Elek Tibor köszönti az alkotókat és a közönséget
Fodor György
Emlékmirelitek
A Gyulai Várszínház 57. évadának ún. nulladik programja egy közönségtalálkozó volt a Farkasok című mitologikus dráma alkotóival. A gyulai vár előtti Rondella teraszán találkozhattunk élőben Acsai Roland íróval, Formanek Csaba rendezővel, Kása Tímea és Bodor Géza színészekkel. Kiss László író és Tóth G. Ildikó szerkesztő-műsorvezető beszélgettek velük.
Kiss László szerint az est nem olyannak ígérkezett, mint a kortárs német felolvasások, amelyek egy kérdés után a szerző másfél órás lapból kottázott monológjával folytatódnak. Acsai nem is ezt érdemli, hiszen ő az „igazi költő”, mindent beenged, ami metafizikus vagy mitologikus időkben, terekben és életekben. A 17 kötetes szerzőnek már több tucat írása jelent meg a Bárkában, a Farkasok című műve például a 2018/2-es számban; munkássága elismeréseként pedig Bárka-díjat is kapott (2016). Noha 2017-es a darab, és eredetileg kamaraterembe álmodták meg (Elek Tibor még főszerkesztői minőségben figyelt fel a szövegre), végül, ősbemutatóként, az 57. várszínházi évad várszínpados nyitódarabja lett. Indokoltságát az adja, hogy a mű az újrakezdés drámája.
Kiss László, Acsai Roland, Formanek Csaba, Bodor Géza és Tóth G. Ildikó
Acsai maga is megvallotta, hogy a kor előrehaladtával még inkább létösszegzőek a versei is. Nem törvényszerű, hogy egy író/költő önelemzést hajtson végre, a minta azonban egyértelműen Szabó Lőrinc vagy Kosztolányi. Az viszont tény, hogy az önismeretet a múltismeret erősíti. Acsai életrajzi költőként definiálja magát, amely ugyan nem mainstream, de legalább megadja a lehetőséget arra, hogy sokféle impulzusból táplálkozzon, és mindezt ne kényszerből vagy görcsösen tegye, életélményeit, emlékeit beépítse életművébe. Életének meghatározó két évtizede Abonyhoz köti, ahová már nem jár haza, de az emlékezés mirelitdarabjai – elméjébe fagyottan várakozva – bármikor felolvadhatnak.
Acsai Roland
Felolvasott versei ezeknek márványcseppjei: Csernobil; Fénymag; A névtelen; A macska; Dominó. Olyan elementáris erővel törnek felszínre ezek az emlékbuborékok, mint az Amszterdamban élő idősebbik Acsai-lány (Zsófi) szívében a honvágy, amikor meghallja a Zuglóban turbékoló balkáni gerlék hangját az apjával folytatott videóchat hátterében. Az életút során talán mindenki reflektál valahol a megtett útra, a spirituális attitűdtől függően. „Mindent azonban nem lehet megírni, mert egyfolytában írnánk, arról is, hogy éppen írunk.” (Formanek)
Így íródott a Farkasok is. A 18 színpadra szánt oldal tele van vallásos motívummal. Egészen profetikus lett. Ahogy Kása Tímea fogalmazott: „az égi karmester csöndet intett”.
Kása Tímea, Formanek Csaba és Bodor Géza
Az idei vírushelyzet miatt mindenkinek mélyebbre kellett merülnie az önismeretben. Ebben ókori kialakulása óta mindig is segített a színház, amely mindent túlélt. Ezt gondolta a rendező, Formanek Csaba is (aki rendezett már a gyulai kamarában: Senki se mer egyedül élni). Szerette volna a beckett-i mintát követni (Godot-ra várva, Az utolsó tekercs), amikor az emlékezés drámáját színpadra viszi a választható sok-sok elképzelése közül, bizonyítva a színház létjogosultságát minden térben és időben. Az eredetileg kamaraterembe elképzelt alkotást nagyszínpadra átdolgozni igazi kihívás volt. A nagyobb tér sokkal teátrálisabb, másképp működnek a nézői közelségből fakadó intimitás dimenziói. Ugyanakkor a madáchi időutazásra hasonlító apokaliptikus kereteket szabadabban lehet kezelni, feszíteni. Különösen úgy, hogy Roland nem szólt bele a rendezésbe. Igen befogadó/beengedő, nem autoriter szerző, akivel kialakult egy erősen bizalmi kapocs, amely kötetlenebb szövegkezelést, beírásokat, húzásokat is lehetővé tett. Formaneknek igaza lett, amikor egy korábbi évértékelőjében ezt mondta: „A szabadságot keresők megtalálják egymást”.
Bodor Géza és Kása Tímea egy angol nyelvű improvizációban már dolgoztak együtt. Bodort egy 30 főt számláló szereplőválogató után találta Formanek a legalkalmasabbnak. Tímea a szerző párjaként a megírás folyamatában már jelen lehetett, így evidens választásnak bizonyult. Feladatuk együtt hatalmas: egy új-ős-emberpár (aki nem Ádám és Éva, csupán Férfi és Nő) megformálása. A rendezés értelmezésében erősen figyelni illik a skandináv mitológiára – ezen belül a Ragnarök történetére. Az ősi kollektív emlékezés – amely egyféle mitologikus tudattalan – technikájának kortárs felidézése embert próbáló feladat. A farkas ősi szimbólum: kegyetlen, vad, ugyanakkor szabad és esztétikus figura. Van benne isteni, valami démoni, megjelenik a tudattalanban/álmokban, de falkában akár egy kórus hangja is lehet – ennek akusztikáját teremtették meg a spirituális magasságokra „ráharapva” Kettős Tamás és Nagy Lajos. A farkas-démon minden magja és minden mag tolvaja, a fény és a sötét. Bárhogyan is értjük, életünk kitörölhetetlen, pszichotikus része.
Nem véletlen, hogy Formanek egy kataforikus idézettel zárt, amely szerinte két egymásba forduló haiku – mindenki értelmezze belátása szerint (ne literálisan, és semmiképpen se verstanilag):
„Kórus
A farkasok nyála a földre cseppen, és úgy hívják, eső,
És úgy hívják vér.
A napraforgó a nap felé fordulna, de a nap nem létezik,
Csak saját magába fordulhat.”
Fotók: Kiss Zoltán
