Márton László
Csipkár kivonul
Csipkár, miközben a polgárőrség póttagjaiból alakított különítményt vezeti a Belmondó-tanya felé a zúzmarás virradatban, arra a belátásra jut, hogy a tökéletes államban egyrészt elsorvad a magántulajdon, másrészt a vallásos hit és a babonás hiedelem kölcsönösen kioltják egymást.
A magántulajdon elsorvasztását ő maga is aktívan előmozdította az elmúlt hetek során. Szavajárása lett, főleg a reakciós visszahúzó erők megpillantásakor, de a városunkban élő három-négy holdas gazdálkodókkal szemben is: „Ami a tiéd, az az enyém, és ami az enyém, ahhoz semmi közöd!” Belmondót, aki maga is három-négy holdas gazdálkodó volt, amíg Mátrai fel nem íratta a nevét a fasiszták listájára, és aki szekéren, két lóval hajtott ki a tanyájára két héttel ezelőtt, Csipkár kérdőre vonta, hogy: miért nem veti el az őszi búzát? Mire Belmondó visszakérdezett: ugyan mit vessen el és mibe? Neki már se búzája, se földje nincs: ezt is, azt is elvették. A válasz hallatán Csipkár meghosszabbította az események logikájának addigi vonalát, és miközben felugrott a szekérre, melyet a polgárőrség póttagjai előzőleg megállítottak, puskatussal nyomatékosítva elmagyarázta Belmondónak: ha se búza, se föld, akkor ló sincs, meg szekér sincs. Na nyomás, pakoljon le gyorsan!
Már akkor eszébe jutott, hogy a tanyát viszont nem vettük el Belmondótól, mert hiszen továbbra is ott lakik a családjával együtt, és hogy jó lenne azt is elvenni tőle. Néhány nappal később, amikor a kökényt megcsípte a dér, feltámadt benne egy arra irányuló gyanú, hogy Csóványos tisztelendő, a hömpölyzugi római katolikus kisebbség plébánosa esetleg éppen a Belmondó-tanyán rejtőzködik. Ha pedig csakugyan Belmondóék bújtatják a római katolikus papot, akinek nevét még nem írtuk fel a fasiszták listájára, de bizonyára nem ok nélkül bujkál, akkor az már elégséges hivatkozási alap arra, hogy elvegyük tőlük azt a jó fekvésű, szép kis tanyát.
Valaki azt is megsúgta Csipkárnak, hogy a tisztelendő úr a Belmondó-tanya vaslappal fedett kerekes kútjában dekkol, úgyhogy ne a pincében vagy a padláson keressük. Illetve kereshetjük a padláson is, de ott nem a papot fogjuk megtalálni, hanem a Belmondó család eldugott élelmiszertartalékait: étolajat, szalonnát, lisztet, sárgaborsót, ilyesmiket.
És ha már itt tartunk: a tanya hátsó udvarán érdekes dolgok vannak elásva, nagyobb mennyiségű pálinka, disznózsír és méz. Érdemes lesz ott is körülnézni. És ki tudja, hátha kátrányos vitorlavászonba csomagolt puskák is előkerülnek a zsírosbödönök mellől. Vagy például az a kösöntyűkkel, boglárokkal, násfákkal és fogászati arannyal teli vaskazetta, melynek hollétét Hirschfeld, az ötvös nem volt hajlandó közölni a hatósággal, pedig már úgysem veszi hasznát, ugyanis a szakközegek bántalmazásra emlékeztető fizikai ráhatással célirányosított faggatózása közben életét vesztette.
Ja, és a szénaboglya alatt van a titkos gabonaverem, de a tisztelendő úr nem ott sunnyog, mert ott a Belmondónak van elraktározva tizenöt mázsa búzája.
Na persze, hazudott a szarházi. Még hogy nincs neki búzája! Annyi búzája van, hogy jövő ilyenkor is kalácsot esznek. Meg rétest. Hacsak egy kicsit oda nem kukkantunk, hogy mit próbál eltakarni az a szénaboglya.
A tisztelendő urat pedig a kerekes kútban lehet megtalálni. Derékig érő vízben áll egész nap, állva is alszik. A víz fölötti kőkockákon termő kocsonyás gombát eszi, és a kút vizét issza hozzá. Úgyhogy tényleg jó lenne előhúzni a kútból, mert ha ottmarad, akkor előbb-utóbb megfázik, és még tüsszögni kezd a végén. Sőt, az sincs egészen kizárva, hogy reumás lesz. Mi pedig aggódunk az egészségéért.
Igen ám, de a Belmondó-tanyán Csipkárnak tapasztalnia kell, hogy nem érdemes baloldalibbnak lenni Mátrainál, aki egy szóval sem tiltotta meg Csóványos tisztelendő felkutatását, viszont azt is kijelentette, hogy szerencsésebbnek tartaná, ha a klerikális reakció helyi képviselője önként, a saját jószántából térne vissza városunkba, nem pedig a Csipkár-különítmény kerítené elő. A dolog úgy áll, hogy bármennyire igyekszünk is, egyelőre nem tudjuk előkeríteni.
Mindent megtaláltunk, amit kerestünk: elrejtett élelmiszert, eltitkolt lőfegyvert, elsinkófált zsidóvagyont. Csak a tisztelendő úr nem került elő. Nem találtuk sem a pincében, sem a padláson, sem a szénaboglya alatti veremben, ahol ráadásul csak négy és fél mázsa búza volt elspájzolva, nem pedig tizenöt.
