Pécsi Györgyi
Az ifjú, a felnőtt és az öregkor regénye
Nagy Koppány Zsolt: Nem kell vala megvénülnöd 2.0
„Játszani, s a játék titokban holt-súlyossá komolyodik”
(Szilágyi Domokos)
Nagy Koppány Zsolt legújabb könyve is igazolja azt a – lassan közel/mintegy/jó negyedszázados – tapasztalati tételt, hogy az igazán izgalmas művek a magyar irodalomban – prózában születnek. Az izgalmas persze nem föltétlenül jelenti azt, hogy a prózai művek megvalósult műként is föltétlenül jobbak, de azt igen, hogy errefelé látszik erősebb szellemi mozgás, formaváltási kísérlet, tétre menő keresgélés.
A Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című hármasregény ilyen értelemben szimptomatikus: izgalmas, dinamikus, erőteljes és nagy ívű formaváltó kísérlet az érvényes és sikeres megszólalásra, ugyanakkor kétségtelen erényei mellett a kiforratlanság bizonytalanságai is látszóbban megmutatkoznak benne. A borító fülszövege szerint a könyv három, látszólag önálló, valójában szorosan összetartozó munkát, az ifjú, a felnőtt és az öregkor regényét tartalmazza. Nézzük!
Az első regény a Feljegyzések a hivatalból című fergeteges, gyilkosan megsemmisítő és felszabadítóan katartikus szatíra a jelenkori állami hivatalnokságról. (Valóságtartalmára nem érdemes sem hivatkozni, sem azt vitatni, noha tudjuk, a szerző közszolgaként maga is lehúzott vagy egy évet a művelődési minisztériumban.)
A regény telitalálata az én-elbeszélői narráció: a mű végeredményben egy agglegénykedő, de fickóskodásra még ugyancsak kész fiatalember monologikus elbeszélése. Az időkeret viszonylag rövid, mindössze néhány nap, pont elég arra, hogy a „Só- és Egyéb Szóróanyagok Hivatala” mindennapjairól képet kapjunk. Természetesen, ahogy a hivatal, a hivatalnokok is alibi tevékenységet folytatnak, aktákat tologatnak ide-oda, a macsó férfiak gondolatai pedig a saját és a női testrész alsóbb fertályai körül forognak, a nem túl eszes, de roppant hiú nők egymást fúrják, mindenki egyöntetűen hízeleg az utált főnökasszonynak, és mindenki egyöntetűen puha gerincű stb. A főhős kezdetben úgy viselkedik, mint egy nagyjából normális értékrendű ember, akinek ez a személyiségét szétromboló munka jutott. Titokban rajongva szerelmes Daniellába, a főnökasszony titkárnőjébe, minden gondolata az ő meghódítására irányul, érdemi célja pedig, hogy meghunyászkodva ellébecolja a munkaidőt. De Daniella ejti, a szexéhes öregedő főnökasszony viszont expanzívan készséges – a vele való flört ugyan kelletlen, de a főhős így juthatna előbbre a ranglétrán.
A főhős habkönnyű figura, fölösleges, céltalan, alibi-életet élő macsó. Egóját állandóan tápláló önreflexiója merő pojácáskodás: „Tehát: fiatalember vagyok, de nőtlen és hivatalnok. Ez eddig egy csőd. Van viszont egy még jó állapotban lévő testem. Ez jó. Mely a romlás kezdeti jeleit mutatja. Ez rossz. Alacsonyabb vagyok az átlagnál, de ezt jól leplezem nemes vonalvezetésű arcom szépségével. Ez jó. Daniellát viszont emiatt aligha sikerül megdugni. Ez rossz. Eddig viszonylag feszes hasam az elmúlt évek henyesége miatt elkezdett megereszkedni. Ez rossz. Ha hátulról készült fényképet látnék magamról, meg kellene lepődnöm, hogy milyen úszógumim van – de szerencsére nem látok hátulról készült fényképet magamról” stb. A személyiségvesztés határán álló főhős kizárólag a szexus felől látja, értelmezi a világot, akkor is, ha villamosra száll és egy lerobbant vagy épp egy karbantartott öregasszonyt pillant meg. Ez az egypólusú világlátás képezi a regény groteszk alaptónusát, általában katartikus hatással, bár egy idő után – nekem – sok a fasz, faszverés, faszra, pinára gondolás. Nem önmagában a vulgáris kifejezések gyakorisága, mint inkább ezek indokolatlan, vagy variálatlan használata zavar. Ezek a kifejezések a mai olvasót nem pukkasztják, gyakori előfordulásuk inkább irritáló vagy unalmas. (Bár némely olvasói rétegnek nyilván imponál. De hogy ez „a” fiatalabb erdélyi írók stílusjegye lenne? – Hm. Orbán János Dénes, Márkus András, Murányi Sándor, Muszka Sándor nyelvhasználatát említhetem ugyan, de inkább vélem, hogy múló divatról, még inkább: fatális félreértésről van szó.) Kár, mert Nagy Koppány stílusa élő, vibrálóan eleven stílus, semmi kényszeredettség, csupa könnyed elegancia – a szöveg mikroszintjén, tehát mondatról mondatra.
