Cs.Tóth János
Vágréti János szellemi szabadsága –
Az észlelés és érzékelés szintézise
Egy intim, antropomorf világban találjuk magunkat, amikor Vágréti János festményeit vagy grafikáit, plasztikáit szemléljük. Átszellemült világ ez, amelyben a motívumok arról tanúskodnak, hogy művészetétől nem idegen a bensőséges lírai hangvétel, ami kitűnően összefér az expresszív hevületével. Még az is belefér a képbe, hogy a felszabadult játékosság is könnyen felfedezhető a munkákon. Ám szó sincs arról, hogy bármilyen áthallás lenne a gyermekrajzokkal, annak ellenére, hogy évtizedekig magas színvonalon vezetett szakköröket a felnövekvő nemzedék számára. Sokkal inkább átlényegülésnek vagyunk tanúi, hiszen a művész fontosnak tartotta az érzelmi hatásmechanizmusok erejét. Vágréti János nem véletlenül ezt a felfogást képviselte, munkásságában megvan a részletek, a gesztusok által történő megragadás képessége. Megvallása szerint Paul Klee azzal volt rá komoly hatással, hogy a látható valóságtól elszakadva, különleges érzékenységgel alkotott. Nem véletlen tehát, hogy Vágréti János ennek szellemében, az absztrakció mentén izgalmas utat járt be egész művészi munkássága során.
Miből is töltekeznek Vágréti János képei? Az emlékezet különböző formáiból és az észlelés szintéziséből keletkeznek, állnak össze. Mégis különös, hogy a komponálás során nem veszítik el helyüket azok a motívumok, amelyek ihlető forrásként szolgáltak a komponáláshoz. Alkotásain a kidolgozott részletek helyett, mellett a hangulat felmutatásával szól a nézőhöz. Kétségtelenül kell valami képzelőerő ahhoz, hogy a látványra fogékony legyen a befogadó. Az eleven színek ábrázolása a művészetéhez tartozó elválaszthatatlan jelenség. Nem derengő félhomályt jeleznek a felületek, amiben megbújnak rejtélyességek, hanem színek, fények és árnyak szakadatlan küzdelme zajlik. Mondhatni, az anyagi és szellemi szférák viaskodását is jelképezik művei. Nem véletlen, hogy az anyagi és szellemi sugallatok szertelen szimbiózisának vagyunk tanúi, hiszen a kiállító nem akarja, hogy képeiről bármikor elillanjon a lényeg és visszasüppedjünk a valóságos élet profán köznapiságába.
Látszólag intim szellemi, esztétikai feladványokat kapunk Vágréti Jánostól azzal, ahogyan szuggesztív variációkkal alakítja a kép felületét. Tulajdonképpen nem akar többet, minthogy artisztikus képi látványban legyen részünk expresszív munkáin. Ettől függetlenül nagyon összeszedett áramlások, felületi mozgások boronálódnak össze eredeti képpé. A művész személyes tükrébe is bepillanthatunk, ugyanis az alkotó szemével láthatjuk a világot átölelő teret, annak konkrét képi erejét. Elnagyoltan vannak jelen figurák a képein, de érezni a megélt pillanatban az ember nyomát a vizuális atmoszférában. Különben is ezek a művek az ember tetteinek és létének megfogalmazásai, de nem a hagyományos ábrázolási formák szerint.
Vágréti János egész életműve arról tanúskodik, hogy minden emberi érzés megjelenítésére alkalmasak munkái, hiába nincs rajtuk hagyományos történés vagy lineáris dramaturgia szerinti eseménytörténet. Álomképekben gondolkodott egész művészi életművében. Georg Wilhelm Friedrich Hegel írja Esztétika című munkájában: „ A szimbólum általában olyan, a szemlélet számára közvetlenül meglevő vagy adott külsőséges egzisztencia, amely azonban mégsem önmagáért való, ahogy közvetlenül megmutatkozik, hanem további általánosabb értelemben kell felfognunk.” /Gondolat Kiadó, 1979/ Ezért érzékeljük azt, hogy a Vágréti-alkotásokon a körülöttünk lévő világ minden apró mozgását tetten érhetjük. A belső, a lelki világ kérdéseit feszegeti, amikor a hirtelenségből kiragad egy pillanatot, lélekrezdülést, vagy egy meditatív aktust. Ilyenkor érzi a néző, hogy meg kell állnia, mert gondolkodásra késztetnek, szinte kiszakítanak bennünket a mindennapok zajos világából alkotásai.
Művein a látvány nem más, mint kiemelt emberi motívumok, jellegzetes arcok, mimikai vonások végtelen áradata. Ahogy az alkotásai hatnak a közönségre, úgy hat a körülöttünk lévő világ is rá. Különös együttélés ez, amelyben a kiállító a művészi üzenettel érzékeltetni tudja a mondandóját.
A vászon, a farost felületet néha elhagyta, kilépett a kép síkjából és plasztikai alkotások jöttek létre keze nyomán. A térben való kiterjedés izgalmas eredménnyel gazdagította munkásságát. Ez a prezentációs megoldás is bizonyította, belső rendet és formai tisztaságot, leleményt fedezhetünk fel plasztikáin. Vágréti János nem szenvedett identitászavarban, hiszen szilárd értékrendje volt. A most kiállított műalkotások olyan gondolatokról vallanak, mint önismeret, önvizsgálat, önelfogadás, de soha sem szólnak az önfeladásról. Elvontságuk dacára minden kompozíciója arról szól, hogy a mozgalmasság mellett nyugalmat hordozzon. Vaszilij Kandinszkij is nagy hatással volt rá, aki azt vallotta: „nem lehet szimmetria egy műalkotáson”. Ha megnézzük a tárlatot, nem is találunk ilyen szerkesztettségű képet.
Összességében elmondhatjuk: Vágréti János a klasszikus tradíciókra épített, amit grafikái bizonyítanak is, de csak kiindulásként, mert ízig-vérig korszerű alkotásokat hozott létre. Az évtizedek alatt kikristályosodott a formanyelve, ez az absztrakt világ sohasem merevedik csupán a színek és formák ötvözetébe. Munkáinak olyan belső feszültsége van, ami önmagában is esztétikai érték. Arról ismerünk rá műveire, hogy kompozíciói megőriznek egy határozott, biztos, belső spirituális rendet, mintha egy-egy mély lélegzet kiáradása vezetné és határozná meg művészetét.
