Szűcs László
Jó könyvet mindenkinek!
Aggódni kell a könyvért vagy ünnepelni őt? Ez a kérdés mocoroghat a fejünkben ilyenkor, a könyv hetében, amikor a figyelmünk az olvasás örömére összpontosul. Még akkor is, ha e napokban a gátak között és a híradásokban is a víz az úr.
Kevés olyan, ma is megbecsült kezdeményezés van Magyarországon, ami több mint nyolc évtizede önazonosságát, eredeti szándékát megőrizve, folyamatos jelenléttel túlvészelt mindenféle korszakot, mindenféle politikát és kormányzatot, ráadásul mára át is lépett a határokon. Ezért soha ne feledjük az Ünnepi Könyvhét nyitónapján a kezdeményező Supka Géza nevét megemlíteni. E kiváló régészét, művészettörténészét, aki egyébként Kolozsvárott doktorált, s aki 1927-ben a Literatúra folyóirat főszerkesztőjeként azt kezdeményezte, hogy „ezen a napon egyszer egy évben a könyvírás és a könyvkiadás művészete is kimenjen az utcára, éspedig ingujjban, közvetlen, bohém formában.”
Ha nem is volt mindig bohém és ingujjban ünneplő a könyvesek világa, – ha némelykor fesztív volt és nyakkendőt viselt – de dacolt az idővel, s dacol azzal a folyamattal, ami a könyv szerepének a háttérbe szorulásával riogat, dacol a Gutenberg-galaxis végét érintő jóslatokkal. (Azért amikor néha esténként lecsukom a laptopom képernyőjét, és egy regényt veszek elő, amellyel napok óta szemezek, valami olyan érzés fut át rajtam, ami a győzteseké.)
Lehet statisztikákat sorolni arról, hogy mennyien olvasnak manapság rendszeresen könyvet, lehet hasonlítgatni mai példányszámokat a néhány évtizeddel korábbiakhoz, s igen, lehet borongani azon, hogy a könyv sokaknak luxuscikk, egy megfizethetetlen tárgy. És lehet nevetni az újgazdag sznobon, ki másfél méter könyvet kér a boltban kacsalábon forgójának a polcára. És tudunk mi sóhajtani nagyokat, hogy a mai fiatalok nem szívesen vesznek a kezükbe könyvet. De vajon megtettünk-e, megteszünk-e mindent azért – szülőként, pedagógusként, szerzőként, szerkesztőként –, hogy így tegyenek, találjanak rá az olvasás örömére? Nincs szándékomban vitatkozni ezekkel az adatokkal, s azt sem mondom, hogy ne töltsön el bennünket aggodalom a könyv nélkül maradó embertársaink, az olvasás mindennaposságát, örömét meg nem ismerő nemzedékek miatt.
Maradék derűlátásomat maguk a jó könyvek erősítik, az, hogy az értékes, a szerzőt, a kiadót s a nyomdászt egyaránt dicsérő, igényes kötet ma is megtalálja az olvasóját. És attól sem esem kétségbe, ha kisebb-nagyobb mértékben a nyomtatott könyvek helyét átveszik majd, átveszik már az e-könyvek, különösen akkor nem fájlalom a váltást, ha így olcsóbbá válik hozzájutni egy-egy műhöz. S örülök annak is, hogy a könyvtárak is dacolnak a kor kihívásaival. Mert azt látjuk, hogy ha változik is a szerepük, ha alkalmazkodnak is a mai igényekhez, vonzó, élő, otthonos helyek maradnak mindenütt, ahol megtalálják az utat az olvasó ember felé. Különösen fontos ez a fiatalok, a gyermekek esetében, hiszen egy meghatározó könyvélmény megpecsételheti viszonyulásukat a könyvhöz, az olvasáshoz.
Apropó, pecsét, állítólag a könyv szavunknak, melynek vitatott az eredete, egyes tudós emberek szerint a pecsét jelentésű asszír kunukku lehet az őse, de említik még a tekercs jelentésű kínai küen szót, mások azt vélelmezik, hogy az ujgur küin szó lehet a mi könyvünk gyökere. Persze, a mai kordivat szerint azt kellene mondanom, hogy fordítva történt a dolog: tőlünk vették át az ujgurok, meg az asszírok, s igazából a könny szavunkból eredeztetjük, hiszen ha olvasunk valami jót, azt megkönnyezzük, ha szomorú, s könnyesre nevetjük magunkat, ha vidám.
Ez a hét, ennek a hétnek az eseményei elsősorban az irodalomról kell szóljanak, ezen belül is a kortárs magyar irodalmat kell reflektorfénybe helyeznünk. Ezért vagyunk most itt. És higgyék el, ez nem valamiféle formai kötelezettség, kötelező házi feladat. Hanem tartalmas öröm. Hiszen az Ünnepi Könyvhéten a több mint háromszázötven, ez alkalomból napvilágot látó mű között számos kiváló új verseskönyv, regény, novellagyűjtemény, esszéválogatás gazdagítja literatúránkat. Bizony, valamennyi könyvújdonságot képtelenség is végigolvasni a következő könyvhétig, olyan színes a kínálat. Fontos új művek jelzik, hogy irodalmunkra nemzetközi összevetésben is joggal lehetünk büszkék. De a német vagy olasz nyelvterületen elért siker mellett engem most jobban érdekel az itthoni hatás, ha úgy tetszik, a nemzeti összevetés, az, hogy a Vörösmarty tértől valamely kis községi könytárig, Székesfehérvártól Kolozsvárig, Békéscsabától Nagyváradig ezek a könyvek ugyanazt a gondolatot indítják el bennünk, ugyanazt az érzést keltik, ugyanúgy mosolyodunk el a nyelvi bravúrokon, szójátékokon, s ugyanazt olvassuk ki a sorok mögül.
Mert én úgy hiszem, hogy az igazi nemzeti összetartozást elsősorban ezek a könyvek jelentik. Az élő irodalom, a mi, könyvek erős alapjaira épült kultúránk, s legfontosabb közös nevezőnk, a magyar nyelv fejezi ki ezt a leghitelesebben. Nem a gyászbeszédek, nem az ellenségképek rajzolása, nem az indulat, ami szétválaszt. Nem a politika. Nem a közhely. Nem az érdek. Hanem azok a mondatok, míves sorok, költői képek, emberi történetek, amelyek ugyanúgy hatnak ránk, bárhol is éljünk itt a Kárpát-medencében, bárhol is éljünk a világban, bárhol is lapozzunk bele a szövegekbe, bárhol is szívjuk be magunkba az új könyv bódító illatát.
Kedves olvasók, kedves békéscsabaiak. Jó könyvet kívánok mindenkinek!
