Farkas Wellmann Éva
Polifón életpálya, választott révek
Banner Zoltán: Hátra ne nézz!
Válogatott versek és vidékük
Banner Zoltán válogatott verseskönyvének olvasásakor önkéntelenül kínálkozik élet, életmű és költészet számos párhuzama, ha mégoly maradinak tűnik is a megfeleltetés. A pozitivizmus vádja alól, azt hiszem, éppen a szerző mentené fel az ilyen irányba merészkedő olvasót. Mert számára teljesen természetesen, termékenyen csúszik egybe a vállaltan polifón élet(pálya) a tudatosan eklektikus költészettel. A banneri életmű ugyanis nem kizárólag lírai; markáns művészettörténészi, előadóművészi és pedagógiai pályák is meghatározóak benne.
A szerző 80. születésnapjára készült összeállítás a Hátra ne nézz!, alcíme: Válogatott versek és vidékük. Ez utóbbit lehetne az amúgy jellemző játékosság egyik megnyilvánulásaként is értelmezni, ha nem lenne egészen komoly a játék. Hiszen a válogatás az életmű három helyszínének lírai keresztmetszetét kínálja, részben a szerző, részben a szerkesztő, Elek Tibor válogatásában. Tudatosan felépített kötet, melynek szervező elve éppen a színterekhez való rendelés. A felnőtté válás Szatmárnémetije, az érettség Kolozsvárja, a rév Békéscsabája – lehetne summázni a fejezeteket, de esetleges egynemű fogalmakat rendelni a városokhoz: egy költői világ építkezésének vagyunk részesei. Egy olyan lírai életműé, amely nem egyenletesen, de mégis határozottan mélyül, válik tudatosabbá, sőt, a szerző számára is egyre vállalhatóbbá. Ezt látjuk abból is, hogy az egészen ifjúkori versek közül mindössze húsz körüli darab került be a kötetbe, a Kolozsváron írottakból már ennek a duplája – a legutóbb írt költemények pedig az első ciklus háromszorosát teszik ki. Igaz ugyan, hogy az utolsó blokk kettős „funkciót” tölt be. Banner Zoltán közléseiből kiderül, hogy a kötetek sorában következett (volna) egy TriaNON ország című is, melynek nem talált kiadót – így a válogatás során abba a furcsa helyzetbe került, hogy a ki nem adott versanyagot is szelektálni kellett. Nyilván, ennek az lett az eredménye, hogy – a publikálás kényszerűsége miatt is – talán a tervezettnél több költemény bekerült a kéziratból. Szerencsére, az összeállítás javára.
Nehéz olyan szempontokat találni ebben a könyvben, amelyek mindvégig meghatározóak vagy számonkérhetőek lehetnének – olyannyira változatos a versanyag. A sokoldalú művészeti-kulturális érintettség azonban tematikailag is tetten érhető a kötet verseiben, és a maga változatosságában megbízhatóan visszatér.