A Feljegyzések a hivatalból arányos és feszes kompozíciója csak egyszer billen meg: a regény hirtelen fejeződik be. A főhős – öles farokcsapásaival – már szinte elnyeri hőn áhított osztályvezetői kinevezését, amikor egy pillanat alatt utcára penderíti nagyhatalmú főnökasszonya, mert megtudta, hogy szabad idejében regényt ír. A könyv logikája szerint meggyőzőbb érv volna, ha a főhőst mondjuk Daniellával, netán Béla bával szerelmeskedve érné tetten – a zugíróskodás pitiánerség ebben az értékrendben, motiválatlan a regény zárása.
A második, a felnőtt férfi „regénye”, Az angoltanár evangéliuma nem regény, hanem egymáshoz igen lazán kapcsolódó tárcanovellák füzére. A tárcanovellák a Feljegyzésekhez hasonló modorban, egy tanítással kínlódó angoltanár monológjain, elbeszélésein keresztül a magyarországi társadalomról fogalmaznak meg maróan gyilkos és kíméletlen kritikát, elegyes eredménnyel. Fekete tussal festettnek látja a főhős a világot, mindenki csúnya, korlátolt, ostoba, törtető stb. Szociogroteszkben ez rendjén is volna, csakhogy a főhős személyisége nem hitelesíti, elbeszélői humora pedig nem ellentételezi a mélysötét kritikát, ugyanis nem (sokkal) jobb, morálisabb, toleránsabb, emberségesebb lény amazoknál.
Egyik-másik tárcanovella jelentésessége a záró regényben értelmeződik majd, mint A kulturált utazás titkai címűé, melyben azt a fordulatot látjuk rögzülni, amikor az udvarias fiatalemberből fatuskó, azaz a „jövő” követendően tipikus figurája válik: „…amint fent vagyok a villamoson vagy buszon, rögtön levágom magam az első üres székre, és bizony nem állok fel én senkinek; úgy csinálok, mintha nem venném észre őket [ti. a segítségre szoruló öregasszony utasokat]: előkapok egy könyvet és elmélyülten olvasni kezdek. Hiába, megedzett a dzsungel. A világgal nem törődöm – néha ugyan felpillantok, de tekintetem réveteg, mint aki éppen a nemrég olvasott, magvas gondolatokat emészti meg, kicsit elbambulva. […] Annyi tisztesség azért maradt bennem, hogy [leszálláskor] a helyem elfoglalása érdekében karfiollal és petrezselyemmel egymást csépelni kezdő nyugdíjas pajtásaim gigászi küzdelmét nem nézem végig röhögve – és ezzel nagyjából az utazóközönség kilencvenkilenc százalékánál erkölcsösebbnek bizonyulok.”
A második „regényt” a főhős lírai, túlzóan erős szimbólumot mozgósító, de eredményében inkább poénkodó monológja zárja. A kisember angoltanár régieskedő (inkább modoros) székelymagyar nyelven az ács fiához hasonlítja magát, aki – no, nem a világ megváltásáért, de – tizenkét tanítványa kedvéért elhagyta a biztos kézműves szakmát, ám belátja az angol nyelv hiábavalóságát: „És én akkor tanítványaim kérdő szemének kereszttüzében pirosra válék, miként a rák a főzés során, és süllyedni kezdék, majd megsemmisülék, szállván alá poklokra, s ott ültömben mind a mai napig azon elmélkedem, mi a fészkes fenéért nem lettem inkább tetőgerendák gondtalan és boldog kifaragója.”
