Tarján Tamás
A NET SZALAD, A KÖNYV MARAD
A 84. ünnepi könyvhétre – Gyulán
Egy alkalommal a Párizsból haza készülődő Molnár Ferencet magas méltóságok arra biztatták: maradjon még két-három napig, mivel nagy meglepetés van készülőben. Molnár maradt, s hamarosan értesítést kapott: a francia állam becsületrenddel kívánja kitüntetni. Az ünnepség délelőttjén az író elindult a ceremónia színhelyére, de mert elfelejtett megborotválkozni, betért egy borbélyhoz. Tudta ugyanis, hogy a becsületrend átadása hagyományosan két csókkal jár, s nem akarta szőrös ábrázatát a miniszter ajkához dörgölni. Alig került nyakába a fehér kendő, állára az első habfelhő, azon kapta magát: a szomszédos karszékben éppen az illetékes miniszter vár borostája eltávolítására. Véletlenül aznap ő sem vette elő pamacsát, pengéjét. A két férfiú barátságosan egymásra mosolygott, s megegyeztek: tulajdonképpen ott helyben elintézhetnék ezt a becsületrend-átadási ügyletet, nem kell ahhoz túl nagy cécó.
Miért ne mesélném el a számtalan Molnár-anekdota egyikét, a 84. ünnepi könyvhét gyulai megnyitóján? Hiszen a Molnár unoka, az író Sárközi Mátyás is könyvheti szerző. Tamperdü című regényes emlékiratában bőven esik szó a nagypapáról. Akinek azonban nem volt igaza: az ünnepeket megilleti a nem hétköznapi köntös, mértékletes külsőség, józan méltóság. Az ünnepi könyvhét nevében is ünnepi. Nem piros betűs ünnepeink – kultúránk ünnepei – sorában az egyik, amelynek kijár a manapság oly sokféleképp megtáncoltatott nemzeti jelző. Amit Supka Géza 1927 pünkösdjén megálmodott, s ami folyamatként (az elfeketült 1957-es év kivételével) az évezredhatáron is átkelve máig kísér minket, majdnem száz esztendeje: az egyetemes magyarság tisztességgel, odaadással, szakértelemmel, áldozattal, tehetséggel, közös ügyszeretettel ápolt legnemesebb modern szellemi teljesítményeinek, tradícióinak egyike. S noha szükségképp számos változáson át formálódott és formálódik az alapeszme, az ünnepi könyvhét ma, 2013-ban is a kortárs magyar szépirodalom, a könyvekben rögzített történelmi, irodalom- és művészettörténeti tudás, a gyermekirodalom, az ötnapos eseményt gazdagítani tudó könyvtárgyak ünnepe. Átrendeződhetett (nagy valószínűséggel nem is előnyére) az olvasási szokások hálózata, módosulhatott a szöveghordozó, szövegtároló technikai környezet – a net szalad, a könyv marad.
A könyvhétünnep apró gesztusokban is hírt adhat magáról. Lassan fél évszázada kezünkhöz nőttek egyes antológiák, ám az idei Szép versekből ezt a mondatot sem felejtették ki: In memoriam Vallai Péter. Vallai vers- és szövegmondásának rengeteget köszönhetett napjaink magyar irodalma, naprakész értelmezésben és népszerűsítésben. Legyen velünk tehát a verseket életre keltő színművész, hónapokkal váratlan távozása után is. S legyen elégtétel mindnyájunknak, a harminckét éve halott Hajnóczy Péter írónak szintúgy, hogy nevezetes szociográfiája, Az elkülönítő dossziéját most az a kiadó bocsátja közre, amely annak idején megalázó huzavona után visszadobta a kéziratot.
Az évfordulók megülése is rávall a könyvhét ünnepiségére. Infraweöres-fény ugyan nem árad egyik-másik problematikus filológiájú centenáris Weöres-újdonságunkból, de egészében kitettek magukért az illetékes műhelyek: újdonság értékű versgyűjteménnyel, versválogatással, monográfiával, tanulmánykötettel, résztanulmányokkal, tisztelgő versfüzérrel. S a klasszikus vonulatban a feledésből előkerült Petelei István-novelláktól a Márai Sándor-revelációig (a Hallgatni akartam a Kassai polgárok folytatása), a felnőtteknek író Benedek Elektől „a városi gerilla” Karinthy Frigyesig bőven akad kincs. A gyulaiak, akik „saját” és sajátos „Nemzeti Színházzal büszkélkedhetnek: az idén ötvenéves Gyulai Várszínházzal, többek között Imre Zoltán nemzetiszínház-történeti könyvében találhatnák érdekes tájékozódási pontokat, de születtek kiadványok, amelyekben Simonyi Imre költő emlékét sem keresik hiába.
Nincs maradékáru a könyvheti kínálatban: valamennyi szereplő kiadó (összesen 95 – együttesen 345 új könyvvel) tudott értéket helyezni a polcra. A „maradékról” csak Saly Noémi kitűnő kultúrtörténeti szakácskönyve (Semmiből is finomat) jut eszünkbe: ha hiányzik bukszánkból a bankó, ebben a szép kiállítású, múltidéző könyvben tizennyolc maradék (a maradék tejbegríz, rizibizi, tüdő stb.) konyhai felhasználására lelünk receptet. A hiány vonzó példája pedig legyen a nyelvünket fáradhatatlanul ápoló Tinta Kiadó szólásgyűjteménye, a Lassan a testtel. Ebből kiderül, hogy C, J, N, R, Z betűvel nem kezdődik egyetlen olyan testrésznevünk, amely szólásba ágyazódott volna. Fel tehát, testrész- és szólás-teremtésre!