A reprezentatív válogatás jól mutatja, hogy milyen intenzív, fontos szerepe van a klasszikus zenének ebben a költészetben. Sokszor a versek kompozíciója is zenei műre emlékeztető; kínálkozik a kísértés, hogy akként értelmezzük. (Nem is lenne erőltetett a megfeleltetés.) A zene átszövi a megidézett világot, de néha ellenpontjaként is tételeződik. E bonyolult viszonyrendszer egyik legteljesebb megfogalmazása Az űrhajós levelei Bartók Bélához című poéma a kolozsvári ciklusból. A négy részre (tételre?) osztott vers a világűr „késes” végtelenjét hasonlítja a zene, a művészet adta lehetőségekhez; néha egymásba játszatva a világokat: „Ez a beszélgetés / idegen már a szájnak, / nem mozdul rá a nyelv, csak a húrok, a legfinomabbra sodrott / huszadik század”. A vers formailag is nyitott: legalább három helyen kínál helyet az olvasónak, hogy tetszőlegesen behelyettesítsen saját ötleteket, gondolatokat. A Nagy István karmester emlékének ajánlott Búcsú az énekkaroktól még merészebb ellentéteket is megfogalmaz: a csukott ajak a huszadik század lakatja ebben az elhallgatás-vízióban. „(...) És sszekucorodsz a fájdalom-tól, / hogy nem énekelhetsz. / Ezután örökké erdő mellett estvéledünk / és kimondani sem tudjuk : hová igyekszünk / s ki adjon jó éjszakát? / A keze, látod, a kezén a sebhelyes ujjak is azt jelzik, / milyen hamis a kivilágítás / s milyen valódi a sötétség.” Nem véletlen, hogy e vers záró sora lett annak a pódiumnaplónak a címe, melyben Banner Zoltán előadóestjeiről adott számot 2007-ben: Örvendjetek, némaság lovagjai! Az elhallgatás – úgy tűnik – általában is, a kultúra más területeivel kapcsolatban is foglalkoztatta a szerzőt. Az említett naplót egyébként, melyben szavalóművészi pályáját összegzi, Banner ekképp „ajánlja”: „jöjjetek, némaság lovagjai; négy évtizeden át hadakoztam veletek, most már tudom, esélytelenül; örvendjetek, mert úgy zárom pódiumnaplómat, hogy még memóriámnál és hangomnál vagyok, de már nincs kinek és nincs miért”.
A gyermekkorból hozott, de a felnőttkor egészét meghatározó zeneszeretet – akárcsak Kosztolányinál – a vers metaforájává válik. De míg a Kosztolányi- versek jelentős részében a zeneiség a ritmikába, rímelésbe is beépül, itt inkább tematikailag hangsúlyozódik, gyakran önálló költeményekben (Chopin, Allegro – Kedvesem, Disszonáns ének, Májusi litánia 1988-ban stb.) Banner szándékosan nem köti magát poétikai szabályok gúzsába, sőt, az egyes művészeti ágakat szándékosan állítja egymás szolgálatába. Talán ez az oka annak is, hogy a nagyobb részt (látszólag) szabad versek rendkívül változatosak formailag is. A belső hangzásban pedig – akinek füle van, hallja – félreérthetetlenül felcsendül néhány klasszikus opusz vagy melódiarészlet: Chopin Cisz-moll keringője, Bartóktól az Este a székelyeknél vagy éppen Schubert C-dúr-szimfóniája.
Az egyes városokhoz kötődő versek sorát minden esetben egy-egy prózai, személyes hangú bevezető előzi meg. Ezek külön értéket, színt képviselnek a könyvben, ugyanis a szerzőnek gondja volt rá, hogy a ciklusok hangulatához, világához szabja őket. Az első, ifjúkori válogatás előtt például egy, a versekkel nagyjából egy időben született expresszionista vízióprózát közöl. Vagy a későbbi versekben elmélyülő ars poeticá-s, költészetelemző megnyilatkozásokat vetíti előre a kolozsvári összegző: „a vers nem ruhatári fogas, melyre bármit ráaggathatunk, hanem üvegpohár, ami cserepeire hullik, ha túlságosan forró italt töltesz bele, vagy megfagy benne, amit beletöltöttél.”