Ami pedig a legsúlyosabb csalódásunk: a keresett személy nem tartózkodott a Belmondó-tanya vasfedeles, kerekes kútjában sem. Amikor felhajtottuk a vasfedelet, és bevilágítottunk Fényképész-Mátrai magnéziumcsíkjaival, észlelhettük, hogy odalent mozdulatlan a víztükör; egyenletes, fénylő körlapot láttunk. Az pedig lehetetlen, hogy Csóványos lehúzódott a víz alá, így próbálva elbújni előlünk. Négy, öt percig is figyeltük a vizet, és nem mozdult semmi. Ilyen sokáig még egy maláj gyöngyhalász sem bírja ki a víz alatt, nemhogy egy hömpölyzugi pap!
Amikor a biztonság kedvéért leeresztettük a vödröt három téglával, és a vödör akadály nélkül merült, méghozzá legalább két és fél méternyit, vagyis láthattuk, mekkora tévedés volt azt hinni, hogy ebben a kútban derékig ér a víz, akkor vettük észre az egyetlen élőlényt, mely a kútban lakott, egy szokatlanul nagy termetű békát. Egészen fönt, majdnem a legfelső sorban, két kőkocka közt volt egy tenyérnyi széles hasadék, abban húzódott meg. Furcsának rémlett, hogy békával találkozunk télvíz idején, de nem volt benne semmi érthetetlen: amennyivel a kútban melegebb van, mint idekint a szabad ég alatt, és amennyi táplálék található a kőkockák rései közt, annyi a békának elegendő. De azért Csipkár így is tátott szájjal nézte az óriási békát. Amikor aztán olyan közel tartottuk a csúf jószághoz az utolsó magnéziumcsíkot, hogy egy kicsit megpörkölődött a hátán a bőr, akkor hirtelen elrugaszkodott a kőkockáktól, és néhány másodperc múlva hangos csobbanással eltűnt odalent a vízben.
Békára nem jó tátott szájjal nézni, mert a béka visszanéz, és a pillantása kimozdítja az ember szájából a fogakat.
Ez már késő délelőtt jutott eszünkbe, amikor a hetvenöt százalékban eredményes házkutatás után a Belmondó-tanyáról átmentünk a szomszédba, a Külmondó-tanyára, ahol sem Csóványos tisztelendőt nem találtuk, sem pedig más élő emberrel vagy állattal nem találkoztunk, ugyanis a tanya tulajdonosát, Külmondót, aki az üres tehénistállóban egy mestergerendára hurkolt kötélen lógott, semmiképpen sem tekinthettük élőnek.
És mint a vak ember, aki aki leveri az asztalról a poharat, és a csörömpölés hallatán egyik percről a másikra látni kezd, úgy pillantottuk meg az éles fénnyel megvilágított összefüggést: az a béka, akit a kútban láttunk, az lehetett maga a tisztelendő úr.
A Hömpölyzugban mindig is voltak emberbékák, vagyis olyan emberek, mint te meg én, csak éppen időnként átváltoznak békává. A tisztelendő úrról már a háború előtt is rebesgették, hogy évente egyszer vagy kétszer átbucskázik a fején, és akkor vagy béka lesz belőle, vagy sziporkázó, röpködő tűzcsóva. Az is gyanús volt, hogy meleg nyári napokon egy szál fekete klottgatyában átúszta a Hömpölyt. Rendes ember nem úszkál, főleg nem egy plébános, egy komoly egyházi személyiség! Már akkoriban is meg voltunk győződve róla, hogy a tisztelendő úr egy emberbéka, de persze nem tudtuk bizonyítani.
Most jut eszünkbe, hogy négy évvel ezelőtt, Észak-Erdély visszacsatolását követően, amikor városunkban járt Kalineszkó bácsi, a bánffyhunyadi patkánybűvölő, Csóványos tisztelendőt napokig nem láttuk! Az volt a hivatalos magyarázat, hogy Nagyváradra utazott a püspökhöz, aki a régi egyházmegye helyreállítását intézte, és ebben kellett segítenie a tisztelendő úrnak, de mi a saját fülünkkel hallottuk, amint Kalineszkó bácsi felszólítja a rágcsálókat: „merec la biszérika, merec la biszérika”, vagyis menjetek a templomba. És akkor ahány patkány csak volt, mind beszaladt a római katolikus templomba, mert az persze még a görögkeleti vallású Kalineszkó bácsinak sem jutott eszébe, hogy a református templomba küldje a patkányokat.
Nyilvánvaló, hogy Csóványos tisztelendő békává változott, és béka alakban küzdött meg a patkányokkal, amelyek aztán el is takarodtak a templomból mind egy szálig. Tudvalevő, hogy egy emberbéka azzal az erővel, amellyel kimozdítja az ember szájából a fogakat, száz patkányt is legyőz. Hát ezért nem láttuk a városban a tisztelendő urat Észak-Erdély visszacsatolása után!
Aztán hiába mondtuk, nem is egyszer, hanem ezerszer, hogy:
Arad, Lugos, Temesvár,
az még nekünk visszajár!
Kalineszkó bácsi, aki a románokhoz húzott, egy varázslattal megkeményítette Adolf Hitler szívét, aki aztán ezeket a városokat nem is adta vissza nekünk soha.
