A hét Bárka-kérdése
A mindennapokban számtalan fajta beszéddel lehet találkozni az irodalomról, kultúráról – a legkülönfélébb felületeken, egymásnak néha egészen ellentmondó módon. Az is jellemző, hogy például az irodalmár szakemberek, szerzők és olvasók gondolatai nem mindig jutnak el akadálymentesen egymáshoz. Ezt a párbeszédet szeretnénk honlapunkon valóságossá tenni, élénkíteni, egy-egy kérdéskör segítségével mederbe terelni hétről hétre.
Meggyőződésünk, hogy a közélet művelt szereplőinek van (akár személyes) mondanivalójuk a mindenkori kultúrával, irodalommal kapcsolatban, és mi szívesen vállaljuk magunkra a feladatot, hogy ezt szélesebb körökhöz is eljuttassuk. Új rovatunkban tehát szeretnénk „kinyitni” ezt a diskurzust, lehetőséget adni az interaktivitásra – egy-egy kérdés többoldalú megvilágításával, melyek akár vitákká is alakulhatnak. Éppen ezért minden kérdésünkkel többeket is megszólítunk; általában három-négy személyt. Ugyanakkor a személyességet is erősíteni kívánjuk – azáltal, hogy egy-egy ismert közszereplő saját(os) vélekedését ismertetjük. A Bárkaonline várja látogatóinak véleményét is az adott témáról, melyet hozzászólásokban fejthetnek ki.
Első kérdésünk:
Kötelező olvasmányok. Hogyan emlékszik vissza rájuk? Segítették vagy gátolták gyermekkori olvasási kedvét? Melyik nyújtotta a legmaradandóbb élményt, és miért?
Gryllus Dániel, zeneszerző, előadóművész, zenész
Bevallom, nem emlékszem a kötelező olvasmányok bármiféle segítő vagy gátló hatására az olvasási kedvre nézvést. Általános iskolás koromban nem voltam könyvmoly, de olvasgattam, a kötelezőeket is, és másokat is. Talán az Egri csillagok volt ezek közül – mint sokaknak – a legemlékezetesebb. Az osztályban, úgy emlékszem, elég gyakori volt, hogy a kötelező olvasmányokat sokszor átlapoztuk, és egymásról másoltunk, ha kellett írni róla. Bár ez az emlék inkább a gimnáziumra vonatkozik. Viszont arra ma is emlékszem, hogy a versek, melyeket kötelező volt megtanulni (a régiek memoriternek mondták) nem okoztak problémát, sőt, a mai napig emlékszem akkor megtanult versekre. Sajnálom, hogy az irodalomoktatásban ma kevesebb a megtanulandó költemény. Ez veszteség, bár ez is nézőpont kérdése, lehet, hogy egy általános iskolás nem így élné meg a dolgot.
Vantara Gyula, Békéscsaba polgármestere és országgyűlési képviselője
Hogyan emlékszik vissza a kötelező olvasmányokra?
Nem felejtettem el, hogy olvasónaplót kellett vezetnünk, ami akkor, fiatal fejjel, komoly kötelezettségnek tűnt, de később sok hasznát vettem. Az olvasás és az olvasónapló vezetése fejlesztették a szövegértést, az íráskészséget. A kötelező olvasmányokat tudatosan építették fel az életkornak megfelelően, így amikor elkezdtem olvasni, meglepve tapasztaltam, hogy milyen érdekes kalandok történnek korombeli fiatal srácokkal.
Segítették vagy gátolták gyermekkori olvasási kedvét?
Egyértelműen segítették, hiszen olvasás közben én magam is részese lehettem az izgalmas eseményeknek, megelevenedtek előttem a regény szereplői. Ráadásul jó példákat is mutattak becsületről, tisztességről, emberségről, megértésről. Bár akkor még más volt a környezet, nem volt számítógép, videó, kevesebbet néztünk televíziót, többet olvastunk.
Melyik nyújtotta a legmaradandóbb élményt, és miért?
Nagy kedvencem Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk című regénye. Nem volt nehéz azonosulni a grundot megvédő fiúkkal, akik mindig izgalmas kalandokba keveredtek. Ugyanakkor viszont olyan erkölcsi tartalma van, ami szerintem most is komoly üzenete a regénynek.