A triptichon záró darabja, a címadó Nem kell vala megvénülnöd 2.0, antiutópia. A Feljegyzések a hivatalból című első regényben a hivatalnok főhős reménytelen szerelméről, Danielláról kiderül, hogy valójában frigid, szabad idejében egy szélsőséges militáns csoport agitátora, a csoport hagymázas világmegváltó célja pedig, hogy az öregeket ki kell iktatni a társadalomból, mert a vén herék az akadályai a fiatalok életlehetőségének, pátoszosabban: a jövőnek. A záró regényben realizálódik az eszme: az akkori hebrencs ifjak belenőttek a hatalomba, törvényt hoznak az öregek likvidálására és a hírek szerint módszeresen tényleg el is kezdik a vénségeket lemészárolni. A megöregült főhős feleségét is megölték (vagy hagyták meghalni), aki ezért lányához és vejéhez menekül; a vő kifejezetten gyűlöli az öreget, de a padlásszobában hagyja bujkálni. Az öreg a tetőcserepek közt elunja magát, kibontja a szomszéd felé a téglafalat, ahol egy hasonló sorsú öregasszony rejtőzik. Persze, megismétlődik Philemon és Baucis története, egymáséi lesznek, aktivizálódik szunnyadó szexualitásuk, nagyokat hemperegnek, s végül föllázadnak, kitörnek börtönükből, elindulnak a halálba vagy a szabadságba.
Az igen sötét, negatív utópia azonban többszörös groteszk csavarra épül: a két rettegő, majd önmagára és egymásra ébredő öreg – a regény végére – egyre inkább megbizonyosodik, az ostoba törvényt csak az ő felnőtt gyerekeik találták ki, hogy a maguk életéből mielőbb kiiktassák kolonccá vált elvénült szüleiket. És az olvasó is bizonytalanságban marad, nem tudhatja, mi a valóságos viszony az öregek és a gyerekeik között, nem tudhatja, valóban izzón gyűlölik-e az öregeket, vagy az öregek, immáron kikerülvén a társadalom aktív szférájából, fölöslegességüket nem tudván földolgozni, a szörnyűségeket és gyerekeik gyűlöletét vizionálják csupán, netán csak álmodják mellőzöttségüket. Vagy Nagy Koppány írói művébe bele- és elkeveredik a regénybeli főhős szürrealisztikus, negatív utópiát megrajzoló regénye? (Talán az én olvasói figyelmetlenségem, talán a regény kompozíciós gyengéje, hogy inkább a zavart érzékelem a síkok egymásba csúsztatásánál, semmint emezek sejtelmesen finom összjátékát.) Ugyanis az első regényben a főhős már álmodik azzal a véres baltával, amely a harmadik regényben talán a valóságban, talán szorongásos képzeletében, talán az ekkor még csak készülő regény végsőbb változatában, talán szövevényesen minden egy formára talál. Álom, valóság, képzelet, regény a regényben – a játék így vagy úgy, holtsúlyossá komolyodik.
Mert az öregek fölösleges voltáról nemcsak az elöregedett főhős tépelődik hosszú monológokban (sajnos a harmadik regényt aránytalanul megterhelik a főhős elmélkedésfutamai a társadalom meg az ellanyhult demokrácia csődjéről), jóllehet a „probléma” valóságosan és globálisan napirenden van tartva jelenleg is. Tulajdonképpen a társadalombiztosítási meg a nyugdíjrendszer pár évtizeden belüli összeomlása és katasztrofális hatásának vizionálása ma már mindennapi híradagunk (szoktatásunk) axiomatikus része. És ugyancsak része mindennapi életünknek a családon belüli döbbenetes méretű elidegenedés is, s ennek könyörtelen következményeivel is szembesít Nagy Koppány negatív utópiája. Borzongató, ahogyan ezt az ember-ember közti száz százalékos fekete kapcsolatot gúzsba köti a zsigeri gyűlölet, irtózat. A főhős vejéről: „…ilyen ellenszenves alakot, mint ez az ember, keveset hord hátán a föld. Megismerkedésünk első perce óta ez a véleményem róla, nem az elmúlt évek során jegecesedett ki. Már amikor először belépett a bamba, de rosszindulatú pofájával az ajtómon, lányom kezét szorongatva, és tegezett, hogy hát akkor szia, Jánosom (Jánosom, a másik ok, amiért gondolkodás nélkül vágok át beretvával torkokat), már akkor tudtam, hogy gyűlölni fogjuk egymást, és hát így is történt […] Állatias durva arca és föltétlenül ocsmány stílusa […] mögött egy ritka érzéketlen barom rejtőzik, egy darab szar, hogy rövid legyek […] Ő utál engem, én utálom őt, harag van közöttünk, gyűlölet. Persze a gyűlölet sem éghet mindig ilyen magas hőfokon, ezért inkább rosszkedvű undorral vagyunk egymáshoz” stb.