A sokrétű érdeklődés, elhivatottság általában sem csupán a témán, a megszólalás módján hagy nyomot. Ott érezni a stíluson; az avantgárd számos jellegzetessége tetten érhető a versek felépítésén. Több darab kimondottan képi, majdhogynem kínálkozik egy-egy szürrealista, expresszionista, leggyakrabban absztrakt művészeti allúzió. Különböző módokon tördeli/töri meg gyakran a verssorokat is Banner: van, hogy a sorok vagy szavak közben hagy szünetet (Nyolcsoros, Szaggató), de olyan is, hogy a mondat közepén váratlanul nagybetűvel indít új gondolatot – amely azért az előzőhöz is értelemszerűen illeszkedik (Napon). A képzőművészeti motívumok természetesen azoknak a verseknek is sajátjai, amelyek művészbarátokhoz szólnak. Ilyen például a Vándorfestő, amelyet név szerint négy festőnek és „a többieknek” is ajánl: „(...) ránk nem szabott / távolságok és közeliségek nélkül – / egyedül zölddel, fehérrel, feketével – / egyedül a kötelező árnyék nélkül – / nem az emlékek hanem / az egymásba merülők műtermében – / ecsetvonásainkban az otthon / végtelenje – megkopogtatod –”. E sorok tartalmisága már átvezet a harmadik tömb egyik alapvető lírai motívumához, az otthonkereséshez is. A kolozsvári versek közül az utolsók többnyire már mind hordozzák ezt az élményt, leginkább figyelemre méltó módon a Hontalan hazafiság. Ezekben a művekben jól követhető a folyamat, ahogyan a banneri költészet egyre magába nézőbb, elmélyültebb, egyúttal letisztultabb is lesz.
A békéscsabai versek azért is bírnak különös jelentőséggel, mert bennük nem csupán az eddigi témák, lírai tapasztalatok összegződnek, hanem az előző két helyszín is felelevenedik, sőt, határozottabb kontúrt is nyer. A szerző valamiféle derűs belenyugvással veszi tudomásul, hogy „a mai európai szellemi közgondolkozásból nézve: költői ösztönéletem és tudatosságom egyre korszerűtlenebb”, de ugyanakkor ezt vallja: „arról még nem mondtam le, hogy bár egyetlen mondatom, bár egyetlen valakit át ne segíthessen a huszonegyedikből a huszonkettedik századba”.” A választott rév talán legintenzívebben éppen a helykeresést aktivizálja ebben a lírában. A szülőföld, (a tágabban értelmezett) Erdély, meghatározó személyiségeivel, szellemiségével és városaival, felidézhető történeteivel elevenebben része a verseknek, mint bármikor korábban. Csak címben négyszer fordul elő Szatmár neve, de ugyanilyen kiemelt helyzetben találkozunk Segesvárral, Araddal, Dévával, Szalontával vagy Brassóval. „Egyeneseket húz” tehát a vers a különböző helyszínek között, és „úgy remegnek a távolságok / mint az emlékezet / mikor nem találja / két pont között / mi a legrövidebb”. Aki beszél, hajléktalan, s imája: „e táj testét nem ismeri – / vetkezteti, de csókja nincsen / – segíts feledni, Istenem!” Egyúttal a lelkiség, vallásosság mélyebb dimenziót nyer olyan versekben, mint Ha majd elindulok feléd, Uram, Könyörgés, Esti ima – de a többi szöveg alaphangja is hittel teli. Összefügg ez a visszatekintő-számadó tendenciával is, melynek szerves részeként a magyar kultúra féltése is felerősödik (22 metafora – a magyar kultúráról, Számadó tanúvallomás, A magyar turulmadár). Nagyon vonzó jellemzője ezeknek a költeményeknek, hogy nem didaktikusak, s főként nem sztereotípiákat ismételgetnek. Személyes ügy itt a magyar sors, a költészet megfogalmazása, (át)értékelése, mely néha szentenciózus, mégis lényegbeli igazságokat eredményez: „ha költő vagy – / Isten készen talál / s Ő dönt Felőled / nem a halál”.
Olyan költői összegzés ez a könyv, melyen meglátszik: szerzője jó lelkiismerettel foghat majd legújabb versei kötetbe rendezésébe is. Mert eddigi pályáját volt ereje, tartása úgy áttekinteni, hogy valóban képet, alakulástörténetet adjon olvasói kezébe. Legszebb versek többször szűrt gyűjteménye, esetleg jól megszövegezett önfényezés helyett. Életszerű gyűjteményt, a szó leghitelesebb, de ugyanakkor legtöbb értelmében is. Hiába figyelmeztet a kötet címadó verse: Banner Zoltánnak méltósággal sikerült hátranézni.
Megjelent a 2012/4-es Bárkában.