A másik nagy kedvenc Gárdonyi Géza Az egri csillagok című műve. A török ostromlók visszaverése, az egri várvédők hősies küzdelme minden gyermek számára izgalmas olvasmány. A könyv megalapozta a hazaszeretetet, integritást és a lojalitást az olvasóban. Még most is emlékszem az eskü szavaira, amit Dobó Istvánnal együtt mondtak a várban lévők:
„Esküszöm az egy élő Istenre, hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. ……”
Bizony, polgármesterként még most is sokszor eszembe jutnak ezek a sorok, amikor a várost érintő sorsdöntő kérdésekről van szó. Ez a kötelező olvasmány ma is hatással van rám.
Vágó István, televíziós személyiség, kvíz-műsorvezető
Kötelező olvasmányom: az Egri csillagok
Mi tagadás, régen volt...
Emlékszem, lemaradásban voltam, és mintha egész nyáron stresszelt volna, hogy még mindig nem olvastam el végig – így aztán nem csoda, hogy inkább kínos kötelességnek, mintsem élvezetes időtöltésnek éreztem, amikor átrágtam magam Bornemissza Gergely és Jumurdzsák történetén.
Kivéve persze, amikor magával ragadott Gárdonyi stílusa, a történet sodrása – valamint a 16. századi történelem átélésének varázsa…
Ha valaki a magyar történelem dicső éveit veszi számba, 1552 feltétlenül szerepel a felsorolásban. A könyvnek köszönhetően rengeteg emlék idéződik fel az emberben: Cecén autóval áthajtva Vica jut az eszébe, az isztambuli Héttorony előtt összerándul a gyomra. Minden áruló neve Hegedűs, Sárközi pedig egy mulatságosan félénk, de hazaszerető, csavaros eszű cigányé. Egerben járva bizonyosan elzarándokol a várba, lerója kegyeletét Gárdonyi sírjánál, elmegy a minarethez is – és nyilván eltűnődik azon: hogy van az, hogy bár vesztesen „takarodtak el” a törökök Eger várának falai alól, mégis itt van egy általuk emelt építmény? Bizony, Eger története nem fejeződik be a magyarok győzelmével, később mégis török kézre kerül a város.
És a hős Dobó! Vele, mint druszámmal, különös, századokat átívelő, meghitt viszonyban voltam, így érdekelt az ő életének a fényes győzelmet követő alakulása is. Nos, ezt találtam róla a neten: Fukarsága, pénzsóvársága például közismert volt a 16. században is. Bornemisza Péter az Ördögi kísírtetekről című művében Dobót a telhetetlen csalárdok között említi… 1569-ben Dobót a pozsonyi országgyűlésre csalták és ott rokonával, Balassa Jánossal (Balassi Bálint apjával) együtt elfogták és felségárulás gyanújával börtönbe zárták, és a főispáni rangjától is megfosztották. Élete utolsó éveit fogságban töltötte a pozsonyi várban. Szabadulásakor (1572) egészsége már erősen megromlott. Visszatért szerednyei várába, ahol hamarosan elhunyt.
(http://hu.wikipedia.org/wiki/Dob%C3%B3_Istv%C3%A1n)
Mekcsey István egri várnagyot a győzelmet követő évben egy paraszt fejszével homlokon sújtotta, azután dárdával leszúrták. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Bornemissza_Gergely)
És Gergő? A törökök elfogták, és Konstantinápolyba vitték, a Héttoronyban raboskodott. Felesége 1555 januárjában levélben kérte Nádasdy Tamás nádort, járjon közbe szabadulása érdekében. A közbenjárás sikertelen volt. Ahmed pasa, Eger várának sikertelen ostromlója kötélhalállal végeztette ki… (http://hu.wikipedia.org/wiki/Bornemissza_Gergely).
Püff neki. Nem kétséges, kiábrándító tud lenni a szépirodalom idilli világa és a történelmi valóság közti különbség, de ez is nagy tanulság, amit egy jó tanár egy életre szólóan megtaníthat a nebulóknak. Nem vezet jóra, ha generációk élnek egy megénekelt álomvilág bűvöletében, és nem néznek szembe a sokszor ennek ellentmondó valósággal. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy hiba lenne megismertetni az ifjúsággal irodalmunk gyöngyszemeit, hanem inkább azt, hogy megtanítsuk őket arra: a való világ sokszínűbb, összetettebb, mint azt sokszor hinni szeretnénk.