A két fergeteges szatírát tehát egy furcsa, negatív utópia zárja: a komédiát a tragédia, a nevetést a halál, a laza eleganciát a fojtogató keserűség váltja föl. Ahogy előző regényében, az Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünkben is tette, Nagy Koppány itt sem bízik egészen a karácsonysándoros, könnyed eleganciájú, megsemmisítő szatírában, erős gondolati tőkesúllyal megfejeli azt. Az Ekler Ágost…ban a magyarországi groteszk, ironikus ország-képpel szemben egy erősen lírizált, érzelmes Erdély-képet állított, ahol a kétféle magyar társadalom mintegy inverze egymásnak: Magyarország a felületes, híg személyiségek gyűjtőhelye, szemben a komoly, súlyos erdélyiséggel, amely minden valódi érték hordozója. Új regénytriptichonjának hasonló a nagykompozíciós megoldása, ám míg az Ekler Ágost…ban a két országhoz való érzelmi viszony együttes megvallása tette élményszerűen egésszé a világot, itt az író világszemléleti és prózapoétikai okból teszi. S tulajdonképpen innen vagy ezért válik izgalmassá Nagy Koppány új könyve. Habkönnyű, szórakoztató, hatásvadász, szex- és nemiszerv-központú, részletezésével helyenként a pornográfiát súroló (nota bene olykor kimerítő!) leírásokkal megtűzdelt, az állami hivatal működését is ad abszurdum karikírozó groteszk szatíra a Feljegyzések a hivatalból. Az angoltanár evangéliuma sem több a humán értelmiség élhetetlenségén és életidegenségén fanyarul mulató és mulattató groteszknél. Azonban a záró regény nagyon finoman, de visszamenőlegesen is átértelmezi, megsúlyozza a habkönnyű, szórakoztató bevezető részeket. Az olvasó pedig furcsa zavart érez. Érzi, hogy ezeket a nagyon különböző minőségeket valamilyen rendező erő nagyon is ok-okozati lánccá szervezi – s eltűnődik, hogy a negatív utópiát fenyegető jövővalóságnak vagy merő fikciónak tekintse-e. (Személyes olvasatomban inkább hajlok az utóbbira, az öregek likvidálásának motivációja túlságosan távoli mai valóságképünkben, jóllehet, miként az írói is fejtegeti, rövid idő alatt átprogramozható a társadalmi tudat, s egykettőre normálisnak tekintődik a korábban elképzelhetetlen, amint e fejtegetést egyébként a történelem számos alkalommal igazolta is).
Érdemben kellene, kell majd szólni Nagy Koppány eruptív, impozáns nyelvi erejéről, roppant hajlékony, eleven stílusáról. (És zárójelben megemlítendő a már említett vulgáris kifejezések mellett a föl nem oldott angol kifejezések halmozásának zavaró volta is.) És arról az – esetleg stílusteremtő – jellemzőjéről, amellyel egyszerre megidézi és finom iróniával megcibálja az elmúlt kor uralkodó stílusának, a posztmodernnek a szakállát. Mert Nagy Koppány is él az inter- meg paratextuális idézések eszközével, többnyire könyvészetileg is pontos forrásmegjelöléssel a puszta játék és a derűs nyelvi-stilisztikai változatosság kedvéért funkcionálisan emel be vendégszövegeket regényeibe, például Nagy Lajos elbeszéléséből, Kazantzakisz Zorbájából vagy Buzatti Hajtóvadászat öregekre című elbeszéléséből. Ez utóbbi: „»Mily végtelennek, soha el nem múlónak tetszett az ifjúság, ez a hetyke és kegyetlen életszakasz. S egyetlen éjszaka el tudta hamvasztani. Semmi nem maradt belőle, semmi. Most ő volt öreg. Rá került a sor.« (Dino Buzzati: Hajtóvadászat öregekre. In: Hajtóvadászat öregekre. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987. 170. Fordította: Telegdi Polgár István.)” De olyan hosszabb-rövidebb vendégszövegeket is beépít, amelyeket az égvilágon semmi nem indokol – a magyar és világirodalom klasszikusaitól, Petőfitől, Aranytól Cseh Tamáson, Miloš Formanon át korunk elsősorban angolszász szubkultúrájának ikonszereplőiig. Imponálóan széles kört mozgósítanak és szólítanak meg vendégszövegei, ekként az író úgy nyit egyszerre tág, dinamikus szellemi horizontot, hogy ezáltal (a maga?, nemzedéke? számára és értelmezésében) újradefiniálja a hagyomány fogalmát is.
(Magvető Kiadó, Budapest, 2013.)
Megjelent a Bárka 2014/4-es számában.