Nem célom a leltározás, nem fényesítem a portékát. Ha a versbarát többek között Ágh István összegyűjtött verseit, Fodor András teljes termésének első kötetét, Takács Zsuzsa lírájának új tükrét kapja, ha a kísérletekbe való belefeledkezés örömével fogadja Térey János, Sajó László, Báthori Csaba új (vagy új rendbe szerkesztett) költeményeit, ha Erdős Virág kötete olvastán egy kicsit kevesli, Jónás Tamás versanyagával ismerkedve egy kicsit sokallja a jót, amit kap, nem lehet elégedetlen. Azt az illúziót amúgy sem táplálja talán senki, hogy valamennyi könyvheti könyvet bekebelezheti. Ehhez idén pontosan 984.535 forintra lenne szükség. Átlagosan 2.854 forintba kerül egy könyv.
A könyvhét zászlóshajói idén az epikai művek, itt-ott háromnegyed-kész vagy túlterhelt hajókkal. Az új magyar prózával barátkozóknak jobban elkél a segítség. Babics Imre nyolcszáz oldalas kötete, a Gnózis a könyvheti prospektusban úgy került az próza címszó alá, hogy „akciójelenetei” rengeteg hexameterben írott pompás verset, szonettet tartalmaznak. Hiába, amióta Vörös István (aki a könyvünnepen két új művel érdekelt) egy gondolatmenetében eljutott az „egybetűs regényig”, nemigen lepődhetünk meg semmin. Azon sem, hogy Regös István Attila eltökélt Aiszkhülosz-felülírásaiból (Prométheusz) is próza lett a különben kiváló tájékoztató füzetben, noha két drámáról van szó. Talán az lenne a legjobb, amit Potozky László novelláskötetének (Nappá lett lámpafény) utolsó elbeszélése megpendít: az írógépből épp kikerülő szöveg maga számol be keletkezéséről, állapotáról, távlatairól. Vajon Végel László elsőrangú Neoplanta- (Újvidék-, Novi Sad-, Neusatz- stb.) regénye, az egymást szakadatlanul gyilkolászó helybeli nációk históriája kibeszélné-e az hommage-os Gion Nándor-színeket? Esterházy Péter új regénye, az Egyszerű történet vessző száz oldal bevallaná-e, hogy egy „radír” sem ártana melléje, a lábjegyzetek tömkelegét rostálandó (viszont olyan a kompozíció, hogy sokszor a főszövegbe is beleszántana a radírgumi)? Gerlóczy Márton alkotása, a Létra megsúgná-e: címlaprajzának betűfokain könnyebb lépdelni, mint a szövegben?
Lehet, hogy irodalomtörténész „hazabeszél”, amikor a hatalmas termésből a számára legkedvesebb, legfontosabb könyveket kiválasztja? (Kettőt.) Szabó Lőrinc hagyatékából azért érkezhetett meg végre hozzánk az Irodalmi tanulmányok, előadások, kritikák, mert – mint többek közt a Babits-, a Kosztolányi-, a József Attila-életmű esetében – tudós vezéregyéniség(ek) irányította szisztematikus, megszállott és eredményes szakmai munka folyik hosszú idő óta. Talán pár éven belül arra is fény derül, ki lehetett a Vers és valóság titokzatos „íródeákja”, aki Szabó Lőrinc lediktált versmagyarázatait az utókor számára megőrizte. Másik „személyes sikerkönyvem” Kőrössi P. József interjúkötete (A magyar kártya). Mintaszerűen, egyszerre tapintattal és céltudatosan faggatja a közelmúltban három versalak (szonett, haiku, létösszegző dalvers) művelésével is kiemelkedően jelentőset nyújtó költőtársat – és személyében a romániai magyar politikust –: Markó Bélát, akitől olvashatunk számos költeményt is, itt is, önálló kötetekben is.
Az ünnep nem vakíthat el. A nehézségről elegendő annyit mondanunk: a magyar könyvszakma két fontos lapja közül az egyik évi tíz szám helyett már csupán évi néggyel tud a nyilvánosság elé lépni. E sorok írója keserűségében azt találta mondani: jövőre évkönyv lesz a folyóiratból… – mire a szerkesztő így válaszolt: könnyen megeshet, hogy az sem. A rokon könyves lap is küzd nehézségekkel. Ha a könyv- és kultúratámogatással kapcsolatos sötét jóslatok beigazolódnak, az irodalomnépszerűsítés leglátogatottabb zugait, leggyümölcsözőbb formáit fenyegetheti beomlás.
Anekdotával kezdtük, próbáljunk erőt meríteni végezetül is egy anekdotából. Oláh Mátyás László képzőművész albumot adott ki a könyvhétre, az Antik popot. Személyében a magyar irodalom, a magyar könyvkiadás személyi szálai érnek össze, hiszen édesanyja és édesapja is jeles költő, író, kiadóvezető, irodalomszervező, egyik testvére pedig költő, a másik képzőművész. De persze a maga nevében beszél, amikor a borítóra 2005-ös diplomamunkájának, a budapesti metró Kossuth téri mélyállomásán látható Teiresziásznak a fotóját teszi. Százezrek látták, látják a világtalant ábrázoló alkotást. A széken ülő férfi előtt ebe áll, sőt: mintha indulna. Az alak kinyújtott bal kezében fehér bot. Lenne. Ha ki nem csavarnák, el nem lopnák onnan újra és újra. Többször pótolták már. Hiába.
A bronzférfi azonban belső látása biztonságával ott ül a bronzszéken, a bronzeb meg örökösen indul.
