Tarján Tamás
Akárki és bármi
Pintér Béla: A 42. hét – Pintér Béla és Társulata
(Szeretem az előadás után közvetlenül íródó színibírálat műfaját: „az azonnali kritika órájában” szükségképp még távolságtartás nélküli frissességgel lát az ember. Az alábbi sorok is így születettek meg, bár tudtam: nem másnap, hanem néhány nap múlva jelenik meg e 4500 karakter. Ritka, örömteli alkalom, hogy mondandóm kétszeres terjedelmű kifejtésére – a második végiggondolásra – a Bárka folyóirat hasábjain lesz lehetőségem.)
*
Követelőző szövegkönyv lehetne Pintér Béla legújabb darabja. Azzal fenyeget, hogy a szüzsé, epikus éhsége folytán, nézőstül-mindenestül felhabzsolja az estét. De nem. Mert hiába ömlik bele a „forgatókönyvbe” ezer és egy eseményhullám, szövegtörmelék, szociolektus, bennfentes színházi duma és politikai színezetű aszfaltgeg, mégis „a mai magyar mindennapok” köbre emelt dokumentumai fölött, az absztrakció tragikolírai régiójában fogalmazza meg magát Pintér rendezése.
A Tamás Gábor tervezte, mindössze néhány ülőalkalmatossággal (és egy sírkő-házioltár szaunafülkével!) stafírozott minimáltér a gyors színváltozásoknak, a kabaréfogásoktól sem idegenkedő, ám intellektuálisan és közéletileg igényes nevettetés felsrófolásának, a látvány mikroelemeinek és az alakítások kis trükkjeinek köszönhetően eleinte a mellékesebb dolgok világába csalogat be. Amint azután Pintér irodalmi alkotásként, kinyomtatható drámaként csupán korrekt és kerekded, színpadi alapanyagként viszont elsőrangú műve egyre kevesebb viccelődést enged és egyre súlyosabban a tetőpont-szituáció irányába tart (a 42. hét a túlhordott terhességre utal; két veszélyeztetett kismama is van a szülészorvos Imola praxisában), még a hatásvadász fordulatok, bemondások is megindokolják magukat „visszafelé”.
A 42. hét az élet súlyát, méltóságát, élhetőségét vonja középpontba, s nem elsősorban a témája folytán. A felnyalábolt „kis tények” az Akárki-nagytörténetbe tagozódnak. Akárkivel megeshet, hogy saját legtitkosabb gondolata megfogan, visszahullik rá: bekövetkezik, amit nem kíván és mégis vár (Imola esetében: a férj halála – és aztán a frenetikus-végzetes új szerelem), s innentől uralhatatlan a sodrás, a kisszerűségükben is szinte mitikus sorserők 21. századi konkrétumokkal kiszínezett emberhajigáló játéka. A személyiség a vigasztalhatatlanságból – épp a veszteség révén – a túlcsorduló boldogság stádiumába lendül, mindent alárendel saját kiteljesedésének, s éppen ezen az euforikus, ellenőrizetlen zeniten járva követi el (részben önhibáján kívül) élete legborzalmasabb vétkét. Imola nem lehet ott a magukat őrá bízó anyák mellett, a kisbabák születésénél – holott a 42. hétben már minden percnek, minden szakszerű mozdulatnak sokszoros lenne a jelentősége…
Az Akárki-párhuzam nem azért villan be, mert – Kárpáti Péter darabjában, a Kamrában (1993) – Csákányi Eszter már játszott Nő-Jedermannt. Alakításában a felfénylés és elfeketedés, koncentráció és szétzuhanás szeszélyes egymásutánja ma technikailag és hatásában is más, mint két évtizede. Tenyerét sokszor húzza végig arcán, haján – s mindig az iméntihez képest új, ellentétes orcát formál meg. Nincs benső rend ebben az energikus (hivatását sokáig „tévedhetetlenül” gyakorló), békítő és béketűrő nőben, ezért csap át cikcakkozva egyik fázis a másikba. A nyihogó szerelemittasság és az öngyilkos kiúttalanság szélsőségei közt a szemjátékának ámulatával és parancsolásával, járásmódjának aritmiáival és táncával különösen jól bánó Csákányi minden pontot tökéletesen abszolvál.
Lola, a szerelmi bánata miatt kallódó, iszákos és nikotinista kismama szerepében Stefanovits Angéla lép fel. A hányaveti vézna nő, a pályaelhagyó jelmeztervező („tavaly még Ascher Tamással dolgoztál”), a „na én erre most mit mondjak?” makacs és makrancos céltalanja is kigyúlás és elhamvadás ellentétezésére épít, ugyancsak meggyőzően, ám „filmesebben”, áttűnőbben.
Pintér (akinek persze el kell játszania az Imolát kérdőre vonó rendőrtisztet is, mondhatni „bosszúból” a férjért, Karcsiért) kitartott, komolykodó effektekkel komolyat és komolytalant is biztosan közöl. Friedenthal Zoltán (Tamás) és Enyedi Éva (Ági, a neje) egy képtelen („rozsnyói”) tájszólás nyelvi béklyóitól meg-megszabadulva, Quitt László (Balázska) az önsajnáló fontoskodás formuláiba rögzülve, Thuróczy Szabolcs (Boci) a híresszínész-imázs elsöprő erejű parodizálásával tölti be feladatát. Hajdú Rozi figurái (Eszti, Noémi) a színmű peremére íródtak. Roszik Hella (Enikő) didaktikus felhangok után talál bele az anyját, Imolát leckéztető és elhagyó lány szerepébe, Szakonyi Györk mindvégig – ha kissé egysíkúan is – benne van a rocker Kő Laciban.
Pintér Béla teátrális teátrumot prezentál, mindig is azt szerette, ahhoz ért kiválóan. De A 42. hét Theatrum Mundi is. Ha van még színház, és van még világ.
