is. Olyan elbeszélői nézőpontot választ, és olyan nyelvet talál hozzá, amit következetesen végig tud vinni. Olyan személyiséget állít középpontba, akivel az olvasó könnyen azonosulhat. Az élettörténet hátterében jól kitapogatható a korszak lenyomata. Bizonyos emlékképek nem véletlenül maradtak meg olyan élesen: „azok egy egész időszak lényege. És sorba állítva nemcsak szellemkép lehet belőlük, hanem sűrítmény, a korszak piszkos lelke.” (388-389.) A nagyapa vasárnapi borotválkozás közbeni visszaemlékezéseiben „csak úgy áradt az »élet«”. Úgy árad ebben a könyvben is. A több mint hatszáz oldalt kitevő szövegtenger olyan, amiben jó érzés alámerülni. Az 1964-es esztendő különös szilvesztere zárja le a regényt – főhősünk tizennyolc esztendős ekkor. Az utószóból értesülünk arról, hogy megkapja katonai behívóját, s mint előfelvételis bölcsész elindul Orosházára, hogy letöltse az előírt katonaidőt. Bevallom, szívesen olvastam volna tovább a katonaság, majd az egyetemi évek emlékeit, s az írói pályakezdés történetét. De talán nem kell sokat várni a folytatásra.

 

Magvető Kiadó, Budapest, 2020.

 

Megjelent a Bárka 2020/3-as számában.


Főoldal

2020. június 11.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Tatár Sándor verseiHorváth Eve: Margarita! Darvasi László: Vidám mondatok III.Csillag Tamás versei
Prózák
Légrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héjaDarvasi László: Egy tehén halála
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA